IDDQD

Julian Gollopról volt már szó a blogban többször is, ő készítette ugye a nagyszerű Laser Squadot és a még nagyszerűbb UFO-t, minden, régi játékok iránt érdeklődő gamernek illik ismerni a nevét. Gollop új játékot fejleszt, ami valójában régi: a Chaos című, szintén klasszikussá vált spectrumos stratégiájából készít remake-et.

Ez önmagában is érdekes, de Faludi Tamás nevű olvasónk még jobban felkeltette a figyelmünket: „a lead artist a testvérem, tehát magyar, amire szerintem büszkék lehetünk (én legalábbis az vagyok)!” Mi is azok vagyunk, főleg, hogy Gollopék honlapján Faludi Róbert már akcióba lépett, és sorra teszi fel a szörnyekről a régi formákat és színeket tiszteletben tartó konceptrajzokat. Nekem nagyon tetszik, amit csinál, lent egy oroszlán látható, még több rajz pedig az említett honlapon.

Robi egy rövid önéletrajzot is írt a honlapra, amikor bekerült a fejlesztésbe. Eszerint ZX81-gyel kezdte, aztán jött a ZX Specturm és az Amiga. Programozást tanult, de később inkább a grafika felé fordult, mert ahhoz érzett magában tehetséget. A Képzőművészetin végzett, több magyar játékcégnél is dolgozott (például a Stormregionnél), aztán Finnországban képezte magát tovább. Dolgozott többek között a Larkinoron, a Rush for Berlinen és a Codename Panzers: Cold Waron, sőt még a rossz hírű Gizmondo konzol (amiről ebben a posztban írtunk) egyik készülő játékához, a Battlestations: Midway átiratához is elkészítette a grafikákat (a játék aztán nem jelent meg). Golloppal dolgozni viszont nyilván minden korábbinál nagyobb achievement, legalábbis presztízsben biztosan. Gratulálunk Robinak!

Egyik első játékcsajunk volt Daphne a Dragon's Lairből, most jöjjön a párja, Kimberly a Space Ace-ből. A két játékot sok minden összeköti: mindkettő fejlesztését az a Don Bluth vezette, aki a Disney-nél volt animátor (később pedig olyan animációs filmeket készített, mint a Titan A.E.), mindkét játék a rövid életű lézerdiszk-forradalom gyermeke (játéktermi gépként a Dragon's Lair 1983-ban, a Space Ace egy évvel később jelent meg), és mindkettőt inkább interaktív rajzfilmnek kellene nevezni, mint játéknak.

A játékmenet ugyanis elég kötött volt: a rajzfilm jeleneteibe a játékos csak egy-egy jó időben elkövetett joystickmozdulattal vagy gombnyomással szólhatott bele, egyébként a film ment a maga útján (illetve hamar véget ért, ha a játékos rosszul avatkozott közbe). CoVboy annak idején frappánsan összefoglalta ezt a műfajt: „szuperzene, hipergrafika, nothingjáték”.

Mert a látvány, az csodálatos volt: abban a korban, amikor még csak ismerkedtünk a Commodore 64-gyel meg a ZX Spectrummal, a Disney-rajzfilm minőségű grafika sokakat vonzott a játéktermekbe. És persze a női karakterek is megmaradtak az emlékezetben. Daphne a megmentésre váró hercegnő szerepét kapta, de a Space Ace Kimberlyje már talpraesettebb nő volt, aki maga is részt vett az akciókban. Az öltözéke is praktikusabb volt, mint Daphne nagyestélyije, de persze Bluthék ugyanúgy dögösnek rajzolták meg, valahogy mindig kivillant a bugyija.

Sőt, amikor egy Space Ace-fanatikus kitalálta, hogy rajongói folytatást készít a játékhoz, Kimberlyt választotta főszereplőnek. A Space Ace 2 – Kimberly's Quest első animációi 2004 körül kerültek az internetre, de a tervezett játék nem volt túl jó: az új animációk elég darabosak voltak, nem csoda, hogy Bluth szépen megkérte a rajongót, hogy ne folytassa, amit elkezdett. A játékhoz egyébként volt hivatalos második rész is Amigára és pc-re, Borf's Revenge címmel készült el még a kilencvenes évek elején.

Nem volt olcsó ezeknek a játékoknak a fejlesztése, ezért Bluthék ott spóroltak, ahol tudtak, és ez a Space Ace-re is igaz. Kimberly hangja például Lorna Cook volt, az egyik animátor, aki később olyan rajzfilmeken dolgozott, mint az Oroszlánkirály vagy a Madagaszkár. Róla is találtok egy 1986-os képet a lenti galériában, és persze még többet Kimberlyről, screenshotokat és rajongói rajzokat (közös kép is van Daphneval) vegyesen.

Kész, a Wikipediára is felkerült a THQ szócikkéhez, hogy "Defunct: January 23, 2013", vagyis a nagy múltú kiadó tegnap megszűnt létezni. Írtunk már róla korábban, hogy milyen rossz üzletpolitika miatt mentek csődbe, és decemberben még úgy tűnt, hogy egyben eladják az egészet 60 millió dollárért a Clearlake Capital Group nevű befektetőcégnek.

Végül mégsem így lett, mert ez a megállapodás nem tetszett több dühös THQ-részvényesnek, akik közül néhányan bíróságra mentek, a bíróság pedig úgy ítélte, hogy a THQ és a CCG megegyezése kicsit simlis. Egyrészt túl gyorsan el akarták intézni a vételt, kizárva esetleges más licitálókat (nem véletlenül közvetlenül karácsony előtt jelentették be a csődöt, amikor már senki nem dolgozik), másrészt gyanús volt, hogy a CCG-vel kötött üzlet részeként a korábbi vezetőség maradt volna a helyén. Végül a 60 millió is kevésnek tűnt több befektetőnek, azt remélték, hogy külön-külön több pénzt kapnának a THQ darabjaiért.

És így is történt. A bíró a panaszos befektetők érdekét nézte, elutasította a CCG-vel tervezett dealt, ezért a THQ darabjait végül több tulajdonos hordta szét. A részleteket több szakportál megírta, a DDInvesting blog néhány összeget is kirakott Twitterre, ebből raktuk össze a lenti listát; mi, milyen céghez és mennyiért került.

Relic Entertainment, a Homeworld és a Company of Heroes fejlesztői – Sega (26 millió dollár)
Volition, a red Facion és a Saints Row sorozat fejlesztői – Koch Media (22,3 millió dollár)
THQ Montreal – Ubisoft (2,5 millió dollár)
South Park játékok joga – Ubisoft (3,2 millió dollár)
Evolve, a Left 4 Deadet fejlesztő Turtle Rock Studios következő játéka – Take-Two Interactive (10,8 millió dollár)
Homefront franchise – Crytek (0,5 millió dollár)
Metro játékok joga – Koch Media (5,8 millió dollár)
WWE játékjogok – Take-Two Interactive (nincs infó)
Vigil Games, illetve a Darksiders franchise – nem kellett senkinek

A WWE összegére azért nagyon kíváncsi lennék, mert a pankrátoros franchise körül nagy volt a hirig (a THQ 45 millióval lógott a WWE ligának). Jason Rubin, a THQ utolsó CEO-jának búcsúüzenete többek között a Kotakun olvasható. A sorok között benne van, hogy elég sok ember el fogja most veszíteni az állását, de egyébként büszkeség csendül Rubin szavaiból, azt írja, nagyon jó volt a THQ-nál dolgozni. Hát akkor maradjunk ennyiben, halottról vagy jót, vagy semmit.

Alig ült el az Ultraliskek által kavart por és füst a Starcraft II: Heart of the Swarm trailere körül, itt az újabb, legalább olyan lenyűgöző videó. Az állítólag még az idén megjelenő Elder Scrolls Online-ból kapunk egy kis ízelítőt (persze, amit látunk, nem gameplay), benne szörnyirtás, egy mozgalmas ostrom, a newtoni fizika törvényeit meghazudtoló pozőrségek, és egy érdekesnek ígérkező mexikói felállás. Ha megtaláltunk a trailer után az állkapcsunkat a padlón, lehet jelentkezni a bétára.

Azért a Blizzard, az Blizzard. Olyan játékokat csinál, amiket 2-5-10 év múlva is előveszek újra és újra, és elképesztően jó hangulatot tudnak teremteni. A Starcraft II-vel voltak kisebb gondjaim, de azért nagy duzzogva végignyomtam. Aztán még egyszer. Aztán nemrég megint. És az új rész, a Starcraft II: Heart of the Swarm trailerét nézve hirtelen megint kedvem támadt starcraftezni.

A trailer szokás szerint büntet, félelmetesen jó, ahogy a zergek kicsit bántják a terranokat, és persze Kerrigan szereplése sem maradhat el (ugye, a Wings of Libertyben Jim Raynor őt akarta kiszabadítani). És ahogy az Ultraliskek aratnak, az felér egy kisebb orgazmussal.

És akinek a trailer nem lenne elég, annak lent van még egy gameplay videó is. Engem teljesen elkapott, azt hiszem, a március 12-i megjelenéskor megint ott leszek valami launch partin Ács Dani kollégámmal - és remélem, folytatódik a mortal kombatos running gag (mármint hogy minden Blizzard-játék launch partiján valahogy a kameránk elé akad egy mortal kombatos csávó).

Tokió Akihabara negyede nem kapcsolódik szorosan a játékokhoz, de távolról azért igen: egyrészt rengeteg játékbolt található itt (újdonságok és régiségek is), másrészt rengeteg olyan üzlet, ami kínálatával az egyszeri gamer szívét szintén megdobogtatja: gyönyörűen megmunkált figurák, társasjátékok, képregények, olyan pólok, amiket máshol nem kapni, és így tovább. (És vannak egyéb üzletek is, amik kirakatukon hirdetik, hogy „SM GOODS – ANAL GOODS”, de ebbe most ne menjünk bele.)

Szóval Akihabara elég jó hely, még a kultúrsokkal együtt is (szeptemberben kijutottunk Grathtel a TGS-re, akkor megnéztük). És persze drága hely, de Tokió általában nem egy olcsó város, ha például szállásról van szó. Sok az ember, kevés a hely, a belső metropoliszban nagyjából egy magyarországnyi ember (kicsit több) zsúfolódik össze nagyjából budapestnyi (a főváros + az agglomeráció) területen. A lakások tehát kicsik és drágák, főleg egy olyan menő helyen, mint Akihabara – hogy mennyire, arra a Kotaku mutatott be most egy jó példát.

A lyuk – mert lakásnak nehezen lehet nevezni – egy egyszobás albérlet, aminek nagy részét elfoglalja egy galériaágy. Azért galériaágy, hogy legalább az ágy alá lehessen valamit pakolni: van is ott egy pici tévé (nagynak nem lenne hely), egy polcos állvány meg egy kis asztal, az egyik falon meg egy légkondi, és ennyi. Konyha, fürdőszoba, vécé nincs – illetve van, de azok közös helyiségek a többi hasonló lyuk bérlőjének. Nem tudom, mekkora lehet a szoba alapterülete, de egész biztosan egy számjegyű. [UPDATE: 4,6 négyzetméter.] A házat amúgy 1973-ban építették, és úgy tűnik, egy nagyobb lakást osztottak fel sok kicsi lyukra.

Ennek az albérletnek az ára havonta 37 ezer plusz ötezer jen, ami több mint 450 amerikai dollár, illetve több mint százezer forint. Ami ezért a lakásért rengetegnek tűnik, de a kotakus kommentekben azért előkerülnek 6-800 dolláros, nagyobb lakások is, amiken viszont már szobatársakkal kell osztozni. Ráadásul külföldieknek még kisebb a választék, mert sok szobát egyszerűen nem adnak ki külföldieknek.

Egyébként a tokiói helyiek lakásai is szűkösek, nem véletlenül voltak aggályok a Kinect japán bevezetésekor. Persze a fenti egy kirívó példa, de lejjebb is lehet menni légköbméterben: a hírhedt kapszulahoteleknél kisebb életteret (ahol egyébként tízezer forint körül van egy éjszaka) nem nagyon tudok elképzelni.

(forrás és még több kép: Kotaku)

129 nap, vagyis négy hónap rabság után, ma délelőtt hazaérkezett Ivan Buchta és Martin Pezlar, az Arma sorozatot készítő cseh Bohemia Interactive két fejlesztője. Írtunk már róluk korábban, először akkor, amikor szeptemberben lecsukták őket Görögországban. Oda azért utaztak, hogy kutatómunkát végezzenek a készülő Arma 3-hoz. Ennek részeként fotókat és videókat készítettek – az első híradás szerint egy katonai bázisról is, ami nem volna meglepő, mert az Arma széria fő erénye a realizmus: a fejlesztők valós helyszíneket, műholdképeket, térképadatokat használnak a játékhoz. A görög katonai hatóságnak azonban hiába magyarázkodtak, lesittelték őket. A fejlesztők egyébként azt állították, hogy semmi érzékeny témát nem fotóztak, hiszen nem is munkaútra mentek, hanem nyaralni.

A vád kémkedés volt ellenük, amiért Görögországban akár húsz évet is kaphattak volna. Mint októberben megírtuk, (még ma is tartó) bírói sztrájk is lassította az ügyüket. Akkor azt írtuk, a szerencsétlenül járt két fejlesztő pár hétig még biztosan börtönben lesz, de végül szegények a karácsonyt is ott töltötték.

Az ügy diplomáciai hullámokat is keltett, jól mutatja ezt az is, hogy mi kellett a két fejlesztő szabadulásához: az, hogy a cseh kormányfő, Petr Nečas felhívja a görög miniszterelnököt, Antonisz Szamaraszt (meghallgattam volna azt a beszélgetést). Ennek eredményeként hirtelen meggyorsult az ügyintézés, és kiderült, hogy fejenként ötezer eurós óvadék fejében mehetnek a srácok. A Forbes két napja még azt írta, hogy valamikor a napokban szabadulnak, de az őket támogató honlapon ma már a fenti fénykép volt látható.

Persze ezután kérdéses, hogy görög terepek lesznek-e az Arma 3-ban, a Forbes pedig felveti azt a kérdést is, hogy ezek után melyik épeszű ember utazna vissza Görögországba, hogy vádlottként vegyen részt egy bírósági tárgyaláson, amiben kémkedéssel vádolják őt (mert a két fejlesztő továbbra is vádlott). Szóval lehetnek még érdekes fejlemények az ügyben, de most mindenki örülhet, hogy a csehek hazatértek családjaikhoz.

Egy Kazra művésznevű programozó érdekes ujjgyakorlatokkal tanulja a HTML- és JavaScript-programozás rejtelmeit: régi játékok egy-egy részletét éleszti újra böngészőben. Megcsinálta már például a Shadow of the Beast kezdőhelyszínét, hogy a parallax scrollozást kitanulja, de irányítható Bubble Bobble-figurákat is készített.

Ez még nem érne IDDQD-posztot, de legutóbbi kis minijátéka már igen: emberünk játszható formában összehozta a Monkey Island széria első és harmadik részének vívásait az első rész eredeti helyszínével és szereplőivel.

Akik nem emlékeznek a játékra (vagy nem olvasták a róla írt cikkünket), azok kedvéért elmondjuk, hogy a vívás esetünkben ádáz szócsatát jelent: sértéseket kell vágni kalózok fejéhez, és ha ők sértegetnek minket, arra megfelelő verbális visszavágással lehet riposztolni. A játékban eleinte nincs riposztunk, ezért folyton legyőznek minket, de a hallott sértegetéseket felhasználva begyűjthetjük a visszavágásokat is, és egy idő után le tudjuk győzni mindegyik kalózt, sőt magát a Kardforgatás Mesterét is (a harmadik részben ez annyival volt megfűszerezve, hogy rímeltek a sértések és a visszavágások). Pár perc alatt végig lehet tolni, bennem nosztalgikus emlékeket ébresztett a minijáték, ami Ron Gilbert és Tim Schafer humorának állít emléket.

És igen, tudom, hogy olyan magyar programozót is találni, aki klasszikusokat éleszt fel böngészőben, és nem csak részleteket, hanem egész játékokat. Egyikükkel hamarosan interjút olvashattok.

(via VG 24/7)

Egy ideje már őrizgetem ezt a fórumlinket, de most ellövöm, mert éppen vasárnap délutáni könnyed szórakozásnak való kis marhaság. A NeoGaf olvasói viccelődtek azon, hogy ismert videojátékok címéből kivettek egy-egy betűt úgy, hogy a cím továbbra is értelmes maradjon, majd kitalálták, milyen lehet a kapott címmel ellátott játék. Egyszerű poén, és kell hozzá némi angol nyelvtudás, de azért többnél is felröhögtem. Pár példa:

Nehéz dolog okosat írni az amerikai lövöldözések miatt aktuálissá váló témákról. Egyrészt azért, mert tetszik, nem tetszik, az ott egy olyan kultúra, ahol az emberek egy része nemcsak elfogadja a lőfegyverek létét, de helyesnek gondolja, hogy besétálhat a boltba, és vehet egyet. Látens fegyverbuziként néha baromira irigylem őket ezért (is).

Másrészt mert azt mondani, hogy nem lettek erőszakosabbak a hétköznapjaink, olyan, mint azt mondani, hogy márpedig az elhízás oké, az éghajlatváltozás oké, a környezetszennyezés oké. Hogy valóban erőszakosabbak az emberek, vagy csak több erőszakot látunk a tévében, nem tudom, de ha egy félórás-órás híradót csurig lehet tölteni bűnügyi hírekkel, akkor tulajdonképpen mindegy is.

A kép trollkodás illusztráció

Kedves olvasók! Veszélyes dolog jön, aki nincs oda az ötletért, hogy kommandósok törjék rá az ajtót, az jobb, ha most elnavigál valahova máshova. A velem maradó tökös legények (és az amúgy sem széles női közönség tagjai) először is tekintsék meg ezt a videót:

Hagyok időt, hogy mindenki leküzdje a szexuális jellegű izgalmat, letörölgesse magáról az izzadságcseppeket, visszaálljon a normális pulzus- és légzésszám. Ha megvan, akkor jöhet, amit a címben ígértem.

Felszólítok ugyanis minden velem együtt gondolkodót, hogy ha és amennyiben a Cyberpunk 2077 című játék nem lesz akkora orbitális királyság, mint amit a videó sugall, vegyük a kezünkbe az igazságszolgáltatást! Rohamozzuk meg a CD Projekt Red varsói, Jagiellonska út 74 03-301 alatti főhadiszállását, és válogatott kínzásokkal, magyar leleménnyel és kínai szamurájkardokkal véssük a fejlesztők eszébe: a jövőben nincs cseszekedés a játékosokkal!

Őszinte leszek, a játékról csak annyit tudok, hogy készül, de hogy milyen nézetből, milyen rendszerben, hány éves korhatárral, na ezeket egyáltalán nem. De a Witcher két része elég jó volt ahhoz, hogy a fenti, számos hatályos törvényt megszegő felszólításom ne legyen komolyan vehető. Sajnos volt már olyan, hogy a trailer jó volt, a játék meg, hát, nem olyan jó, mint a trailer, például a Dead Island kislányzombi-fejszétcsapós videója, még ma is kiráz a hideg tőle. De nyugi, azt lengyelek csinálták. Oh, wait...

Volt az a hír, hogy a közelmúlt legdurvább iskolai lövöldözésének hatására nemcsak az amerikai politikusok kezdtek el vakarózni a hétköznapokat behálózó erőszak ügyében, de egy kisváros közössége is. Egy southingtoni csoport kitalálta, hogy minden egyes nekik visszaadott erőszakos játékért baseball- és bowlingpályára szóló bérletet adnak cserébe. Az így kapott játékokat a tervek szerint a város autósmozijába vitték volna, ahol diadalittas tekintettel megnyomták volna a valami zúzógép indítógombját.

Na, a Southington Offers Services nevű csoport most bejelentette, hogy elmarad a rendezvény. De nem ám azért, mert a világ túloldaláról is felhívták őket, hogy a töküket tegyék inkább a prés alá a játékok helyett, ó dehogy. A találó nevű sajtós, Dick Fortunado szerint ugyan valóban rengetegen keresték meg őket, és tényleg a világ túloldaláról (a legendásan erőszakosjáték-ellenes Németországból például KETTEN is), de végül le kellett lőni a projektet, mert túl sokan jöttek volna el. Dick barátunk szerint volt egy pillanat, amikor a szervezők megálltak, és feltették maguknak a nagy kérdést: hogy kezelik majd ezt a nagy tömeget? Na, hát az egész dolog leállításához hasonlóan agyafúrt megoldást utoljára a saját hajóit felgyújtó Cortez adott elő arrafelé.

A rövid Doom-kitérő után folytatjuk a 2012-es évizéit, a legjobb keresőkifejezéseket követően jöjjenek az év legjobb játékai. Mivel sajnos továbbra sincs időnk játékokkal foglalkozni napi 8+ órában, idén is olyan arcokat kértünk fel az évértékelésre, akik nálunk alaposabban tudták követni a játékipar fejleményeit. A legfontosabb játéklapok és -portálok egy-egy képviselője volt olyan rendes, és válaszolt abban a 16 kategóriában, amit tavalyelőtt kitaláltunk, és tavaly is megfuttattunk. Minden tavalyi válaszolót megkérdeztünk, de volt, aki ezúttal nem ért rá, ezért most csak öt véleményt olvashattok (kiét hosszabban, kiét rövidebben). Így is érdekes az összehatás, ahogy egy szobafestő barátom mondja, ízlések és plafonok. Mindenkinek nagyon köszönjük a válaszokat, és persze a válaszok sorrendje semmit nem jelent, egyszerűen a tavalyelőtti poszt html-jét kopiztam be, ott meg ez a sorrend volt.

Pontosan fogalmam sincs, hol tart épp a végjáték a THQ ügyében, de mondok valamit: én örülök, hogy a földbe állt az a szar cég.

Hopp, pillanat, mielőtt nagyon belemelegszünk abba, kinek és mit csináljon az anyja, elmondom, hogy nem a játékokat összehegesztő fejlesztőcsapatok halálának örülök, sokkal inkább annak, hogy a kiadónak vége, és ebből talán mások is tanulnak. Három évig szoptam azzal, hogy a Guru szerkesztőjeként valahogy információkat, képanyagot, tesztjátékot vagy úgy általában bármit szerezzek, ami alapján írhatok róluk. Ez több menetben is meghalt, de most, hogy egyrészt nem vagyok a Guru szerkesztője, másrészt hogy a THQ is inkább múlt idő már, elmesélek pár érdekességet.

Feléled retrorovatunk, méghozzá fanfárral és dobpergéssel, mert számunkra igen fontos játékról lesz szó, az idén decemberben húszéves Doomról. Hogy a játék fontos nekünk, arra apró jelek utaltak már a blogban. Például a blog nevét is a játék egyik cheatje adta, de vallottunk már a Kandó koleszban anno lezajlott Doom-partikról is, vagy én például arról, hogy a Doom II-t játszottam végig a legtöbb fajta irányítási móddal (egérrel, billentyűzettel, trackballal, kontrollerrel, egyszer még vr-sisakkal is). A Doom története persze elválaszthatatlan az id Software, illetve a céget alapító két John, John Carmack és John Romero történetétől. Egy szuszra nem is menne ezt feldolgozni, ezért a Wolfenstein 3D-ről szóló cikkünkben megírtuk már, hogyan indult a cég és miként jutott el a kezdetektől az első igazán komoly sikerekig. Akit ez a rész érdekel, kattintson vissza, most ott vesszük fel a fonalat, ahol akkor abbahagytuk: megjelent a Wolfenstein 3D, majd annak kiegészítője, a Spear of Destiny, az id Software-hez pedig elkezdett dőlni a pénz... A cikkhez ezúttal is nagy segítségemre volt David Kushner Masters of Doom című könyve is, ami 2003-ban magyarul is megjelent a PC Guruhoz csomagolva (Hancu szerkesztésében, ő is fordított belőle pár fejezetet és én is, szóval különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül nyúltam belőle).