IDDQD

Egyrészt gyorsan tegyük tisztába, mi is az az ESRB: Entertainment Software Rating Board, vagyis az a bagázs, akik az USA-ban és Kanadában forgalmazott játékokról megmondják, hogy akkor hány évesek milyen nemű szülő közreműködésével játszhatnak a termékkel, miután azt a boltban az eladók a 18+-os (vagy Mature-ös) matrica ellenére eladták egy kilencévesnek. (Nálunk inkább a PEGI megy talán, az ugyanennek a gittegyletnek az európai változata, és nem betűkkel, hanem számokkal dobálóznak).

Szóval ugye van ez az életkor-besorolás móka, amit csak a legönérzetesebbek vesznek igazán komolyan, hiszen "én sem voltam több mint 10, és már a Doommal nyomtam a fejeseket, oszt' valahogy mégsem lettem sorozatgyilkos" - ettől függetlenül azért mindig is furcsa volt, hogy mi alapján kapják meg a megfelelő logót a játékok. A válasz megdöbbentően egyszerű és kézenfekvő (a minap tudtam meg, amikor a Nemesys Gamesnél jártam Pest festői belvárosában - helló mindenkinek, aki a nyolcadikon olvassa a blogot): a készítőnek le kell adnia a játékmenetet elbírálásra. Hogyhogy hogy? Videón! De, komolyan. A játékmenetet, úgy, ahogy van. A teljeset. Videón - DVD-n, gondolom. (Jó-jó, MMO-knál elég, ha csak nagyrészt az egészet küldik be.)

Szóval azért lehet, hogy a karaktermodellek mozgásának fázisait a gépek iterálják, azért az ipar egy részén még a kézihajtány a menő. Van egy csapat, akinek az a dolga, hogy hiperrészletes játékmenet-videókat bambulva strigulákat húz olyan oszlopokba, mint például "vér", "belek", "káromkodás", "kávé", "csöcs"; aztán a végén megmondja, hogy a kapott eredménnyel alátámasztva milyen korhatár-kategória lesz a legjobb ennek a játéknak. Hogy pontosan mennyire jövedelmező ez a fajta elfoglaltság, azt nem tudni (ahogy sajnos azt sem, hogy kik is szerepelnek az értékelők névsorában), de az biztos, hogy játékonként 800$ (ha a fejlesztési költségek nem érik el a 250 000 dollárt) illetve 4 000$ (ha mégis) üti a meglehetősen nagy hatalommal bíró szervezet markát.

Persze nem mondom, hogy teljesen felesleges, amit csinálnak, de azért az érdekes, hogy többen dolgoznak a rendszerben, mint ahányan a végeredményt figyelembe veszik a boltokban. Nem kellene inkább az eladók képzésére, no meg a szülők felelősségérzetének felébresztésére költeni ezt a lóvét?

Elindult az Internet Eyes című brit... hát izé. Online játék? Kukkoló-kémkedő szimulátor? Tolvajfogó alkalmazás? Anti-GTA? Vagy mind egyszerre?

A játékosok négy térfigyelő kamera képét figyelhetik éjjel-nappal. Ezek jellemzően áruházakban működnek. Ha valamelyiken valami gyanús dolgot lát a játékos (ez tipikusan bolti lopást jelent), rácsap a riadógombra, és a rendszer beriaszt az adott boltban, mellékelve a screenshotot is a kamera képével, a tolvajt pedig rögtön elkaphatják a biztonsági őrök.

Az üzemeltető a boltoktól heti 20 fontot kér a kamerái bekötéséért az élő streambe, a játékosoktól pedig évi 13 fontot a részvételért. A legtöbb tolvajt leleplező kukkoló minden hónap végén 1000 fontos díjat kap. A kukkoló elé véletlenszerűen kerülnek be a kamerák képei, és arról nem kap információt, hogy a kép, amit éppen néz, honnan származik. A rendszerbe csak brit kamerák kerülhetnek be, de kukkolónak beállhat bárki, aki EU-állampolgár.

A játék indulása komoly botrányokat keltett jogvédő körökben. Nagy-Britanniában egyébként 4,2 millió térfigyelő kamera működik, és a bolti lopások évi 4,9 milliárd fontos kárt okoznak.

Én meg nem is tudom, mit gondoljak erről az egészről. Persze, nincs takargatnivalóm a térfigyelő kamerák előtt, és ha csökken a zsebtolvajlások/bolti lopások száma, az tök jó. Na de hogy bárki nézegethessen a kamerákon át, ne csak a rendőr, attól azért kicsit kényelmetlenül érzi magát az ember.

Azt hittétek, hogy a reggeli posztban felsorolt szóvicceknél rosszabb ma már nem jöhet? Tévedtetek.

(innen)

Persze csak azért, mert szülinapunk van, nem áll meg a normál üzletmenet. Ez például egy príma machinima, csak kicsit rövid. Cserébe viszont többször megnézhető – érdemes mindig másik karaktert figyelni, frenetikus. Nekem a Jacko-imitátor spy a kedvencem.

Tök véletlenül esett a mai születésnapra, hogy az eBay felkért minket, vegyünk részt egy kedd éjfélig tartó, nagy nemzetközi pénzköltő játékban. A játék lényege, hogy négy másik bloggal együtt kapunk 200-200 eurót, amit elkölthetünk az oldalon ruhára vagy tech cuccokra. Aztán egy zsűri kiválasztja, hogy a bloggerek közül ki vásárolt legügyesebben, a győztes pedig kap még egy kis zsét (de mindenki megtarthatja a vásárolt cikkeket). A játékhoz indult egy twitfolyam és egy facebookos oldal, ezeken a Jóljár Jólán nevű fiktív marketingcsibe népszerűsíti az online vásárlás előnyeit.

Mi a vásárlás feladatát egy nagyvonalú gesztussal rátok hárítjuk, és persze a megvásárolt cuccokat is. Vagyis nézelődjetek az eBayen, válasszatok menő ruhákat vagy kütyüket és írjátok meg nekünk, hogy mit vennétek 200 euróért (vagyis küldjétek el a kinézett termékek linkjeit). A beküldött ötletek közül mi fogunk válogatni e célra kifejlesztett műszerünkkel, az ACME Szubjektív Górcsővel. A nyertes ötlet (vagy ötletek) gazdája (vagy gazdái) megkapja (vagy megkapják) a kinézett árut (vagy árukat). Tehát a részletek még egyszer:

– Egy vagy több termék kell az eBayről,
– Összesen legfeljebb 200 euró (azaz kb. 275 dollár) értékben, kiszállítással együtt,
– Legyen magyarországi kiszállítás, ofkoz,
– Fontos: fixáras termék kell (a játék trövidsége nem ad lehetőséget a licitálásra),
– Csak ruha (+ cipő, kiegészítő) vagy kütyü lehet (műszaki cikkek, játékok, mobil, fényképező, mp3-lejátszó, stb.),
– A zsűri azt díjazza, ha minél egyedibb, menőbb és itthon nehezen megszerezhetőbb a termék. Vagyis limitált kiadású cuccok, nagyon új különlegességek, esetleg nagyon régi gyűjtői darabok, szokatlan áruk előnyben, főleg ha itthon nem lehet kapni ezeket,
– Az ötletelésre a határidő október 5. kedd este 8 óra (mert éjfélig még át kell néznünk a beérkezett ötleteket és elkölteni a 200 pénzt,

Ha kérdés van, kommentekbe jöhet.

(Akinek nincs türelme a hosszú wall-of-textekhez, ugorjon rögtön a poszt végére, ott a lényeg.)

Szóval az úgy volt, hogy 2009. szeptember 17-én négyesben lementünk a III. kerületi Galagonya borpincébe (ahova Hancut és engem szép főiskolás emlékek kötnek, és ahol a ház specialitása a Getymós Szendvics™), és megbeszéltük, hogy indítunk egy kurva jó játékblogot. Ennek az volt az előzménye, hogy Hancu és én az indexes napi melóban egyre többször találtunk indexes mércével nézve marginális jelentőségű játékhíreket és egyre többször jutott eszünkbe valamilyen fasza játékos téma, amire már nem futotta a munkaidőnkből. Logikus ötletnek tűnt egy blogot húzni ezekre a témákra, de mielőtt elindítottuk volna az egészet, megkérdeztük Uj Pétert, nincs-e ellenvetése. Nem volt. A következő logikus ötlet ezután csak a Galagonya lehetett.

A Dorkly mai képregénye bravúros módon egyszerre reagál ez előző, és az azelőtti posztunkra is. És elképzelhető, hogy vérig sért néhány olyan figurát, akik túlzásba viszik a vallásosságot, de ezt a kockázatot bátran vállaljuk.

Írtunk már a Left Behind Games nevű, vallási témájú játékokat forgalmazó kiadóról korábban, most újabb érdekességet tudtunk meg róluk – de előbb jöjjön egy kis vallás- és játéktörténelem. A kiadó nevét adó Left Behind egy, most már 16 regényből álló bestsellersorozat, ami a diszpenzacionalizmus nevű szektát népszerűsíni. Ennek lényege, hogy Jézus egy napon magához szólítja az összes rendes istenfélő embert, ők egyszerűen eltűnnek a Föld színéről. A hátrahagyottak – „left behind” – egyik fele a csodatétel hatására buzgóbban kezdi imádni az Urat, másik részük még jobban elfordul tőle. Ez a két frakció balhézik egymással, a helyzetet súlyosbítja színen feltűnő Antikrisztus.

A diszpenzacionalsiták 2006-ban adták ki első játékukat, a Left Behind: Eternal Forcest. A valaha készült egyik legrosszabb real-time stratégia volt, demagóg hülyeség komoly játékmenetbeli hibákkal (annak idején írtam róla kritikát a PC Guruba, akit érdekel, itt elolvashatja). Pár tízezer hívő azonban megvette a játékot, és nem mehetett olyan rosszul, mert később kijött a második része is, idén pedig a harmadik, a Left Behind 3: Rise of the Antichrist.

És amiért írom ezt az egészet: most megtudhattuk, hogy a „nem mehetett olyan rosszul” mit jelent, a kiadót igazgató Troy Lyndon ugyanis elkottyantott néhány számot. Eszerint az elmúlt félévben 210 ezer dolláros bevételt hoztak a játékok (a Left Behind mellett még hat játéka van a kiadónak), és ez minden korábbi féléves eredménynél jobb. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a játékokat a Wal-Mart is elkezdte árulni, illetve a kiadó kiépített egy saját hálózatot, ahol a lelkészek is részt vesznek a digitális ige terjesztésében. „Több mint ötvenezer pc-játékot adtak el a lelkészek, akik hozzánk hasonlóan szeretnének egészségesebb videojátékokat nyújtani a fiataloknak” – nyilatkozta Lyndon. Persze ezek a számok eltörpülnek a hagyományos játékkiadók eredményei mellett (és a 210 ezer dodó nem a haszon, csak a bevétel), de úgy tűnik, ez a piac is él és virul.

(via Game Politics)

Rászlet a Law & Order SVU (nálunk is megy valamelyik csatornán, de most nem ugrik be a magyar címe) legutóbbi részéből:

Hát köszönjük szépen minden gémer nevében ezt a remek alakítást, sokat tett a buta előítéletek ellen.

Ezt a posztot el lehetett volna sütni a Larry-visszaemlékezésben is, de inkább meghagytam az anyagot a csajrovatnak. Az utolsó Larry-játék, amihez Al Lowe-nak köze volt, az 1996-os Leisure Suit Larry: Love For Sail volt. Ez már csak cd-re jelent meg csodás rajzfilmgrafikával és zenével, kétségtelenül a sorozat legszebb darabja volt (lásd a lenti videót). És milyen vicces volt a játék mellé adott, forradalmi CyberSniff 2000 rendszer! (Egy szagmintákkal telepakolt papírfecni, amit a játék egyes pontjain a megfelelő területeken kellett szagolgatni.) És mennyi jóságot lehetne még mesélni erről a klasszikusról - tudtátok például, hogy a németeknél megjelent egy regény is a játékból Die verrückten Abenteuer des Larry Laffer címmel?

De térjünk rá a csajokra, akik két dolog miatt emelkednek ki az amúgy is impozáns Larry-háremből: vicces neveikkel és a hozzájuk készített artworkökkel. A hölgyek celebek után kapták neveiket, de mindegyik névben volt valamilyen pajzán szójáték. Nem vitás, hogy Jamie Lee Coitus neve volt a legviccesebb, de a többi sem volt kutya: Drew Baringmore, Dewmi Moore, Victorian Principles, Nailmi és Wydoncha Jugg és Annette Boning (a +1 bónusz a játék helyszínéül szolgáló hajó szöszi kapitánya, Captain Thygh volt). A másik emlékezetes dolog a csajokkal kapcsolatban a sok pazar háttérkép, amiket Jason Piel grafikus készített róluk. Persze akkoriban a wallpaper még 640*480-as felbontást jelentett, így ma már nem túl nagy képek ezek, de mindenképpen itt a helyük a rovatban. Jöjjenek hát szép sorban.

A Juggs tesók:

„A Nevem Larry. Larry Laffer” – ezzel a James Bondot idéző nyitómondattal indulnak a játéktörténelem legviccesebb csajozási kísérletei, és általában katasztrofális eredménnyel végződnek. Larry helye kétségtelenül ott van a legjobb játékkarakterek panteonjában Guybrush Threepwood és Duke Nukem mellett: ő az örök 40 éves szűz, a férfi karikatúrája. Alacsony, kopaszodik, olyan poliészter diszkóöltönyt visel (a sorozat címében is szereplő leisure suit), ami rég kiment a divatból, de hősünk libidója mindig olyan, mint egy kielégítetlen kamaszé – és ez számtalan lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb kínos helyzetekbe kerüljön. Kevés karakter szenvedett olyan sokat a játékokban, mint Larry – alkotója, Al Lowe végtelenül kedves embernek tűnik a képeken, de nagy szemétláda volt saját teremtményével.

Amikor Lowe magáról mesél, általában úgy kezdi, hogy „szegény négergyerekként születtem a Missouri-beli Gumbóban”. Ami persze nem igaz, mert Lowe egyrészt fehér, másrészt St. Louis-i középosztálybeli, de jól példázza a fejlesztő furcsa humorát és azt, hogy minden lehetőséget megragad a viccelődésre. Pedig Lowe komoly hivatással kezdte pályáját: tizenöt évig középiskolai zenetanár volt. Az egyik munkahelyén volt egy PDP számítógép, amit az iskola nem használt túl sokat, ezen kezdett el programokat írogatni (amúgy legendás gépcsalád, sok játékműfaj kezdte ezen a pályafutását). 1978-ban történt mindez, így Lowe hamarosan Apple-II-re tudott váltani. Eleinte szórakoztatva oktató edutainment programokat csinált, amiket saját maga terjesztett mindenféle rendezvényeken. Ez általában úgy nézett ki, hogy telemásolt pár cipősdoboznyi flopit a programjaival, és eladta azokat az azóta már rég megszűnt Apple Festen. Egy ilyen börzén találkozott a Ken és Roberta Williamsszel, a Sierra On-Line (korábban On-Line Systems) vezetőivel, akik akkor már ismert kalandjáték-készítők voltak.

Az MTV egyik blogja szedett össze egy rakás videót olyan híres rockerekről, akikről a kamerák előtt derül ki, hogy a Guitar Hero nem megy nekik annyira, mint az igazi. Vicces, ahogy ott bohóckodnak a műanyaggitárral, na.

Ha valaki esetleg még nem tudna róla, jövő hét végén érdemes Szegedre látogatni.

Ha bármelyik budapesti főpolgármester-jelölt bevállalna egy ilyet, én simán rá szavaznék.

Már két hete boltokban a PlayStation 3 mozgásérzékelős kontrollere, a Move – gondoltuk, ideje kipróbálni, mi az, amivel a Sony kedveskedik a kazuároknak. Egy esős vasárnap délután Hancuval ownoltuk Nándi barátunk lakását (a macskája őszinte sajnálatára), és megnéztünk három Move-játékot. Készült pár videó is egy régi és bénácska fényképezővel, de a célnak megfelelt, tessék értékelni a szándékot és az amatőrizmus báját.

Kung Fu Rider

Hancu: A név alapján látatlanban ez tűnt a legígéretesebbnek, na ehhez képest súlyos csalódás. Van egy nagymellű manga cica, aki egy irodai gurulós széken (opcionálisan porszívón, vagy gyereketető széken) ülve teker lefelé egy nagyváros utcáin, és közben fejbe rugdossa a szembejövő rosszfiúkat. Szörnyű debilség, idegesítő, monoton, semmit nem használ ki a mozgásérzékelős kontrollerből, tulajdonképpen sokkal élvezhetőbb lenne normál kontrollerrel. Annál is inkább, hogy elég rosszul reagál a kontrollerre: hol észreveszi hogy ugrani/lehajolni/akármitcsinálni akartunk, hol nem.

Stöki: Nem tudom megcáfolni Hancut, ez egy rossz és nem Move-ra termett játék. A mozgásérzékelőt nem arra kellene használni, hogy a kontroller joystickjának fel-le, jobbra-balra mozgását kiváltsa, hanem hogy olyan irányítási lehetőségeket teremtsen, amikre a joystick nem képes. A Kung Fu Rider itt hasal el, a főhős meg kábé minden kanyarnál. Nekem a játék irgalmatlan nagy kreténsége valamelyest ellensúlyozta az irányításbeli gondokat: száguldó irodai székről maffiózókat oldalba rúgni, miközben szembejövő autókat kerülgetünk – ilyet nem nagyon láttunk még. Plusz az említett cica, Karin olyan idétlenül tud megörülni egy kerekes porszívónak, hogy azt a teszt után még napokig emlegettük.