IDDQD

A régi rossz vicc szerint a pszichiáter az az ember, aki a sztriptízbárban nem a műsort, hanem a közönséget figyeli. Hogy a gémerszájtokon nem a híreket, hanem a kommentelőket figyelő látogató micsoda, azt nem tudom, de időnként ez a vidék fentről pusztítandó vasútnak és gyárüzemnek tűnik.

Történt ugyanis, hogy bejelentették a Bayonetta folytatását. A Platinum Games játéka 2010-ben jelent meg, PS3-ra és Xbox 360-ra, és bár sokan nem tudták túltenni magukat, hogy a főszereplő egy ribancruhában vonagló dögös boszorkány, maga a játékmenet mindenért kárpótolt. A szaksajtó teljes joggal volt elájulva tőle. Ennyire összetett harcrendszert még egy hack & slash játékban sem láthattunk, és még a kőszívű tesztelők - például a híresen szigorú EDGE magazin szerzője - is 10 ponttal jutalmazták a játékot.

Én is.

Igen kínos helyzetbe került a cseh Bohemia Interactive két fejlesztője Görögországban. A közelebbről meg nem nevezett két jóember az ARMA 3-on dolgozik, tudjátok, az a realisztikus hipsztershooter, amit kötelező jelleggel meg kell említeni minden Call of Dutyval és Battlefielddel foglalkozó poszt alatt, hogy bezzeg. A cucc ugyebár valós helyszínekkel és valós térképadatokkal dolgozik, és ezekre húz rá fiktív hadműveleteket, amikben katonásdit játszhatunk. A fejlesztők ehhez kizárólag publikusan elérhető adatokat használnak fel, két tragikus hősünk azonban most kicsit túlbuzgólkodta az ügyet: ha már Görögországban nyaraltak, csináltak egy pár fotót meg videót egy katonai bázisról Limnos szigetén, ami egész véletlenül az ARMA 3 egyik helyszíne is lesz.

Tették ezt egészen addig szerencsétlenek, míg meg nem jelent néhány marcona úriember gépisztolyokkal, hogy jónapotkívánok, jegyeket-bérleteket. Nekik aztán magyarázhatta a két derék cseh, hogy csak a pontosabb modellezés, meg az élethűbb textúrák, úgy csukták le őket, hogy csak úgy porzott. És a dolog itt válik véresen komollyá, a vád ugyanis kémkedés, és akár húsz évre is lesittelhetik őket, ha a cseh diplomácia nem hat a görögök lelkére. Drukkoljunk nekik.

Emlékszünk még a C64-játékok töltéskor látható képernyőire? Többnyire nagyon szép állóképek voltak, egyes töltőképernyők élő személyt próbáltak 160*200 pixelben megfogni. Di-gi-ta-li-zált – suttogtuk akkoriban elhűlten, amikor például az Ocean játékában megjelent Robotzsaru a színes (vagy éppen fekete-fehér) tévé képernyőjén. Még a tolakodó reklámfeliratok sem zavartak.

Csodás projekttel dobta fel a németországi Hildesheim két egyetemistája a város egyik közlekedési lámpáját. Holger Michel és Sandro Engel, a helyi Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyeteme (HAWK) két hallgatója az idén negyvenéves Pong egy érintőkijelzős változatát készítette el, amellyel ketten játszhatnak egymás ellen az utca két oldalán. Videó is van erről:

Mint látható, amint a lámpa pirosra vált, kezdődik a játék, ami a zöld jelzésig tart – aztán a zebrán a két játékos gratulálhat egymásnak, majd mehet tovább. A Streetpong nevű fejlesztés csak kísérleti darab, nem végleges installáció, de állítólag a városban már mindenki erről beszél.

Pedig valójában az egész átverés, legalábbis technikai értelemben: a játék hardveresen nincs összehangolva a lámpával, természetesen az alkotók soha nem kaptak volna engedélyt arra, hogy megbuherálják a lámpa elektronikáját, és emiatt egy időre kiiktassák a lámpát. A hallgatók csak ráerősítették a két érintőkijelzőt az oszlopra, és a szoftverben megadták, hogy a program meddig várjon egy új játékkal – éppen addig, ameddig a lámpa zöld, gondolom, ezt a fejlesztők stopperral megmérték. Michel szerint ezzel a szimulációval azt akarták megmutatni, milyen utcai hekkelésekkel lehetne szórakozást vinni a mindennapokba, és viccesnek tartja, hogy a videó kommentjei alapján sokan igazi, önkormányzatilag bevezetett mókának gondolják a Streetpongot.

Az ötlet mindenesetre zseniális, bár a Frogger találóbb játék lenne egy úttest mellé.

Tudom, a Jetpac következne a rovatban, de hadd előzzön be egy hardvertéma, aminek nemrég volt aktualitása. Augusztusi pihenőnk alatt ugyanis szép csendben harmincéves lett a Commodore 64 (1982 augusztusában jelent meg), és bármilyen hihetetlen, erről a gépről nem volt még nagyobb cikk a blogon. Na majd most. (A posztban részben támaszkodom visszatérő vendégszerzőnk, Sam. Joe Computerworldben megjelent írására, átemelve abból bekezdéseket az engedélyével, részben pedig saját korábbi C64-es cikkeimre).

Először is gyorsan tisztázzuk, hogy a Commodore 64 a világ játékpiacának diktáló Amerikában hamar lefutott. A nyolcvanas évek elején ugyan sokan szórakoztak a géppel az USA-ban is, de aztán jött a NES és a többi sikeres tömegkonzol, és hamar háttérbe szorították a masinát az amerikai piacon (annyira, hogy rövid időre le is állították a gyártását). Európában viszont csak 1984-85 körül kezdett igazán felfutni a Commodore-láz, részben azért, mert a szovjet blokk több országában ekkor már korlátozottan ugyan, de be lehetett szerezni nyugati termékeket, illetve szabadabban lehetett külföldre utazni. Magyarországon is ekkortájt kezdődött a Commodore-gépek (és persze a Spectrum-gépek) sikere, ebben az időszakban vert gyökeret a hazai játékkultúra. Persze a C64 népszerűségéhez sokat hozzátett, hogy a programokat a gombamód burjánzó crackercsapatoknak hála könnyű volt másolni hagyományos magnókazettákon, illetve öthuszonötös mágneslemezeken (ennek a múltnak a hatásait ma is érezni). A C64 közel harmincmilliós eladásaival mai napig az egyik legsikeresebb számítógép.

Webes képregényből az egész videojáték-kultúra meghatározó részévé válni nem kis teljesítmény. A Penny Arcade párosához ezernyi dolog köthető, például ők irányítják a Child's Play-t nevű alapítványt, amely nagyszabású gyűjtésekkel, játékleárazásokban való részvétellel szerez pénzt, illetve videojátékokat világszerte, azokat beteg gyerekeknek adományozza. A Child's Play mellett van egy nagy, most már több helyszínen, különböző időpontokban is megrendezett játékexpójuk is, a PAX, amely leginkább a képregényes Comic Conhoz hasonlít, csak itt még nincs akkora hakni a nagyvállalatok részéről, mint ott. Deviánsokból azonban itt is, ott is akad: két kirívó eset az idei PAX-ra is jutott.

Szomorúan olvastam, hogy meghalt Michael Clarke Duncan, kedvenc melák színesbőrű színészem volt (Ving Rhames mellett), nagyon tetszett, amit a Halálsoron című filmben csinált, de a Bérgyilkos a szomszédomban is jó volt. És ne feledkezzünk meg a játékszerepeiről sem: ha megnézzük a filmográfiáját, azt fogjuk látni, hogy Duncannek köze volt pár videojátékhoz, bár többnyire nem arcát, hanem zengő mély basszusát kölcsönözte ezeknek.

Párnapos, de hátha még valaki nem látta: az új Metal Gear Solid játék, (alcím: Ground Zeroes) igen hangulatos trailere. Azt ugye senki nem gondolta, hogy nem látjuk viszont Snake-et (ahogy Demjén Rózsi énekelte: hogyan tudnék élni Sznéküled), de azt azért érdemes megjegyezni, hogy ez a félszemű csávó, akit Snake-nek hívnak a videóban, valójában Big Boss, az „igazi” Snake (teljes nevén: Solid Snake) egykori felettese, majd ellensége.

A Vivid Image rövid életű, de emlékezetes fejlesztőcsapat volt a kilencvenes évek elején. A Last Ninjákat és a Mythet jegyző System 3 néhány korábbi alkalmazottja állt össze, hogy akció-ügyességi programokat csináljon 8 és 16 bites gépekre. A cég első három oroszlánkörme a Time Machine, a Hammerfist és a First Samurai volt – egytől egyig remek játékok. Most a másodikról, az 1990-es Hammerfistről lesz szó, aminek programozója és grafikusa (John Twiddy és Hugh Riley) korábban az első két Last Ninján már dolgozott együtt, de a zenét szerző Wally Beben is régi motoros volt.

Viszlát, nyár, helló, blog. Visszatértünk, tovább dübörög a retro-wtf-vicceskontent szentháromságra épülő IDDQD, lesz nyereményjáték, régi adósságok törlesztése, meg a szokásos rovatok. És persze szokatlan megoldások a játékvilágból, például Takahasi Keita műve, az egész szobában játszható Pac-Man.

Takahasi híres játékfejlesztő, az igen híres és igen cuki Katamari Damacyt ő készítette, de egy pár napja a New York-i Museom of Art & Designban megrendezett show-n, a Babycastle Summiton a Ms. Pac-Man ihlette meg. A fejlesztő újraértelmezte a 3D játék fogalmát, és a klasszikus játék egy olyan változatát készítette el, amit egy kütyü a szoba falaira és plafonjára vetít.

Napok óta nincs új poszt, és sajnos egy darabig még így lesz, ezért hivatalosan is bejelentek egy blogszünetet. Az okok prózaiak: szabi, nyaralás, külföldön tartózkodás, Sziget, stb. Szóval semmi dráma nincs, kicsit feltöltődünk, és augusztus végétől újult erővel dübörgünk. Jó nyarat mindenkinek!

Tegnap zárta negyedévét a Take-Two, ami a játékvilágban mindig izgalmas esemény. A sajtó általában vaskos, számokkal, összegekkel és dátumokkal teli dokumentumba ássa bele magát, megnézve, az elmúlt időszak játékai hogyan is szerepeltek a piacon, a részvényesek pedig megtudhatják, hogy a befektetésük mennyire volt jó ötlet. Néha még arra is lehetőségük van, hogy telefonon tegyenek fel kérdést a minden bizonnyal hevesen izzadó menedzsmentnek, anélkül, hogy bárki is cenzúrázná a mondanivalójukat. Ezt használta ki este egy élelmes betelefonáló, aki mindenkit megdöbbentő kérdést szegezett az összegyűlteknek:

"What would you say is your best-selling game and the most professional game you have out there, with a cock?", amit úgy lehetne lefordítani, hogy  "Önök szerint mi volt a legsikeresebb és legprofesszionálisabb játékuk, amiben volt bráner/kakas?" - a cock ugyanis jelenthet péniszt és kakast is. Azt ugyan nem tudjuk, az úr melyikre gondolt, de mindenképp az egyetemes videojáték történelem legviccesebb csendjét élhettük át.

A Take-Two nyilvános megalázása, a vezetőség kínos helyzetbe hozása persze nem alaptalan: a Take-Two egy igazi anomália, amely minden tényező alapján sikerre van ítélve, mégis negyedévente / évente kénytelen mosakodni. Elvégre nézzük meg a portfóliót: náluk van Sid Meier és a Civilization sorozat, a jelenlegi konzolgeneráció egyik sikerbrandje, a BioShock, ők gyártják a legnépszerűbb és legjobb kosárlabda-szimulátort (NBA 2k), mernek új fejlesztésekbe vágni és azokkal gigantikusakat kaszálni (Borderlands), mégis minden egyes időszakban veszteségesek, ha nincs Rockstar-játék a közelben. Ilyen kínálattal, fejlesztői háttérországgal folyamatosan, éveken át veszteséget, vagy minimális bevételt termelni (a nem rockstaros hónapokban) inkompetens vezetőségére vall, akiket egy jól szituált cég, illetve azok részvényesei már rég vasvillával kergettek volna ki a búzatáblákon túlra, de a T2-t vezető Strauss Zelnick és hű fegyverhordozói valahogy mindig, mindent túléltek. Számonkérési lehetőségből meglehetősen kevés van, a T2 most is előre megírt sablonszövegek folyamatos ismételgetésével hárított mindent - például azt is, hogyan is áll a GTA V, egyáltalán mikor fog megjelenni, de válasz nem született, vagyis a legnagyobb fejőstehénről maguk a részvényesek sem tudnak semmit, pedig az ő pénzük a tét.

Ez a kérdés már csak azért is aktuális, mert ez a negyedév volt az első, ahol volt Rockstar-játék, az mégis bukott, a T2 pedig veszteséget termelt. Nagyot, 110 millió dollárosat. Nem tudni, pontosan mennyi fogyott a Max Payne 3-ból (a T2 nem adott ki számokat), de a Spec Ops: The Line mellett szerepelt a "várakozásokhoz képest jelentősen alulteljesítő szoftverek" táblázatban, ami 3 millió leszállított példány esetében nem éppen a legjobb hír. A bukás okai ismeretlenek, a Max Payne 3 pazar, látványos, elképesztően hangulatos akciójáték, igazi tömegcím, amire úgy kellett volna ugrania minden játékosnak, mintha ingyen osztogatnák. Lehet, hogy kevés volt benne a bráner vagy a kakas...?

Oké, lehet hogy kicsit könnyű célpont a Zyngát ekézni pont itt a Szőröstökű Igazzy Gémerek Mekkájában Farmville-estül-mindenestül, de szögezzük le, a cég felemelkedése (és bukása?) a játékipar egyik legizgalmasabb jelensége volt az elmúlt pár évben. Ami meg most történik, szintén borzasztó érdekes, és egyben nagyon sötét ügy.

Szóval a dolog úgy indult, hogy a cég iszonyú nagyra fújódott (voltak számítások, amik szerint többet ér az Electronic Artsnál), tőzsdére ment, rettentő milliárdokat kaszált, és ezzel párhuzamosan egyre inkább kezdett alábbhagyni a facebookos játékaik, a MindenféleVille-ek népszerűsége. Megvették kilóra az éppen legnépszerűbb FB-játékot, a Draw Somethinget, földbe is állt pár hét alatt. Aztán eljött az aktuális negyedéves pénzügyi jelentés, ami avatatlan szem számára nem is tűnik olyan borzasztónak: 332 millió dolláros forgalom, kicsit elmarad az elemzői várakozástól (az 344 volt), minimális nyereség. Na erre a hírre a részvényárfolyam konkrétan összezuhant, egy nap alatt 40% csökkenés, az elemzők rögtön azt kezdték találgatni, túléli-e ezt egyáltalán a cég.

És most jutunk el a sztori aktuális részéhez. Kiderült ugyanis, hogy a Zynga-vezérkar, és a korai befektetők (vagyis Mark Pincus és a haverok) laza 516 millió dollárnyi Zynga-részvénytől szabadultak meg az elmúlt pár hónapban, amikor ők már tudták, hogy gáz van, akiknek eladták a részesedésüket, azok viszont nem. Mindezt a nagy megzuhanás utáni árfolyam négyszeresén. A legnagyobbat, 200 millió dodót a nagyfőnök Pincus kaszálta az ügyön, de a részvényeiket véletlenül épp jó időben eladó bennfentesek között ott van a COO, a CFO (operatív és pénzügyi igazgató), és egy csomó korai befektető (köztük például a Google).

Ebből a szarból nem dumálod ki magad - szól a klasszikus Ponyvaregény-idézet, és elég jól körüliírja, a Zynga helyzetét, innen szinte esélytelen a befektetők bizalmát visszaszerezni. Akkor most megy az egész cég a levesbe? Jó kérdés, hiszen elvileg még mindig iszonyú pénz van a játékaikban, a bezuhanás után is 3 milliéárdot ér a tőzsde szerint, és ott van a milliárdos nagyságrendű készpénztartalék is. Van még mit szétlopni, mondtatja az emberrel a kis magyar szocializációja. Érdemes lesz figyelni a Zynga felől érkező híreket, na. 

A legismertebb magyar gamer podcast, a Konnektor minap engem keresett meg, a megtisztelő felkérésből egy szűk egyórás beszélgetés lett retróról, IDDQD-ről, nextgenről, handheldről, a feleségemről, kötelességből játszásról, meg úgy mindenféléről, ami eszünkbe jutott. Akit érdekel a hang Stöki mögött, itt meghallgathatja (bár ez egy elég nyúzott hang, mert egy zilált munkanap végén nem kicsit voltam fáradt a felvételkor). A Konnektornak köszi a lehetőséget, élveztem (a nyúzottság ellenére is).

„A Choplifter kis pixelemberkéi sokkal valódibbnak tűntek nekem, mint a Half-Life gyönyörűen renderelt karakterei.”

A fenti provokatív mondatot Will Wright, a Sim(s) játékok és a Spore alkotója mondja, majd rögtön meg is magyarázza, hogy a 8-bites ronda emberkék érzése szerint jobban passzoltak a Choplifter szintén ronda 8-bites világába. Hasonló érdekes gondolatokra bukkanhat, aki böngészi kicsit a Critical Path Projectet, és valamennyire tud angolul.