IDDQD

Múlt heti hír volt, hogy alig készült el a Fable: The Journey, a fejlesztő Lionheadtől (ami ugyebár Microsoft-istálló) elküldték az emberek tíz százalékát. A cég úgy kommentálta a lépést, hogy ez bevett szokás a játékiparban, és tényleg nem egyedi az eset. 2010-ben például, miután megjelent a Red Dead Redemption, negyven embert küldött el a Rockstar San Diego. A Wired kicsit alaposabban utánajárt a jelenségnek egy elég érdekes cikkben.

1997-ben megjelent egy hirdetés, ami a Grand Theft Auto című játékot, a GTA sorozat legelső részét reklámozta. Az egész oldalas hirdetés nagy részét egy nagy 18-as plecsni foglalta el, alatta pedig a következő felirat állt: „A Grand Theft Auto olyan jó, hogy már a megjelenése előtt díjat kapott.” A reklám ezzel arra utalt, hogy a játék már a premierje előtt nagy vihart kavart erőszakossága miatt, és ennek eredményeként több országban is kiérdemelte a legszigorúbb korhatár-kategóriákat. A hirdetést annak idején ötletes válasznak gondoltam, de valószínűleg ezentúl más szemmel kell néznem rá. Kiderült ugyanis, hogy a játék fejlesztői a kezdetektől fogva mesterségesen gerjesztették a GTA körüli felháborodást.

A GTA sorozat két fő alkotója, Dave Jones és Mike Dailly a Sunday Timesnak adott interjút, amiben elég meredek dolgok hangzanak el. Jones és Dailly elmondja, hogy annak idején felfogadtak egy igen neves pr-szakembert, Max Cliffordot, akinek egyik feladata a sajtó és a közvélemény manipulálása volt; minél nagyobb vihar kavarása a játék körül. „Ő gondolta ki az egész felzúdulást, ami garantálta, hogy parlamenti képviselők is belefolynak majd” – fogalmaz Dailly. „Elmondta nekünk, kiket fog megcélozni, mit fognak azok az emberek reagálni. Minden szava bejött.” Az alkotók azt állítják, hogy mindez a marketing szintjén zajlott, a játékban soha nem fejlesztettek valamit csak azért, hogy tovább gerjesszék a felzúdulást – minden öncélú erőszak csak a móka kedvéért került a GTA-ba, az emlékezetes „gouranga” is.

Lehet, hogy öregszem, és kezdek szentimentális lenni, de bennem rossz szájízt hagyott ez a hír. És egyébként meg is lepett: olyasmin nem lepődöm meg, ha hallom, hogy a Wow fejlesztésében addiktológusok is részt vesznek, hogy minél jobban rá lehessen kattanni, de ez más. Itt játékfejlesztők fűtötték a saját játékuk ellen irányuló mozgalmakat – nehéz ezt megemészteni, mert a videojátékoknak amúgy is rengeteg csatát kellett vívniuk a Jack Thompson-féle korlátolt idiótákkal, és hosszú, nagyon hosszú út volt, mire eljutottunk addig a társadalmi elfogadottságig, amit a játékok ma élveznek. Rossz arra gondolni, hogy erre az útra a GTA fejlesztői is gördítettek egy nagy göröngyöt, arra meg pláne, hogy a Clifford által mozgatott „bábok” közül bizonyára többen sejtették, mire megy ki az egész, csak belementek a színjátékba, mert a saját publicitásuknak is jót tett a mű-felháborodás.

(via Destructoid)

[UPDATE: Mint kiderült, ez a sztori valójában nem új, egy áprilisban megjelent könyvben már olvasható volt.]

Az utóbbi időben kicsit elpixelesedett a játékcsajrovat, egy pornósztárral próbálunk javítani az arányokon. Volt már ilyesmire példa, az fps-amazon Asia Carrera, most pedig jöjjön Mia Rose, akiről szőrmentén egyszer már volt szó, de akkor most bővebben is.

A Kotakun találtam a lenti videót, amiben ötven példát hallunk arra, hogy milyenek voltak az első beszélt mondatok, digitalizált beszédhangok a videojátékokban. Akad köztük néhány klasszikus, és így visszanézve elég vicces, hogy egy időben a kiadók mennyire erőltették, hogy a játék neve el is hangozzon („Blades... of Steel”).

A Gangnam style vitán felül az év egyik legsikeresebb mémje: a koreai énekes, Psy eredeti videója a YouTube-on félmilliárd nézőnél tart, mutációit számon tartani lehetetlen. Aki mégsem tudná, miről van szó, olvassa el ezt a cikket és/vagy nézze meg a lenti videót.

Régen volt toplista, ezt a hiányosságot pótoljuk egy gyalázatos oldalletöltés-vadászattal, ami miatt biztos megkapjuk a kommentekben, hogy már megint túlfűtjük a bulvárkemencét. Pedig az igazság az, hogy ezt a témát már 2009-ben a blog indulásakor kitaláltuk, csak nem akartunk rögtön csöcsökkel nyitni. Most viszont elővettük (mármint a témát), és feldolgoztuk, szóval jöjjön egy játékcsajrovat extra, avagy a játékipar legemlékezetesebb dugásai. És innentől egyrészt kitesszük a 18-as karikát és az NSFW feliratot, másrészt meg a „Vigyázat, spoilerek!” táblát.

Emlékeztek még az Arma 3 szerencsétlenül járt két fejlesztőjére? Egy hónapja írtuk meg, hogy Görögországban lesittelték őket, amiért állítólag fotókat és videókat készítettek egy katonai bázisról. Ez utóbbi tett amúgy nem lenne meglepő, hiszen az Arma 3 fő erőnye a realizmus: a fejlesztők valós helyszíneket, műholdképeket, térképadatokat használnak, és az igazinak tűnő díszletekben rendeznek fiktív hadjáratokat – a józan paraszti ész szerint ebbe simán belefér, hogy az egyszeri modellező lefényképez egy igazi katonai bázist egy-két élethű textúra kedvéért. A görög katonai hatóságoknál azonban nem a józan paraszti ész a protokoll, letartóztatták és bevarrták előzetesbe a két gyanúsan fényképezgető külföldit. Ha a bíróság úgy gondolja, hogy megáll a kémkedés vádja, akár húsz évre is elítélhetik a két fejlesztőt.

2009-ben felröppent a hír, hogy konzolra is fejleszt majd egy Lords of Midnightot, de ebből már nem lehet semmi. Mike Singleton múlt héten rákban elhunyt. 61 éves volt.

Ha volt Spectrumod vagy C64-ed, bizonyára találkoztál a játékaival, mindenekelőtt a Lords of Midnighttal, ezzel a csodálatos egyszemélyes vállalkozással, ami 32 ezer képben kidolgozott világával az volt a 8-bites játékoknak, mint az irodalomnak A Gyűrűk Ura. És persze ott volt a folytatás is, a Doomdark's Revenge, vagy későbbi játékai, a Dark Sceptre, a Midwinter vagy a War in the Middle Earth. Később a volt angoltanár Singleton nagyobb projekteken dolgozott, tagja volt a Wrath Unleashed és az Indiana Jones and the Emperor's Tomb csapatának is.

Nyugodjék békében.

(A Forbes megemlékezése
A Guardian cikke
Heti retro a Lords of Midnightról)

November 6-án jelenik meg a Halo 4, az első játék a Halo-brandben, amit nem a Bungie fejlesztett. A Microsoftnak nagy a tét, éppen ezért bizonyára igen rosszul érintette a céget, hogy hétvégén kikerült a netre a játék kódja. A vállalat persze belső nyomozást kezdett, hogy kiderítse, kik a felelősök, de a felhasználókkal sem bánnak kesztyűs kézzel: akit a Microsoft a premier napjáig azon kap, hogy a Halo 4-gyel játszik Xbox Live-on, azt bizony kivágja, mint a proverbiális macskát szarni.

Nemrég megjelent ugye Borderlands 2, igen kellemes folytatás lett. A játék hazai forgalmazója meglepett egy sajtóajándékkal (amiért sajnos csak múlt héten küldtem futárt), és míg a játék kritikájának az Indexen volt a helye, ennek inkább az IDDQD-n van, mert mind a retro-, mind a wtf-faktora elég magas. Az ajándék ugyanis háromésfeles flopin jött.

Két éve megemlékeztem arról, hogy a magyar sorozattörténelem feledhetetlen karatés rendőrlánya, Linda az egyik epizódban szoftvertolvajokat hajkurászott. Akkor utánanéztem, hogy a sorozatban ICL gépek is szerepeltek, és feltettem a nem költőinek szánt kérdést: miként kerülhettek ICL-ek egy magyar tévésorozatba? Az ICL vállalat ugyanis főleg a brit közszférának gyártott gépeket, a hetvenes évek végén már elkezdték fejleszteni a saját pc-iket is, de a Lindában egy mainframe gép virít, illetve azok termináljai. Az epizódot pedig 1984-ben adták le, a nyolcvanas évek első felében pedig nem volt egyszerű nyugati számítógépeket beszerezni (főleg mainframe-et), közülük több Cocom-listás volt.

A legjobb játékokban vannak olyan pillanatok, jelenetek, amikre aztán az ember egész életében emlékszik. A csodás Day of the Tentacle-ben (amiről korábban már írtunk) több ilyen is volt, például az alábbi: a csápnak öltözött Laverne a jövőben kiolvasztja a mikróban azt a hörcsögöt, amit még a jelenben fagyasztottak le.

Chris Roberts fejlesztőlegenda, ezt nem nagyon lehet vitatni. A kilencvenes években a Wing Commander sorozattal és a Privateerrel olyan űrszimulátorokat készített, amiket nagyon sokáig nem lehetett felülmúlni. Aztán sokak bánatára Roberts hátat fordított a játékiparnak, és az elmúlt bő egy évtizedben inkább filmproducerként ténykedett, nem túl sikeresen. A rendezői székbe is beült, a Wing Commander filmváltozatát ő rendezte, de ezt is fedje inkább a feledés jótékony homálya.

Tegnapelőtt a Texasban megrendezett GDC Online-on aztán robbant a bomba: Roberts visszatér a játékiparba, és nem is akárhogy (érdemes megnézni a lenti videót). A fejlesztő bejelentette, hogy a mai követelményekhez igazított űrszimulátort készít, sőt azt is megmutatta, hogy a készülő játék hogyan fog kinézni. A Star Citizen nevű drága nem meglepő módon a Wing Commander szellemi örökösének tűnik, azzal a különbséggel, hogy bár lesz egyjátékos hadjárata is, MMO is lesz egyben (sőt, elsősorban az lesz). Roberts szerint a játék univerzumát leginkább úgy kell elképzelni, mint az ókori római birodalom kozmikus megfelelőjét, ahol a polgárság elnyeréséért meg kellett dolgozni, például katonai szolgálattal.

Több tucat játékhőst zsúfolt egy képre egy ismeretlen grafikus – hogy ki, azt nem tudom, mert sajnos a kép eredeti forrását nem tudtam kinyomozni (a képet innen szedtem, de a cirill betűs feliratokból ítélve orosz lehet az elkövető). A karikatúraszerűen megrajzolt karakterek vicces jelenetekben tűnnek fel – a Sam Fisher nézőkéjét viselő beholder mekkora már –, és persze hosszú percekig tartó agymunka felismerni akár csak a játékhősök harmadát is. Főleg, hogy a művész előszeretettel keveri a karaktereket, Earthworm Jim feje például a Dune sorozat homokférge. Lent csak egy kis részlet, a teljes képért kattintsatok.

A megfejtés pedig itt található, legalábbis egy része, mert ahogy látom, évről évre bővül ez a kis rajzolt panteon, és a megfejtés egy korábbi verzió, nincs rajta mindenki. Aki esetleg ért oroszul, és megpróbálja levadászni nekem az aktuálisabb változatot és azzal együtt az eredeti forrást, annak megköszönöm.

Kicsit hadd érzékenyüljek el, és hadd idézzek fel egy emléket. Az évre már nem emlékszem pontosan, talán 1984 volt – hihetetlen, hogy már majdnem harminc éve. Anyám megelégelte, hogy öcsém és én azzal töltjük a nyarat, hogy egymást gyepáljuk a játszótéren, ezért beíratott minket a pár háztömbbel arrébb működő, mágikus nevű Kompjúter Napközibe (nagyon szocreál intézményt kell elképzelni, elég, ha annyit mondok, hogy az uzsonnára osztott mézes-vajas kenyéren a méz és a vaj össze volt habarva). Ott történt első találkozásom a számítógéppel (16 és 48K-s ZX Spectrumokkal), illetve a számítógépes játékokkal, és ez szerelem volt az első látásra. A Jetpac (ejtsd: jetpac) volt a játék, amit először kipróbáltam, és bár a napokban több helyen azt olvastam, hogy 16K-n is működött, én világosan emlékszem arra, hogy a napköziben csak 48K-s gépeken futott. Ugyanis öcsémmel folyton veszekedtünk, hogy ki üljön a „rakétás játék” elé, így végül anyám számítása nem jött be: az lett a vége, hogy egymást gyepáltuk egész nyáron, csak éppen nem a téren, hanem a Kompjúter Napköziben.