Nemrég megjelent ugye Borderlands 2, igen kellemes folytatás lett. A játék hazai forgalmazója meglepett egy sajtóajándékkal (amiért sajnos csak múlt héten küldtem futárt), és míg a játék kritikájának az Indexen volt a helye, ennek inkább az IDDQD-n van, mert mind a retro-, mind a wtf-faktora elég magas. Az ajándék ugyanis háromésfeles flopin jött.

Azt megszokhattuk, hogy új játékokhoz néha készülnek régies hatású, pixeles verziók, úgynevezett demake-ek. A Borderlandshez is készített egy ilyet a 2K Games, és megadta a módját: a sajtópéldányt úgy csinálta meg, mint egy régi, dobozos játékot - mármint igazi papírdobozzal. A részletekre annyira ügyeltek, hogy a dobozképen direkt bénácska figurák virítanak, mert ugye a nyolcvanas években elég gyakran előfordult, hogy egy játék dobozán a kép inkább elrettentett, mint magához hívott.

Amikor kinyitottam a dobozt, kiesett belőle egy kislemez (nem is tudom, hány éve nem volt ilyen a kezemben), és egy usb-csatlakozós meghajtó, amivel be is tudtam olvasni a lemez tartalmát. A techrovatos kollégákkal gyerekes örömmel álltuk körbe a meghajtót, és vártuk, hogy felberregjen (ahhoz képest meglepően halk volt, de a C64-esemhez vett lemezegységem krrr-tak-tak-tak futamai óta bizonyára a flopimeghajtók is sokat fejlődtek).

Az illúzió csak itt tört meg kicsit, a lemezen ugyanis csak pár animgif és ASCII-kép található (például a lenti Gunzerker), valamint egy honlap címe, ahol a játék elérhető. Tehát a játék fájljai nem voltak a lemezen, pedig úgy lett volna tuti. Sőt, úgy lett volna teljes az élmény, ha öt lemezen adják oda a programot, arj-zve, de az ötödik lemez hibás...

De persze érthető a webcímes megoldás, hiszen így mindenki tud jászani a demake-kel, nem csak a nyavalyás újságírók. Itt elérhető a program, 16-bites lövöldözős hülyeség, engem kicsit a Smash TV-re emlékeztetett, negyedórákra könnyen leköt. A dobozt és a lemezt pedig megőrzöm - mégiscsak ez az első legális flopis játékom (és ezzel a mondattal sokat elárultam a hazai játékkultúra kezdeteiről).