IDDQD

Kicsit fura ez a kavar a címet alkotó szavakkal, de a lényeg, hogy végre megint olyan játék készültét jelentették be, ami miatt barátságok és párkapcsolatok szakadnak majd szét, kiürülnek az utcák, és megnő a "bocs, de a héten nem érek rá" tartalmú sms-ek aránya a mobilhálózatokon.

A HoMM-ból MMH-ra változtatott név alatt ugyanis a jól ismert, körökre osztott fantasy bújik meg, aminek első három része bőven beleférne Stöki ma épp aktuális retro-rovatába is. A negyedik részt sokan nem szeretik, az ötödik pedig talán a 3D miatt volt fura, a most bejelentett hatodikról pedig szinte semmit sem tudunk - szerencsére azonban ez nem sokáig marad így, mert a készítők magyarok: a Black Hole Entertainment korábban a Warhammer: Mark of Chaos és Battle March játékokat jegyezte (no meg az Armies of Exigót), így valószínűleg nem idegen a Might and Magic terepe. Szerencsére ők is itt vannak a Gamescomon, és ha minden igaz, ma találkozunk is velük - amint van valami infó, megírom. Addig bízzunk abban, hogy Stöki tudja: szerda van.

A recept: végy egy rész Lady Gagát, adj hozzá egy Starcraft 2-rajongót, jól rázd össze, majd fűszerezd alaposan bikicsunáj-szintű énektudással. Na, ezek után ki mer a Play gombra kattintani?

Fullextrásak vagyunk, ezért itt a szöveg is a klikk után

Nemrég kértük, hogy küldjetek írásokat nekünk, jönnek is a cikkek levélben és kommentekben. Annak idején a CoV-ban szép hagyománya volt az olvasói cikkeknek (user-generated contentnek, ha úgy tetszik), a Tökös-Mákos című rovat erre épült. Valami hasonlót próbálunk meg – már nem tartalomban, hanem szellemiségben: az IDDQD nyitott mindenki előtt. Most például jöjjön egy cikkesített komment, ami erre a posztra érkezett. Az apropó pedig az, hogy pár napja lezajlott Los Angelesben az első Tetris-világbajnokság, ahol egy 29 éves kaliforniai férfi nyert. Erről jutott eszembe az, amit Medencefűtés nevű kommentelőnk írt pár hete:

„1990-ben Münchenben a legnagyobb játékteremben laktam (majdnem szó szerint). Az emeleten sok videojáték volt, akkoriban újdonságnak számító nagy, kivetítős monitorokkal és külön vezérlőasztalokkal. Mivel játékteremben csak a flipperekkel játszottam, így ezekkel soha, viszont ha elfáradtak a karjaim, akkor fent pihentem ki magam, és néztem, hogyan játszanak. Az egyik gépen tetrist játszott egy echte német szakmunkásnak tűnő srác. Minden este megjelent vett egy korsó weissbiert, feltornyozott egy csomó ötmárkást és nekiállt játszani. Én egy idő múlva csak őt néztem a háta mögül. Mindezt heteken-hónapokon keresztül. Soha egy szót nem beszéltünk, de ha nem jött már hiányzott.

A játék egy módosított tetris volt, volt benne robbanó és egyéb bónusz kockák. Száz szint volt benne, és ha az ember vesztett, akkor egy újabb márka bedobásával az előző, öttel osztható szintről folytathatta (35-40-65, stb.) a 80. szintig. Onnantól már egyszerre kellett a századik szintig elmenni.

Ez a srác soha nem tudta eléri a százas szintet. A nyolcvanasig is csak ritkán jutott el, általában addigra elfogyott az aznapi pénze. Nos, egy este szintén ott kibiceltem a háta mögött és szólt nekem, hogy vegyem át, mert nagyon kell neki brunyálni és nem bírja tovább. Átvettem úgy a 82. szintnél. (Csak annyit, hogy a játék itt már nagyon gyors volt egy-egy szint végénél. Nagyon-nagyon gyors.) Mire visszajött, már a 90. pályánál jártam, ahol addig ő még soha. Vissza akartam engedni, de mondta, hogy csak folytassam. A történet úgy végződött, hogy a 100. pályát is megcsináltam, hatalmas ordítással a végén. Ekkor a srác szóba elegyedett velem, ekkor mesélte el, hogy miket ért el addig, én pedig elmeséltem, hogy ilyen géphez addig hozzá sem nyúltam.

Történt ez azon a napon, mikor a földszinten lévő 10 flipperből 7-ben én voltam a csúcstartó.”

A literal trailer egy közepesen ismert online mém, arról van szó, hogy veszünk egy mozi (vagy éppen játék-) trailert, és új hangsávot keverünk alá, amiben a narrációban kizárólag csak arról van szó, ami éppen látható a képen. És ez vicces. Főleg ha az egész ének formában történik, mint most a Halo Reach esetében:

Az okosok szerint a Gyűrűk ura anno akkor került be végérvényesen a popkultúrába, amikor a New York-i metróban megjelentek az első "Frodo lives" falfirkák. Nos, úgy néz ki, a Starcraft is elindult valami hasonló úton, ezt a World Graffiti stábja lőtte Londonban (nagyobb felbontású képekért klikk ide):

Oké, ez egy nagyon régi videó, de egyrészt klasszikus, másrészt pár napja kiderült egy nagy gamer cimborámról, hogy nem ismeri – nemcsak ezt a videót, de a Tripod nevű zenekart sem. Pedig ez egy nagyon vicces együttes, három ausztrál srác ad elő poénos dalokat, és nem állnak tőlük távol a geek témák, így a játékok sem. Ez például egy gyönyörű szerelmesdal, amiben a lány és a fiú az esti romantikázáshoz készülnek – csak a fiú előtte még befejez egy a pályát egy Xbox-játékban. De tényleg csak egy pályát, sőt csak a mentéspontig megy el, esetleg egy szintlépésig, mert akkor jobb páncélt kap. Itt a dalszöveg, akit érdekel, a törés után pedig berakok még két klipet a Tripodtól.

Kicsit gondolkoztam azon, vajon a szerdai retro után mekkora sikere lenne, ha mindenféle játékcsajok mutogatása helyett csak megkérdezném, hogy na jó, kinek mi hiányzik, a hónaljkutya vagy a matrózblúz, de az talán már nekünk is túl kommentvadász és bulváros volna, szóval jöjjön inkább Bayonetta.

Az azonos című játék főszereplőnőjéről egy fontos dolgot kell tudni: játék közben akár azt is elérhetjük, hogy egy (na jó, több) szál hajban álljon előttünk. A Devil May Cry sorozat atyja, Kamiya Hideki találta ki az összes végtagján fegyvert hordó boszorkány alakját, hogy aztán egy csak ritkán látható őrületben szabadítsa őt a világra. Bayonetta vad, veszélyes és persze a játékmániás férfiak ideálja (amennyiben alapul vesszük, hogy mindenki a nagy mellekért és a hullaszerű sminkért van oda). Szerény véleményem szerint a japán játékdizájner minden frusztrációját beleadta ebbe a nőbe, ami nem meglepő: éveken keresztül csak pozőr férfiakkal meg a világot újrafestő kutyákkal megtöltött programokat tervezni és rendezni azért egy idő után biztos elég unalmas ahhoz, hogy aztán egy reggel hősünk a fürdőszobai tükörbe nézve azt mondja: "soha többé férfi karakter".

„Az évszázad hackje.” „Ez epic. Szétröhögtem magam.” „Ez a Sonic hackelések Szent Grálja.” Ilyen kommenteket lehet olvasgatni a Sonic játékok egyik rajongói fórumán, ahova két júzer, bizonyos Captain Bozo és Ranger feltöltött egy általuk készített játékmodot Sega Genesishez. A zseniális alkotás lényege, hogy a Sonic 2 pályáin a karikákat lecserélték hagymakarikákra, vagyis a játékvilág legismertebb sündisznójának, Sonicnak nem felvennie kell azokat, hanem messze elkerülnie, különben veszélyesen elhízik és lelassul. „Én csináltam hozzá a sprite-okat. A gond az, hogy ezt soha nem tudom majd felülmúlni” – mondja a fórumban az egyik alkotó, Ranger. Valóban nagyon megkapó látvány, ahogy Sonic egyre kövérebb lesz, lásd a lenti videón.

Mindannyiunk bánatára Stöki szabadságon van, így leesne az aranygyűrű az ujjáról nincs most kedve a szerdai retróval bütykölni, de hogy ne vigyen el minket a népharag, kitaláltam valamit, amivel hozunk is ajándékot meg nem is, satöbbi.

Szóval kivételesen nem egy régi játék kerül terítékre, hanem pár olyan dolog, ami tíz évvel ezelőtt szinte kötelező tartozék volt egy magára valamit is adó PC-s kelléktárában, manapság meg már vagy azt sem tudjuk, mi az, vagy annyira alapvetés, hogy még az Apple is az alaplapra integrálja.

1. Monitorszűrő

Szerintem mindannyiunk lelki szemei előtt megjelenik a kép az iskolai számtech-teremből vagy az irodából: a mára finoman szólva is nevetséges méretű monitorokra kötelező jelleggel felaggatott műanyagkeretes üveglap, ami a megjelenítőből kiáramló káros sugárzást volt hivatott csökkenteni. Szépen lassan kiszorult a mindennapjainkból a sokszor csak tépőzárral rögzített eszköz, először a három centes Low Radiation felirat (a legenda szerint technológiai különbség nem volt az LR és a hagyományos monitorok között, csupán az előbbiekre ráragasztott matrica hozta magával a köz megnyugvását), aztán a valóban jobb minőségű CRT (és később TFT) "tévék" nyomán.

2. Mon-X szemüveg

Na, ilyenje is volt talán minden olyan olvasónak, aki napi négy óránál többet ült a munkahelyén gép előtt. A különleges bevonattal ellátott lencsék elméletileg ugyanazt a hatást hozták kicsiben, mint az első pontban ismertetett találmány, azonban a vélemények megoszlanak a hatékonyságról. 10 évvel ezelőtt a GIRO-ban még osztogatták a cuccot, de többek egybehangzó állítása szerint bár monitortól nem védi a szemet, éjszakai vezetésnél jó szolgálatot tesz azzal, hogy alaposan lefogja a velünk szemben haladók lámpáinak fényét

3. Egértartó

A korai egérhasználattal kapcsolatban nyilván ezer dolgot fel lehetne sorolni, aminek hallatán mindenki a homlokára csap a hirtelen feltörő nosztalgia miatt, de legyen most csak két dolog. Egyrészt itt ez a kifejezetten helytakarékos megoldás azokból az időkből, amikor a számítógépeket a hétköznapi ember is egér nélkül használta, ha meg mégis pasziánszozni támadt kedve, akkor csak leemelte a rágcsálót a monitor oldalára ragasztott kis tartóból. Mára ez a kütyü nyilván értelmét vesztette, talán csak a rendmániás és/vagy linux-felhasználó ismerősünknek tudunk vele vidám perceket szerezni.

4. Egérgolyó

Na, jelentkezzen az, aki A) nem lopott B) nem idegeskedett ellopott egérgolyók miatt. Meg persze a technológiával együtt járó apróságok: a görgőkről lekapargatott gány illata, a kiszedett szöszök tapintása, és persze a sosem múló vidámság, amikor a szekrény alól kellett kihalászni a pajkos kis labdacsot. Amúgy a golyós egérnek volt egy extraszar változata később, a rádiós-golyós, na az mindent vitt - nem csak pontatlan volt, de dögnehéz is a mindig a legrosszabbkor lemerülő elemek miatt.

5. Porvédő a billentyűzetre

Klaviatúratakaró, ha szebben akarom kifejezni magam. Rövid összeállításunk egyetlen olyan eleme, aminek manapság is létjogosultsága van, azonban ahogy a falakról eltűntek az "A gépterem nem étterem"-feliratok, úgy cserélődtek le a billentyűzetek fölé tett műanyagdarabok hatalmas szendvicsekre. Emlékezzünk meg a porvédő zsenialitásáról azzal, hogy mindannyian kivakarjuk a ganét az előttünk elhelyezett billentyűzetből.

Persze ez korántsem minden - írjátok meg kommentben, nektek mi hiányzik a hőskorból leginkább. A joystick? A PC speakeren hallgatott mod? A plusz négy mega RAM?

Miért csak most, kérdezi majd a blog olvasóinak egyik fele, minek kell ezt, kérdezi majd a másik. Az első kérdésre főleg lustaságunk a válasz, a másodikra az, hogy nemcsak lusták, bolondok is lennénk, ha a közösségépítés két fő webes eszközét nem használnánk ki. Szóval megjelent jobboldalt egy twitterablak meg egy link a Facebook-csoportunkhoz, a posztok alatt meg lehet lájkolni és serelni (share-elem, share-elem, átkozott gyötrelem, ahogy a költő mondta). Ennél jobban nem szeretnénk elburjánoztatni a webkettőt, nem állunk be a tumblászok sorába például. A mostani változásokról pedig figyeljük a visszajelzéseket, és ha valami nagyon nem tetszik majd az olvasók többségének, azt úgyis le fogjuk venni. Ez minden, amit mondani tudok a vietnami háborúról.

Azt mondják, hogy a gyűlöletre épített reklámkampányok mindig elérik a céljukat, de azért aki egy halom Guitar Hero-kontrollert hajít bele egy vulkánba a hírverés kedvéért, az nagyon utálja az eddig megjelent ritmusjátékokat. Mindenesetre a Power Gig készítőinek annyira elege van a műanyag gitárutánzatok korszakából, hogy rögtön egy szakajtónyit szórtak bele egy szimpatikus izlandi tűzhányóba. 

Jó, hát ez alapban persze nagyjából annyira meglepetés, mint hogy Angliában esett az eső. A számok (Torrentfreak.com-féle becslések, amiket eléggé bizonytalanná tesz, hogy a Blizzard digitális terjesztési csatornája is a Bittorrent protokollt használja) viszont roppant érdekesek.

A hivatalos adatok szerint a játékból 24 óra alatt egymillió, és 48 óra alatt 1,5 millió fogyott a boltokban, ehhez képest a warez letöltések számát az első 24 órában százezerre becsülik. Ez egyrészt a közkézen forgó 7 gigás csomaggal számolva 700 terabájt plusz adatforgalmat jelentett az interneten a megjelenés napján, másrészt ugye pont a tizede a hivatalos eladásoknak. És akkor arról a rétegről nem is beszéltünk, aki gyakorlatilag demóként használja a warezt, és utólag megveszi a gyárit is - nem tudnám megbecsülni, mekkora lehet ez a kör, de létezik.

A tanulság: tessék olyan játékot csinálni, ami jó, olyan online funkciókkal és közösséggel, amiből a warezoló kimarad, tessék olyan mítoszt teremteni, olyan rajongótábort építeni, és úgy kiszolgálni őket, mint a Blizzard, és akkor 10:1 lesz az eladott meg a letöltött játék aránya, nem 1:10. Jó, a warez most, két héttel a megjelenés után 260 ezernél jár, az eladás meg mondjuk - hasraütés - kétmilliónál, akkor nem 10:1, hanem 8:1.

Vagy persze ott a könnyebb lehetőség: siránkozni, hogy a warez megöli a játékipart, és a nagy jajveszékelés közben csődbe menni. 

Lehet, hogy már találkoztatok a Cow Clickerrel, mert már hetek óta megy a Facebookon, én csak most akadtam rá. A játék csodálatos esszenciája a Farmville-hez hasonló közösségi játékoknak, egyszersmind maró paródia. Mint a címe – kb. „Tehénklikkelő” – mutatja, egy tehénre kell klikkelni benne, ezután legközelebb hat óra múlva klikkelhet a játékos. A klikkeléseinket természetsen megoszthatjuk mindenkivel („XY éppen egy tehénre klikkelt”).

Természetesen a barátainkat is meghívhatjuk, hogy virtuális tehenészetünk szomszédságában új tehenészeteket nyissanak. Ez azért fontos, mert az ő klikkeléseikre viszontklikkelhetünk (a remek „click my click” opcióra kattintva), és így kapunk egy kis virtuális tehénpénzt (fejőpénzt?), a mooneyt. Naná, hogy valódi pénzt is beválthatunk mooneyra, tíz dollárért kapunk ezret belőle. A mooneyt arra költhetjük, hogy a hatórás limitet kivásároljuk, és így perceken belül akár többször klikkeljünk a tehénre egymás után, illetve új teheneket is vehetünk rajta. Kellően sok (ezres nagyságrendű) klikkelés után medálokat kapunk, amik semmire sem jók.

Az alkotó, Ian Bogost játékipari megmondóember azután csinálta meg a Cow Clickert, hogy az idei Game Developers Conference-n kiderült, mennyien utálják a játékfejlesztők közül a Farmville-t meg a többi, valódi kihívás nélküli közösségi játékot. Itt van Bogost blogbejegyzése a Cow Clicker születéséről, érdemes elolvasni.

Billy Mitchellről már olvashattatok suttyóválogatásunkban, amibe azért került bele, mert elég nehezen viseli, ha megdöntik a rekordját. Ettől még ő a világ egyik legjobb játékosa: ő volt az első, aki tökéletes pontszámot hozott össze Pac-Manben, majd hosszú évekre beállította a Donkey Kong rekordját. Pár éve az MTV Kong királya címmel csinált róla egy dokumentumfilmet (pontosabban róla és egy Steve Wiebe nevű fickóról, aki éppen megdöntötte Mitchell rekordját), itt bukott ki, hogy mennyire suttyó bír lenni. Aztán idén februárban egy Hank Chien nevű queensi plasztikai sebész megdöntötte Mitchell és Wiebe rekordját is.

Chien nem sokáig élvezhette a „King of Kong” címet, Mitchell ugyanis újra bebizonyította, hogy azért nem véletlenül ő az egyik legismertebb játékos a nyolcvanas évek óta. Az iowai Ottumwa városában érdekes kezdeményezés indult Video Game Hall of Fame (vagyis a Videojátékok Dicsőségcsarnoka) néven. Azért ott, mert Ottumwában van a Twin Galaxies nevű szervezet központja, ami a videojáték-rekordokat hitelesíti. Az idei beiktatási ceremónián természetesen Mitchell neve is a dicsőségcsarnokba került, Mitchell pedig ebből az alkalomból jól megdöntötte Chien Donkey Kong-rekordját. És ha már ott volt, mellékesen Donkey Kong Jr-ban is rekordot döntött – ezt nem tervezte előre, de úgy érezte, belejött a játékba.

A Donkey Kong Jr. rekordja 1 253 000 pont volt, ezt 1 270 900 pontra állította be Mitchell 3 óra és 58 perc alatt. Érdekesebb azonban, hogy a Donkey Kong-rekorddöntés hogyan történt. Chien rekordja 1 061 700 pont volt a játékban, és amikor 2 óra és 42 perc játék után Mitchell elérte az 1 062 800 pontot, kilépett a játékból. Vagyis éppen csak picit döntötte meg Chien rekordját. Amikor megkérdezték, miért tett így, ezt válaszolta: „Egyesek azt mondják, beképzelt vagyok, mások azt, hogy lusta. Én azt mondom, Billy Mitchell vagyok.”

(via Kotaku)

Nem titok, hogy az Activison nagyfőnöke, Robert Kotick nem éppen kedvencünk, és a jó Bobby mindig mond vagy csinál valamit, amivel megerősíti az ellenszenvünket. A héten például elveszített egy pert (vagy inkább két pert), ami azért érdekes, mert az egész egy szexuális zaklatással indult.

No nem Kotick zaklatott valakit, hanem annak a magánrepülőcégnek az egyik pilótája, amit Kotick és egy másik üzletember, Andrew Gordon gründolt. A pilóta az egyik stewardesst, Cynthia Madviget arra akarta kényszeríteni, hogy rendezvényeken kísérgesse, legyen mellette. A nő nemet mondott, ezek után a pilóta megígérte, hogy pokollá teszi az életét – erre a nő főnökeként lehetősége volt, egy ízben például kisikáltatta a repülő vécéjét Madviggel, miközben folyamatosan stírölte. A nő folyton panaszkodott Gordonnak, de ő nem foglalkozott a problémával. Aztán jött a jó Bobby és kézbe vette az ügyet: kirúgta a nőt, mondván „a srácoknak nem tetszik az ellenséges légkör.” Madvig ezek után perre ment.

Mindez 2007-ben történt, csak kicsit elhúzódott a dolog, mert egy idő után már saját ügyvédje, Patricia Glaser is perelni kezdte Kotickot és Gordont, mert szerinte a jó Bobby és üzlettársa nem fizetett neki annyit, amennyiben megállapodtak. A per a héten lezárult, Madvig kapott kétszázezer dollár kártérítést, Glaser pedig majdnem 940 ezer dollárt. A perköltség 475 ezer, illetve 480 ezer dodó, ezt is Kotickéknak kell állnia.

Néha nehéz elhinni, hogy ez az ember vezeti a világ egyik legsikeresebb játékkiadóját.