A Vivid Image rövid életű, de emlékezetes fejlesztőcsapat volt a kilencvenes évek elején. A Last Ninjákat és a Mythet jegyző System 3 néhány korábbi alkalmazottja állt össze, hogy akció-ügyességi programokat csináljon 8 és 16 bites gépekre. A cég első három oroszlánkörme a Time Machine, a Hammerfist és a First Samurai volt – egytől egyig remek játékok. Most a másodikról, az 1990-es Hammerfistről lesz szó, aminek programozója és grafikusa (John Twiddy és Hugh Riley) korábban az első két Last Ninján már dolgozott együtt, de a zenét szerző Wally Beben is régi motoros volt.

A Hammerfist főhőse valójában két főhős volt. A kicsit bugyuta sztori szerint egy rémes jövőben genetikailag módosított lények, klónok uralják a világot, őket pedig egy zsarnok mesterséges intelligencia irányítja. Egy nap a klóngyárban üzemzavar történik, és két android fuzionál. Egyikük úgy néz ki, mint egy izmos férfi, ő Hammerfist, akinek a nevét viseli a játék. Másikuk egy akrobatikus női android, Metalisis. Egy testbe zárva együtt küzdenek, hogy újra önmaguk urai legyenek, és úgy mellékesen a világot is megszabadítsák a zsarnoktól.

Az irányítás szokatlanul összetett volt egy C64-es játékhoz képest: váltogatni kellett, hogy a két android közül melyik testét vegye fel a főhős. Hammerfist lőni tudott, Metalisis viszont elugrált olyan helyekre is, ahova melák férfitársa nem jutott el. Így összedolgozva lehetett csak továbbjutni a pályákon – és így sem volt egyszerű, a program ugyanis fosta magából az ellenfeleket, így igen nehéz játék volt örökélet nélkül. És hogy miért a játékcsajrovatba került mindez, miért nem a Heti retróba? Metalisis miatt, ő ugyanis ritkaság volt a Commodore-érában: olyan női karakter, aki több volt megmentésre váró hercegnőnél vagy egy átrajzolt Mariónál (Giana, ugyebár). Metalisisnek legalább olyan értékes képességei voltak, mint Hammerfistnek, és a saját jogán lett emlékezetes karakter. (Bár egy feminista bizonyára rámutatna azért arra, hogy a játék azért mégis a férfi főhős nevét viseli.) Zárásul jöjjön a C64-verzió töltőképernyője – ugye, milyen gyönyörű?