IDDQD

Ahogy lenni szokott, idén is összegyűjtjük a legjobb videojátékos (és pár hardveres) április elsejei tréfákat (korábbi évek: 2014, 2013, 2012, 2011, 2010), egy nappal a bolondok napja után. Öveket becsatolni, rázós lesz. Na jó, nem (volt már azért jobb év is).

Játékos

Google

A show-t egyértelműen a Google vitte el azzal, hogy a Google Mapesen játszhatóvá tette a Pac-Mant (lent éppen a Wekerle szentségtelen szimmetriájában próbálok boldogulni). Nem ez a cég az első Pac-Man-poénja, amikor 30 éves lett a játék, a doodle-ben lehetett játszani (lásd akkori cikkünket).

Meglepődtünk, hogy mennyi pozitív visszajelzést kaptunk tőletek podcastes próbálkozásunk kísérleti adására, nagyon köszönjük, igyekszünk a továbbiakban is. Máris beépítettünk pár javaslatot, például a mostani adás hosszabb - oké, várható volt, hogy vendéggel eleve hosszabb lesz a cucc, de úgy érzem, hogy a kb. egyórás terjedelemmel már kicsit a türelmetek határait feszegetjük. Úgy vágtam most, hogy benne hagytam kisebb csapongásainkat is, érdekelne, hogy szerintetek így jó vagy pl. a kreplachos részt már felesleges volt benne hagyni (ha marad, akkor sokkal élőbb beszélgetés, de ha kivágom, akkor feszesebb lesz a műsor - többször kerültem ebbe a dilemmába, végül maradt szinte minden, most ezt próbáljuk ki). Bármilyen ötletet továbbra is szívesen fogadunk, és máris tudjuk, hogy kell pár dolgon javítani a következő adásra. Például Grathnek közelebb kell ülnie a mikrofonhoz, nekem meg távolabb, főleg amikor náthás vagyok (ha a háttérben Darth Vadert halljátok, az én vagyok, totál taknyos voltam a felvételen). És igen, lesz RSS is majd, most még sajnos nincs, mert egyelőre nem döntöttük el, hol és hogyan lesz a végleges hosztolás (tárhelytől Soundcloud-előfizetésen át YouTube-ig mindenféle felmerült).

Mindig azt hiszem, hogy a C64 körül gyülekező, ma is nagyon aktív és népes közösség már nem tud meglepni, aztán mindig tévedek. Most olyan történt, amire nem nagyon volt még példa: egy C64-es klasszikus (nem hivatalos) pc-s folytatását visszaportolták C64-re.

A Bruce Lee-ről van szó, az 1984-es alapjáték a platform egyik klasszikusa, itt a blogon is volt róla szó egy hosszú cikkben. Már akkor is említettem, hogy 2013-ban, azaz majdnem 30 évvel az eredeti után egy Bruno M. Marcos nevű indie fejlesztő készített egy nem hivatalos második részt, ami megjelenésében teljesen hű volt az elődhöz. Innen letölthető, a lenti videóban pedig megtekinthető. (7:38-nál Chuck Norris!)

Mivel a folytatás eléggé hasonlít egy C64-es játékra, többekben felmerült, hogy akár rendes C64-verziót is lehetne csinálni a második részből. A svéd Jonas Hulténban nemcsak felmerült, hanem tavaly áprilisban el is kezdett dolgozni rajta, mostanra pedig elkészült vele, innen letölthető a C64-verzió. A port nem százszázalékos, a hardver képességei miatt minimális különbségek, egyszerűsítések vannak látványban, de attól még nyugodtan kijelenthetjük, hogy 31 év elteltével C64-re megjelent a Bruce Lee második része. Ez egy szép nap.

Múlt héten volt egy necces játékborító női főszereplővel, most jöjjön egy hasonlóan necces reklámfogás ugyanabból a korszakból. A vicces az, hogy az érintett játékban nőnek nyomát sem látni, főszereplői ugyanis malacok. A Butasan című 1987-es játéktermi játékról van szó, a Jaleco készítette, és lényege roppant egyszerű: a malacoddal le kell bombázni a többi malacot. Bombák folyamatosan jönnek a képernyőre, visszaszámolnak, majd nullánál robbannak, illetve akkor is robbannak, ha egy másik malachoz vágjuk őket - szóval a sertések rohangálnak, bombákat hajigálnak egymáshoz, és remélhetőleg a végén a mi malacunk marad talpon - elég egyszerű, de szórakoztató marhaság. Volt is konverziója mindenféle 8-bites otthoni gépre, az U.S. Gold 1988-ban forgalmazta Psycho Pigs UXB címen. Alant a C64-verzió.

Minap nyílt, és május 10-ig megtekinthető még a Ludwig Múzeumban a no pain no game című kiállítás, amin a /////////fur//// nevű kortársművész-duó (így, 9 perjellel az elején és 4-gyel a végén, ne kérdezzétek, miért), azaz Volker Morawe és Tilman Reiff installációi tekinthetők meg. Nekünk ez azért érdekes, mert az installációk nagy része valamilyen videojátékot dolgoz fel, vagy legalábbis videojátékos ihletésű. Elmentem, megnéztem, megírom.

Persze, nincs olyan, hogy 10 legjobb C64-játék. Minden idők egyik legnépszerűbb személyi számítógépére több tízezer játék jelent meg fénykorában, és a platform rajongói ma is aktívak, az elmúlt években olyan játékok születtek, mint a Prince of Persia C64-verziója vagy akár a magyar fejlesztésű, kibővített Newcomer. Ebből a merítésből lehetetlen csak tízet kiválasztani, de még száznál is nehezen lehetne megállni. Szóval a lentiek inkább csak amolyan személyes kedvencek, kommentekbe jöhetnek bátran saját top10-ek, kiegészítések.

...hogy hétvégén lesz az év egyik legnagyobb retrojáték-eseménye? Budapest, Csokonai Művelődés Központ (avagy a legendás Csoki) Sakmannal és más hazai gyűjtőkkel, és persze rengeteg kipróbálható régi hardverrel és játékkal. Valamelyik nap én is kint leszek, ha az égiek is úgy akarják. Plakát alant, további részletek Fészbuksin.

Az előző posztban szóba került a game over, arról eszembe jutott a Game Over című játék, és már tudtam is, mit teszek az eheti csajrovatba. Menjünk vissza 1987-be, a spanyol szoftver aranykorába (Spanyolországban így hívták az 1983 és 1992 közti időszakot, mert akkor az ország a második legnagyobb európai szoftverforgalmazó tudott lenni rögtön a britek mögött), amikor a Dinamic Software elkészítette a Game Overt.

Pár éve volt már itt egy hosszabb agymenés arról, hogy a végleges „game over” hogy kikopott a videojátékokból, mert mentés van meg checkpointok, meg vannak játékok, amikben már meghalni sem lehet. Na, a minap a PAX-en bemutatott Upsilon Circuit nem ilyen játék. Sőt, nem is csupán játék, hanem közösségi kísérlet.

A műfaját tekintve leginkább egy mobára emlékeztető programban nyolc játékos játszik egyszerre, két négyfős csapat egymás, illetve a környezet szörnyei ellen. A csavar az, hogy csupán egyetlen szerveren fut a játék, tehát a világon egyszerre csak ez a nyolc játékos játszhat az Upsilon Circuittal, és ha valaki meghal, akkor annyi, kész, vége, finito, nincs feltámadás, új karakter generálása, emberünk nem játszhat tovább a játékkal. A halott játékos helyére ekkor beugrik valaki a nézők közül – mert a játék része a nézőközönség is.

A világ egyetlen Upsilon Circuit-partiját ugyanis Twitch-szerű csatornán követik vélhetően több mint nyolcan, arra várva, hogy egy játékos halálakor besorsolja őket a gép a játékba. De addig sem unatkoznak, ugyanis a közönség dönt arról, hogy a játékosok által gyűjtött bónuszokat, tápokat és tapasztalati pontokat mire költik és hogyan osztják szét.

Persze mindez még csak bemutató volt a PAX-on, nem tudni még sem a játék premierjét, sem azt, hogy milyen árazási modellel fog dolgozni. Nagyon kíváncsi vagyok az utóbbira, az ötlet mindenesetre elég érdekes. A fenti videóban a PC Gamer interjúja látható a készítőkkel.

(De persze az egyszerhalós játékok királya továbbra is az 1986-os Sub Mission marad, amiben két embert kellett megmenteni egy űrlény karmaiból mindenféle tengeralattjárós pályákon. Ha a játékos kudarcot vallott, a program törölte a lemezről az egyik embert. Ha megint kudarcot vallott, akkor a másikat is, így többet egyáltalán nem lehetett játszani a programmal.)

Nézzük meg ezt a kiváló animgifet, amiben a Nintendo játékhősei animálnak jobbra-balra. Aztán tegyük fel magunknak a kérdést: melyiket jobb nézni: azt, hogy Mario balról jobbra ugrál, vagy azt, ahogy Samus jobbról balra hentel? Valószínűleg többen is azt fogjátok érezni, hogy balról jobbra a "természetes" a dolog. Ez teljesen oké, erre most már tudományos kutatás is van.

(Aki alapból nem bírja a podcasteket, most be is csukhatja a posztot, mi pedig megígérjük, hogy podcastes napon mindig lesz más kontent is a blogon.)

Decemberben írtunk már a Pixels című nyári popcornmoziról, amiben a nyolcvanas évek híres videojátékai támadják meg New Yorkot. Tegnap megjelent hozzá a trailer is, és hát izé. Nem túl meggyőző.

Persze, jól néznek ki az élőszereplőket lezúzó (pixelizáló) játéklények, de sem Adam Sandler, sem Kevin James nem az a név, aki engem moziba rántana, épp ellenkezőleg. És hogy Ivatani Toru(t játszó színész) kezét leharapja Pac-Man, mekkorra poén, hahaha (nem). Jó, nem várok sokat egy ilyen filmtől, sejtésem szerint aranyoska családi mozi lesz ez, erre enged következtetni az is, hogy a Reszkessetek, betörők! rendezője rendezi. És persze, biztos megnézem majd végül. De első blikkre ez a Rontó Ralph cipőjét sem kötheti majd be, New York ide vagy oda.

Tudom, hogy a heti retróban a Half-Life következne (készül is nagy erőkkel), de muszáj megemlékezni arról, hogy pár napja elhunyt a humor, a fantasy és a filozófia egyik mestere, Sir Terry Pratchett, az ember, akinél viccesebben senki nem írt a halálról. Pratchett főleg a Korongvilág-ciklusról ismert, ennek poénos-tanulságos univerzumát építette szinte haláláig, így nem meglepő, hogy több videojáték is készült belőle. Ezeket gyűjtöttem össze, ha egyik sem volt meg, akkor házi feladat legalább egyet kipróbálni (ha pedig Pratchettet sem ismered, akkor mars a könyvtárba – csak próbálj olyat keresni, ahol nem orángután a könyvtáros).

Japán adott már nekünk pár furcsa játékot, szóval az itthon kevésbé ismert OneeChanbara sorozat igazából nem lesz annyira meglepő. Egy PS2-gyökerű horrorjátékról van szó, aminek igazából csak a díszlete horror, a játékmenet sima kaszabolós mészárlás. A játék háttérsztorija pedig igen "eredeti": egy vírus miatt elzombisodik a Föld, és a világvégét csak és kizárólag

egy cowboykalapos, westerncsizmás, amúgy bikinit és sálat viselő, szamurájkardokkal hadonászó lány

állíthatja meg. Na, ő Aya, eheti játékcsajunk. Nézzük is meg munka közben.

A sorozat elég sikeres a Távol-Keleten, a 2004-es alapjátéknak több folytatása is készült, aztán kijöttek Xbox360- és Wii-portok, legutóbb pedig egy PS4-es folytatás (egyelőre csak Japánban, a nyugati verzió valamikor idén jön). Sőt, élőszereplős film is készült a szériából. Bátrabbak meg is nézhetik TeCsőn, kevésbé bátrabbaknak itt a trailere:

Persze Ayának a folytatások révén lettek - hasonlóan lenge öltözetű - segítői, sőt ellenfelei, szóval most már végképp nem a zombik a fontosak, hanem az egész kezd egy Dead Or Alive-szerű verekedős játékra emlékeztetni. És hiába a sok szereplő, a cselekmény lényege összefoglalható három szóban: Bikini. Cowboykalap. Szamurájkard. Én sem szaporítom tovább a szót, hanem galéria.

Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a Dead Rising 3 patchétől, amire tavaly úgy kiakadtam, amiért 13 gigabájtos bírt lenni. A Star Citizennek ugyanis ezt egy teljes nagyságrenddel sikerült überelnie. Jó, ezúttal nem patchről, hanem a teljes játékról (illetve annak klienséről) van szó, meg úgy néz ki a játék, mint a lenti képen, na de akkor is.