Miért csak most, kérdezi majd a blog olvasóinak egyik fele, minek kell ezt, kérdezi majd a másik. Az első kérdésre főleg lustaságunk a válasz, a másodikra az, hogy nemcsak lusták, bolondok is lennénk, ha a közösségépítés két fő webes eszközét nem használnánk ki. Szóval megjelent jobboldalt egy twitterablak meg egy link a Facebook-csoportunkhoz, a posztok alatt meg lehet lájkolni és serelni (share-elem, share-elem, átkozott gyötrelem, ahogy a költő mondta). Ennél jobban nem szeretnénk elburjánoztatni a webkettőt, nem állunk be a tumblászok sorába például. A mostani változásokról pedig figyeljük a visszajelzéseket, és ha valami nagyon nem tetszik majd az olvasók többségének, azt úgyis le fogjuk venni. Ez minden, amit mondani tudok a vietnami háborúról.