Minap nyílt, és május 10-ig megtekinthető még a Ludwig Múzeumban a no pain no game című kiállítás, amin a /////////fur//// nevű kortársművész-duó (így, 9 perjellel az elején és 4-gyel a végén, ne kérdezzétek, miért), azaz Volker Morawe és Tilman Reiff installációi tekinthetők meg. Nekünk ez azért érdekes, mert az installációk nagy része valamilyen videojátékot dolgoz fel, vagy legalábbis videojátékos ihletésű. Elmentem, megnéztem, megírom.
A kiállítás legizgalmasabb darabja a Painstation, amiről már írtunk négy éve a Berlinben kiállított példány apropóján. A készülék baljós neve ellenére első blikkre nem túl fenyegető: sárga-piros állókonzol, amin ketten tudnak egymás ellen Pongot játszani.
A csavar annyi, hogy csak akkor tudsz játszani, ha a másik kezeddel lenyomod a feléd eső fémlap érzékelőit, vagyis végig ott a kezed. A kütyü olyan Pong-variációt futtat, amiben a pályán kétoldalt ikonok jelennek meg - és ha sikerül az ellenfélnek gólt lőni és egyúttal valamilyen ikont eltalálni, akkor a pórul járt játékos valamilyen büntetésben részesül. A Painstation háromféle ikonnal, illetve módon torolja meg a hibákat: vagy pár pillanatra forróságot ereszt a játékos keze alá (ez teljesen elviselhető) vagy megrázza a játékost (ez már kellemetlenebb) vagy a fémlap melletti gumicsővel megcsapkodja a játékos kezét (ez a legrosszabb).
Az Index fotósával toltam egy partit, kb. tíz perc után így nézett ki a kezem a gumicső miatt, és én jártam jobban.
Mit akart ezzel üzenni a művész? Talán az akárhányszor újrakezdhető videojátékok talmi tétnélkülisége elé akart görbe tükröt állítani? Ki tudja.
Két teremmel arrébb hatalmas teret foglal el egy valósidejű tőzsdeszimulátor. Egyszerre négyen játszhatnak négy tablettel, miközben egy nagy kivetítőn pörögnek a világ (ál)hírei (pl. Kínában megtalálták Steve Jobs elfelejtett intelmeit), és ennek megfelelően alakulnak mindenféle virtuális javak árfolyamai. Ezekkel kell 365 másodpercig kereskedni (nem nagy vaszisztdasz, alacsonyan venni, magasan eladni), a kör végén a legeredményesebb bróker nyer.
Mit akart ezzel üzenni a művész? Talán a stresszes mindennapok mögött robogó gazdasági hullámvasút menetrendjének kérlelhetetlen változékonyságát próbálta stilizálni? Nem kizárt.
Érdekes móka a lenti darab is. Ami a képen nem látszik: a gépben egy Terminátor tematikájú flippergép található, éppen szemmagasságban, vagyis a flipperkarok a játékos orra előtt kattognak, látja a felé száguldó golyót, és mire elfogy a három golyó, a júzer feje zúg a flippergép hangjaitól. Mondanom sem kell, egészen más érzés így flipperezni, mint hagyományosan.
Mit akart ezzel üzenni a művész? Talán a third person nézetek és istenszimulátorok távolságtartása ellen kelt ki és rángatja le a földre a rátarti gémereket, megmutatva helyüket a világban, egyszersmind felelősségérzetre tanítva őket? Elképzelhető.
Nagy móka a lenti óriás-Snake is, ez is két játékosra szabott. Az egyik egy piros, a másik egy sárga kígyót irányít a földön levő, megfelelő színű pedálokkal. A kígyót mindig csak arra tudjuk irányítani, amerre az éppen megnyomott pedál található (és azt is figyelembe kell venni, hogy a kígyó csak 90 fokban tud fordulni), vagyis ha például 180 fokos fordulatot akarunk vele, akkor előbb valamelyik oldalsó pedálra kell rálépni, majd a szemköztire. Persze közben a másik kígyót is kerülgetni kell, meg bogyókat felszedni, miközben folyamatosan loholunk körbe-körbe a teremben, hogy még időben rá tudjunk lépni a pedálunkra.
Mit akart ezzel üzenni a művész? Talán a kontrollerhez tapadt nördöket kísérli meg kicibálni ingerszegény komfortzónájukból, és sokkolni őket a hely-, ill. a helyzetváltoztató mozgás dinamizmusával? Meglehet.
Ez meg a ritmusjátékok újraértelmezése - bokszzsákkal. A képen látható piros, zöld és kék lámpák villannak fel, és a zsákon a megfelelő színű pontokat kell megütni, elég nagy erővel, miközben a Rocky III(?) zenéje megy. Pár perc után már izzadtam, pedig akkor még csak a tutorial ment.
Mit akart ezzel üzenni a művész? Talán a mindenhova betörő gamifikáció egy újabb példájával jelzi a sportban lehetséges paradigmaváltásokat, vagy csak a keményen dolgozó kisembernek ad lehetőséget, hogy levezesse a fizetéstől-fizetésig-élet szörnyű frusztrációját? Minden bizonnyal.
Vannak még további installációk is (nem sok), én csak az érdekesebbeket villantottam most fel. Összességében kicsit csalódást keltő a kiállítás; ami van, az nem rossz meg érdekes (persze kell egy kis nyitottság, hogy az ártisztikus mondanivalón kezdjünk el agyalni), csak éppen kevés. Fél óra alatt végigmentem a kiállításon úgy, hogy mindent megnyomkodtam és kipróbáltam. Szóval csak ezért elzarándokolni a Lágymányosi híd pesti hídfőjéhez nem feltétlenül érdemes, más kultúrprogramokkal (amik azért akadnak a környéken) összekapcsolva viszont kellemes lehet. Csak vigyázzatok a kezetekre.
Utolsó kommentek