IDDQD

Bámulatos bravúr következik, majdnem három év után folytatjuk egy rovatunkat. Még Hancu találta ki, hogy három videót belapátolunk, egy jót, egy rosszat és egy csúfot. Most éppen három ilyen áll sorban az IDDQD Precíziós Pipeline™-ban, szóval hadd szóljon.

Nem nagyon szoktunk külön posztban megemlékezni arról, hogy valami száz éves klasszikus játék/fejlesztőcsapat a Kickstarteren indít kampányt a feltámadáshoz, leginkább azért, mert ilyesmiből már annyi van, hogy a hírértéke az "Angliában esett az eső" szintre redukálódott. Most viszont Angliában akkora eső esett, ami mégis megüti az ingerküszöböt: az Obsidian a Project Eternity című játéktervére 24 óra alatt gyűjtötte össze az 1,1 millió dolláros támogatást. Azóta gyorsan improvizáltak még pár kitűzött célt, most 2,4 millióig megvan, mihez kezdenek a pénzzel (a gyűjtés meg a másfél millióhoz közelít).

Ehhez csak annyi kellett, hogy belengessenek egy Baldurs Gate-Planescape szerű fantasy RPG-t a Fallout-sorozat készítőitől. A 20 dolláros alap támogatás 25 ezres limitje pillanatok alatt betelt, a legdrágább, 10 ezer dodós megoldást eddig ketten választották. Te beszálltál már valamilyen játéktémájú Kickstarter-kampányba?

Általában nem szoktunk színtiszta trollkodási célú posztokat kitenni.

De azért megesik, hogy nem tudunk ellenállni a kísértésnek.

E heti játékcsajunk egy játéktermi gép. Nem, nem indultunk meg rohamléptekkel a Kurzweil-féle szingularitás felé, a magyarázat a játékipar egyik megmosolyogtató sztorijában keresendő.

Nagyjából 12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a joystick formája olyan, mint egy péniszé, és a neve is milyen vicces, joy-stick, háháháhá. Persze ebből a fajta humorból kinő az ember, de a hetvenes évek elején azért az Atarinak is feltűnt, hogy a botkormány milyen asszociációkra ad lehetőséget, és ezen a vonalon gondolkodott tovább. A kísérletező kedvű cég Gotcha! című játékának egészen furcsa kontrollert adott – hogy pontosan milyen megfontolásból, azt ma már nem tudni.

A régi rossz vicc szerint a pszichiáter az az ember, aki a sztriptízbárban nem a műsort, hanem a közönséget figyeli. Hogy a gémerszájtokon nem a híreket, hanem a kommentelőket figyelő látogató micsoda, azt nem tudom, de időnként ez a vidék fentről pusztítandó vasútnak és gyárüzemnek tűnik.

Történt ugyanis, hogy bejelentették a Bayonetta folytatását. A Platinum Games játéka 2010-ben jelent meg, PS3-ra és Xbox 360-ra, és bár sokan nem tudták túltenni magukat, hogy a főszereplő egy ribancruhában vonagló dögös boszorkány, maga a játékmenet mindenért kárpótolt. A szaksajtó teljes joggal volt elájulva tőle. Ennyire összetett harcrendszert még egy hack & slash játékban sem láthattunk, és még a kőszívű tesztelők - például a híresen szigorú EDGE magazin szerzője - is 10 ponttal jutalmazták a játékot.

Én is.

Igen kínos helyzetbe került a cseh Bohemia Interactive két fejlesztője Görögországban. A közelebbről meg nem nevezett két jóember az ARMA 3-on dolgozik, tudjátok, az a realisztikus hipsztershooter, amit kötelező jelleggel meg kell említeni minden Call of Dutyval és Battlefielddel foglalkozó poszt alatt, hogy bezzeg. A cucc ugyebár valós helyszínekkel és valós térképadatokkal dolgozik, és ezekre húz rá fiktív hadműveleteket, amikben katonásdit játszhatunk. A fejlesztők ehhez kizárólag publikusan elérhető adatokat használnak fel, két tragikus hősünk azonban most kicsit túlbuzgólkodta az ügyet: ha már Görögországban nyaraltak, csináltak egy pár fotót meg videót egy katonai bázisról Limnos szigetén, ami egész véletlenül az ARMA 3 egyik helyszíne is lesz.

Tették ezt egészen addig szerencsétlenek, míg meg nem jelent néhány marcona úriember gépisztolyokkal, hogy jónapotkívánok, jegyeket-bérleteket. Nekik aztán magyarázhatta a két derék cseh, hogy csak a pontosabb modellezés, meg az élethűbb textúrák, úgy csukták le őket, hogy csak úgy porzott. És a dolog itt válik véresen komollyá, a vád ugyanis kémkedés, és akár húsz évre is lesittelhetik őket, ha a cseh diplomácia nem hat a görögök lelkére. Drukkoljunk nekik.

Emlékszünk még a C64-játékok töltéskor látható képernyőire? Többnyire nagyon szép állóképek voltak, egyes töltőképernyők élő személyt próbáltak 160*200 pixelben megfogni. Di-gi-ta-li-zált – suttogtuk akkoriban elhűlten, amikor például az Ocean játékában megjelent Robotzsaru a színes (vagy éppen fekete-fehér) tévé képernyőjén. Még a tolakodó reklámfeliratok sem zavartak.

Csodás projekttel dobta fel a németországi Hildesheim két egyetemistája a város egyik közlekedési lámpáját. Holger Michel és Sandro Engel, a helyi Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyeteme (HAWK) két hallgatója az idén negyvenéves Pong egy érintőkijelzős változatát készítette el, amellyel ketten játszhatnak egymás ellen az utca két oldalán. Videó is van erről:

Mint látható, amint a lámpa pirosra vált, kezdődik a játék, ami a zöld jelzésig tart – aztán a zebrán a két játékos gratulálhat egymásnak, majd mehet tovább. A Streetpong nevű fejlesztés csak kísérleti darab, nem végleges installáció, de állítólag a városban már mindenki erről beszél.

Pedig valójában az egész átverés, legalábbis technikai értelemben: a játék hardveresen nincs összehangolva a lámpával, természetesen az alkotók soha nem kaptak volna engedélyt arra, hogy megbuherálják a lámpa elektronikáját, és emiatt egy időre kiiktassák a lámpát. A hallgatók csak ráerősítették a két érintőkijelzőt az oszlopra, és a szoftverben megadták, hogy a program meddig várjon egy új játékkal – éppen addig, ameddig a lámpa zöld, gondolom, ezt a fejlesztők stopperral megmérték. Michel szerint ezzel a szimulációval azt akarták megmutatni, milyen utcai hekkelésekkel lehetne szórakozást vinni a mindennapokba, és viccesnek tartja, hogy a videó kommentjei alapján sokan igazi, önkormányzatilag bevezetett mókának gondolják a Streetpongot.

Az ötlet mindenesetre zseniális, bár a Frogger találóbb játék lenne egy úttest mellé.

Tudom, a Jetpac következne a rovatban, de hadd előzzön be egy hardvertéma, aminek nemrég volt aktualitása. Augusztusi pihenőnk alatt ugyanis szép csendben harmincéves lett a Commodore 64 (1982 augusztusában jelent meg), és bármilyen hihetetlen, erről a gépről nem volt még nagyobb cikk a blogon. Na majd most. (A posztban részben támaszkodom visszatérő vendégszerzőnk, Sam. Joe Computerworldben megjelent írására, átemelve abból bekezdéseket az engedélyével, részben pedig saját korábbi C64-es cikkeimre).

Először is gyorsan tisztázzuk, hogy a Commodore 64 a világ játékpiacának diktáló Amerikában hamar lefutott. A nyolcvanas évek elején ugyan sokan szórakoztak a géppel az USA-ban is, de aztán jött a NES és a többi sikeres tömegkonzol, és hamar háttérbe szorították a masinát az amerikai piacon (annyira, hogy rövid időre le is állították a gyártását). Európában viszont csak 1984-85 körül kezdett igazán felfutni a Commodore-láz, részben azért, mert a szovjet blokk több országában ekkor már korlátozottan ugyan, de be lehetett szerezni nyugati termékeket, illetve szabadabban lehetett külföldre utazni. Magyarországon is ekkortájt kezdődött a Commodore-gépek (és persze a Spectrum-gépek) sikere, ebben az időszakban vert gyökeret a hazai játékkultúra. Persze a C64 népszerűségéhez sokat hozzátett, hogy a programokat a gombamód burjánzó crackercsapatoknak hála könnyű volt másolni hagyományos magnókazettákon, illetve öthuszonötös mágneslemezeken (ennek a múltnak a hatásait ma is érezni). A C64 közel harmincmilliós eladásaival mai napig az egyik legsikeresebb számítógép.

Webes képregényből az egész videojáték-kultúra meghatározó részévé válni nem kis teljesítmény. A Penny Arcade párosához ezernyi dolog köthető, például ők irányítják a Child's Play-t nevű alapítványt, amely nagyszabású gyűjtésekkel, játékleárazásokban való részvétellel szerez pénzt, illetve videojátékokat világszerte, azokat beteg gyerekeknek adományozza. A Child's Play mellett van egy nagy, most már több helyszínen, különböző időpontokban is megrendezett játékexpójuk is, a PAX, amely leginkább a képregényes Comic Conhoz hasonlít, csak itt még nincs akkora hakni a nagyvállalatok részéről, mint ott. Deviánsokból azonban itt is, ott is akad: két kirívó eset az idei PAX-ra is jutott.

Szomorúan olvastam, hogy meghalt Michael Clarke Duncan, kedvenc melák színesbőrű színészem volt (Ving Rhames mellett), nagyon tetszett, amit a Halálsoron című filmben csinált, de a Bérgyilkos a szomszédomban is jó volt. És ne feledkezzünk meg a játékszerepeiről sem: ha megnézzük a filmográfiáját, azt fogjuk látni, hogy Duncannek köze volt pár videojátékhoz, bár többnyire nem arcát, hanem zengő mély basszusát kölcsönözte ezeknek.

Párnapos, de hátha még valaki nem látta: az új Metal Gear Solid játék, (alcím: Ground Zeroes) igen hangulatos trailere. Azt ugye senki nem gondolta, hogy nem látjuk viszont Snake-et (ahogy Demjén Rózsi énekelte: hogyan tudnék élni Sznéküled), de azt azért érdemes megjegyezni, hogy ez a félszemű csávó, akit Snake-nek hívnak a videóban, valójában Big Boss, az „igazi” Snake (teljes nevén: Solid Snake) egykori felettese, majd ellensége.

A Vivid Image rövid életű, de emlékezetes fejlesztőcsapat volt a kilencvenes évek elején. A Last Ninjákat és a Mythet jegyző System 3 néhány korábbi alkalmazottja állt össze, hogy akció-ügyességi programokat csináljon 8 és 16 bites gépekre. A cég első három oroszlánkörme a Time Machine, a Hammerfist és a First Samurai volt – egytől egyig remek játékok. Most a másodikról, az 1990-es Hammerfistről lesz szó, aminek programozója és grafikusa (John Twiddy és Hugh Riley) korábban az első két Last Ninján már dolgozott együtt, de a zenét szerző Wally Beben is régi motoros volt.

Viszlát, nyár, helló, blog. Visszatértünk, tovább dübörög a retro-wtf-vicceskontent szentháromságra épülő IDDQD, lesz nyereményjáték, régi adósságok törlesztése, meg a szokásos rovatok. És persze szokatlan megoldások a játékvilágból, például Takahasi Keita műve, az egész szobában játszható Pac-Man.

Takahasi híres játékfejlesztő, az igen híres és igen cuki Katamari Damacyt ő készítette, de egy pár napja a New York-i Museom of Art & Designban megrendezett show-n, a Babycastle Summiton a Ms. Pac-Man ihlette meg. A fejlesztő újraértelmezte a 3D játék fogalmát, és a klasszikus játék egy olyan változatát készítette el, amit egy kütyü a szoba falaira és plafonjára vetít.

Napok óta nincs új poszt, és sajnos egy darabig még így lesz, ezért hivatalosan is bejelentek egy blogszünetet. Az okok prózaiak: szabi, nyaralás, külföldön tartózkodás, Sziget, stb. Szóval semmi dráma nincs, kicsit feltöltődünk, és augusztus végétől újult erővel dübörgünk. Jó nyarat mindenkinek!