IDDQD

Chris Roberts fejlesztőlegenda, ezt nem nagyon lehet vitatni. A kilencvenes években a Wing Commander sorozattal és a Privateerrel olyan űrszimulátorokat készített, amiket nagyon sokáig nem lehetett felülmúlni. Aztán sokak bánatára Roberts hátat fordított a játékiparnak, és az elmúlt bő egy évtizedben inkább filmproducerként ténykedett, nem túl sikeresen. A rendezői székbe is beült, a Wing Commander filmváltozatát ő rendezte, de ezt is fedje inkább a feledés jótékony homálya.

Tegnapelőtt a Texasban megrendezett GDC Online-on aztán robbant a bomba: Roberts visszatér a játékiparba, és nem is akárhogy (érdemes megnézni a lenti videót). A fejlesztő bejelentette, hogy a mai követelményekhez igazított űrszimulátort készít, sőt azt is megmutatta, hogy a készülő játék hogyan fog kinézni. A Star Citizen nevű drága nem meglepő módon a Wing Commander szellemi örökösének tűnik, azzal a különbséggel, hogy bár lesz egyjátékos hadjárata is, MMO is lesz egyben (sőt, elsősorban az lesz). Roberts szerint a játék univerzumát leginkább úgy kell elképzelni, mint az ókori római birodalom kozmikus megfelelőjét, ahol a polgárság elnyeréséért meg kellett dolgozni, például katonai szolgálattal.

Több tucat játékhőst zsúfolt egy képre egy ismeretlen grafikus – hogy ki, azt nem tudom, mert sajnos a kép eredeti forrását nem tudtam kinyomozni (a képet innen szedtem, de a cirill betűs feliratokból ítélve orosz lehet az elkövető). A karikatúraszerűen megrajzolt karakterek vicces jelenetekben tűnnek fel – a Sam Fisher nézőkéjét viselő beholder mekkora már –, és persze hosszú percekig tartó agymunka felismerni akár csak a játékhősök harmadát is. Főleg, hogy a művész előszeretettel keveri a karaktereket, Earthworm Jim feje például a Dune sorozat homokférge. Lent csak egy kis részlet, a teljes képért kattintsatok.

A megfejtés pedig itt található, legalábbis egy része, mert ahogy látom, évről évre bővül ez a kis rajzolt panteon, és a megfejtés egy korábbi verzió, nincs rajta mindenki. Aki esetleg ért oroszul, és megpróbálja levadászni nekem az aktuálisabb változatot és azzal együtt az eredeti forrást, annak megköszönöm.

Kicsit hadd érzékenyüljek el, és hadd idézzek fel egy emléket. Az évre már nem emlékszem pontosan, talán 1984 volt – hihetetlen, hogy már majdnem harminc éve. Anyám megelégelte, hogy öcsém és én azzal töltjük a nyarat, hogy egymást gyepáljuk a játszótéren, ezért beíratott minket a pár háztömbbel arrébb működő, mágikus nevű Kompjúter Napközibe (nagyon szocreál intézményt kell elképzelni, elég, ha annyit mondok, hogy az uzsonnára osztott mézes-vajas kenyéren a méz és a vaj össze volt habarva). Ott történt első találkozásom a számítógéppel (16 és 48K-s ZX Spectrumokkal), illetve a számítógépes játékokkal, és ez szerelem volt az első látásra. A Jetpac (ejtsd: jetpac) volt a játék, amit először kipróbáltam, és bár a napokban több helyen azt olvastam, hogy 16K-n is működött, én világosan emlékszem arra, hogy a napköziben csak 48K-s gépeken futott. Ugyanis öcsémmel folyton veszekedtünk, hogy ki üljön a „rakétás játék” elé, így végül anyám számítása nem jött be: az lett a vége, hogy egymást gyepáltuk egész nyáron, csak éppen nem a téren, hanem a Kompjúter Napköziben.

AZ Ohiói Állami Egyetem rezesbandája kisebb YouTube-legenda már: a helyi amerikaifoci-meccsek szüneteiben nemcsak zenével szórakoztatják a közönséget, hanem mindenféle alakzatokba menetelnek, ami fentről elég jól néz ki. Legutóbb, október 6-án ismert videojátékokat dolgoztak fel, és valószínűleg irdatlan sok munkával állították össze ezt a koreográfiát. Space Invaders, Pokemon, Tetris, Mario, Halo, Zelda - szóljatok, ha kihagytam valamit. (Illetve biztos, hogy kihagytam: a lovat nem ismertem fel, honnan lehet. - UPDATE: Epona a Zeldából.)

Gondolom, a blog olvasói közül többen belefutottak már Kevin Butlerbe, a Sony vicces(nek mondott) kabalafigurájába, aki az elmúlt években eléggé uralta a cég nyugati piacra készített Playstation-reklámjait. (A kampány amúgy elég jól mutatta, hogy a Sony hogyan képzeli el a játékosait.) Butler természetesen kitalált karakter volt, aki fiktív alelnöki pozíciókban dolgozott a Sonynál, és a játékosok problémáira adott frappáns(nak mondott) válaszokat. Valahogy így:

A sok bitcsaj után jöjjön egy igazi, a furcsa nevű Alodia Gosiengfiao, akit Fülöp-szigetek cosplay-istennőjeként tartanak számon. Alodia most 24 éves, de már 15 éves kora óta beöltözik mindenféle karakternek, általában játékok hőseinek. Wikipedia-oldala szépen számon is tartja ezeket, a hölgy nem meglepő módon a Távol-Keleten népszerű játékokból szokott választani: Ragnarok Online, Final Fantasy sorozat, Jade Dynasty, Tekken (néha egy-egy anime vagy képregény is becsúszik, a Death Note és a Witchblade is nagy kedvencei).

Oké, nem fogunk totál Kickstarter-ajánlóba átmenni, na de hát ez mégis csak a Nexus 2, egyben az első igazi nagyszabású magyar kickstarteres játékfejlesztési projekt. Erre tessék.

Pár napig nem volt blog, de most jó kifogásom van: a Tokyo Game Show-n voltam, amiről Index anyámra készültek cikkek (akit érdekel: cikk #1, cikk #2, cikk #3, cikk #4, sunaz). Tettestársam Grath volt, akivel, mint az első cikkben megemlítettem, Tokió geeknegyedében, Akihabarában kipróbáltunk egy kézzel táncolós játékot. Erről készült két, nem túl jó minőségű felvétel is, amivel az Indexen nem szívesen égettük volna magunkat, de az IDDQD-n simán leszünk céltáblák. Én így aláztam meg magam:

Ha valamit megtanítottak a realityikkel és áldokukkal telitömött, már már csak névlegesen ismeretterjesztő csatornák, akkor az, hogy az új-zélandi határon dolgozó őrökkel semmiképp sem érdemes kekeckedni, banánt, almát, más gyümölcsöt csak úgy nem lehet bevinni az országba, ahogy akár a koszos cipő is komoly bírsággal járhat. Arról azonban egy műsor se szólt, hogy az országból kifelé már könnyebben áramlanak a dolgok, még akkor is, ha egy önműködő, bárkit apró cafatokra lövő automata gépágyúról van szó.

Még próbáljuk feldolgozni a friss Goldenblog-elsőséget, de a minimum, hogy még egyszer megköszönjük mindenkinek, aki nevezett minket és aki szavazott ránk. Valójában gőzöm sincs, hogy ment ez az egész, annyi biztos, hogy mi két nappal ezelőttig azt sem tudtuk, hogy bent vagyunk a... döntőben? rájátszásban? Mindegy is, a lényeg, hogy jön, ami még nem volt: Alyx Vance, az ünnepi játékcsaj.

De nem ám óvatoskodva, hanem keményen, odacsapósan, ahogy az egy igazi győzteshez illik. Alyx, a végzet asszonya, Alyx, a dögös, Alyx, a pornósztár, és a többi, és a többi.

Fura dolog mondjuk, hogy pont ő az, aki annyira érdekel mindenkit, kevés átlagosabb jócsaj létezik a videojátékok történetében, de talán pont az a szürke mindennaposság kell a népszerűséghez, ami a Half-Life 2 női főhősében megvan. Esetleg az is segít, hogy a csaj bátor és okos, hogy van humora, és persze hogy rajong Gordon Freemanért, aki titkon pont az a fickó, akivé mindannyiunk a legszívesebben változna. 

Alyx a Half-life 2 és az Episode 1-2 során számtalanszor menti meg a seggünket, és nemcsak Gordon, de a játékok sikere, a történet maradandó mivolta sem kis mértékben múlt azon, hogy a készítőknek sikerült megalkotniuk a tökéletes játékcsajt, aki úgy vált szimbólummá, hogy közben se nem kurvás, se nem túl szűzi. Közhelyektől és csapdáktól mentes karakter, akinek helye van minden gamer életében. Természetesen Alyx is olyan, mint minden más, amit könnyen megszeretünk: csak akkor tűnik fel, hogy mennyire nem kerek nélküle a világ, amikor eltűnik mellőlünk. Az Episode 2 elején látott tíz másodperc akkor is az egyik legütősebb akciójáték-jelenet, ha tudjuk, hogy Alyx márpedig nem halhat meg, hiszen ő a főszereplő. De emlékszem, az első végigjátszásnál komolyan beszartam, amikor a semmiből előbukkanó hunter keresztüldöfte a riadtan fedezékbe igyekvő lányt. Aztán még meg is taposta. Ki akartam rohanni, és addig csapkodni azt a kurva robotot, amíg tálcának vagy stoptáblának is túl lapos lett volna. És akkor még nem is sejtettem, milyen ideges leszek az epizód végén. (Azt meg végképp nem, hogy öt év múlva sem tudom majd, mi lesz a folytatás, de nem akarom iderángatni Gabe Newell csipkés tangába öltöztetett jó édes anyját akkor sem, ha látott már nála cifrábbat is a játékcsaj-rovat.)

IT kategóriában első helyen végeztünk, hejj.

Soha nem áhítoztunk a Goldenblogért, nem is álltunk feltétlen rajongással a díjhoz, de mivel a közönség kontribúciója nélkül nem kaphattuk volna meg, köszi mindenkinek, aki jelölt minket. A zsűrit pedig szeretnénk megnyugtatni, hogy azért jut időnk dolgozni és csajozni is, általában éppen a blogra nem jut elég időnk sajnos. (Ha már itt tartunk: fura, hogy éppen az eddigi legkevésbé aktív évünkben választanak goldenbloggernek, a második helyezett Plastik Józsi szerintünk jobban megérdemelte volna. Sebaj, felfogjuk életműdíjnak, Scorsese sem a Nagymenőkért kapott Oscart.)

Bámulatos bravúr következik, majdnem három év után folytatjuk egy rovatunkat. Még Hancu találta ki, hogy három videót belapátolunk, egy jót, egy rosszat és egy csúfot. Most éppen három ilyen áll sorban az IDDQD Precíziós Pipeline™-ban, szóval hadd szóljon.

Nem nagyon szoktunk külön posztban megemlékezni arról, hogy valami száz éves klasszikus játék/fejlesztőcsapat a Kickstarteren indít kampányt a feltámadáshoz, leginkább azért, mert ilyesmiből már annyi van, hogy a hírértéke az "Angliában esett az eső" szintre redukálódott. Most viszont Angliában akkora eső esett, ami mégis megüti az ingerküszöböt: az Obsidian a Project Eternity című játéktervére 24 óra alatt gyűjtötte össze az 1,1 millió dolláros támogatást. Azóta gyorsan improvizáltak még pár kitűzött célt, most 2,4 millióig megvan, mihez kezdenek a pénzzel (a gyűjtés meg a másfél millióhoz közelít).

Ehhez csak annyi kellett, hogy belengessenek egy Baldurs Gate-Planescape szerű fantasy RPG-t a Fallout-sorozat készítőitől. A 20 dolláros alap támogatás 25 ezres limitje pillanatok alatt betelt, a legdrágább, 10 ezer dodós megoldást eddig ketten választották. Te beszálltál már valamilyen játéktémájú Kickstarter-kampányba?

Általában nem szoktunk színtiszta trollkodási célú posztokat kitenni.

De azért megesik, hogy nem tudunk ellenállni a kísértésnek.

E heti játékcsajunk egy játéktermi gép. Nem, nem indultunk meg rohamléptekkel a Kurzweil-féle szingularitás felé, a magyarázat a játékipar egyik megmosolyogtató sztorijában keresendő.

Nagyjából 12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a joystick formája olyan, mint egy péniszé, és a neve is milyen vicces, joy-stick, háháháhá. Persze ebből a fajta humorból kinő az ember, de a hetvenes évek elején azért az Atarinak is feltűnt, hogy a botkormány milyen asszociációkra ad lehetőséget, és ezen a vonalon gondolkodott tovább. A kísérletező kedvű cég Gotcha! című játékának egészen furcsa kontrollert adott – hogy pontosan milyen megfontolásból, azt ma már nem tudni.