IDDQD

Írtunk már a Left Behind Games nevű, vallási témájú játékokat forgalmazó kiadóról korábban, most újabb érdekességet tudtunk meg róluk – de előbb jöjjön egy kis vallás- és játéktörténelem. A kiadó nevét adó Left Behind egy, most már 16 regényből álló bestsellersorozat, ami a diszpenzacionalizmus nevű szektát népszerűsíni. Ennek lényege, hogy Jézus egy napon magához szólítja az összes rendes istenfélő embert, ők egyszerűen eltűnnek a Föld színéről. A hátrahagyottak – „left behind” – egyik fele a csodatétel hatására buzgóbban kezdi imádni az Urat, másik részük még jobban elfordul tőle. Ez a két frakció balhézik egymással, a helyzetet súlyosbítja színen feltűnő Antikrisztus.

A diszpenzacionalsiták 2006-ban adták ki első játékukat, a Left Behind: Eternal Forcest. A valaha készült egyik legrosszabb real-time stratégia volt, demagóg hülyeség komoly játékmenetbeli hibákkal (annak idején írtam róla kritikát a PC Guruba, akit érdekel, itt elolvashatja). Pár tízezer hívő azonban megvette a játékot, és nem mehetett olyan rosszul, mert később kijött a második része is, idén pedig a harmadik, a Left Behind 3: Rise of the Antichrist.

És amiért írom ezt az egészet: most megtudhattuk, hogy a „nem mehetett olyan rosszul” mit jelent, a kiadót igazgató Troy Lyndon ugyanis elkottyantott néhány számot. Eszerint az elmúlt félévben 210 ezer dolláros bevételt hoztak a játékok (a Left Behind mellett még hat játéka van a kiadónak), és ez minden korábbi féléves eredménynél jobb. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a játékokat a Wal-Mart is elkezdte árulni, illetve a kiadó kiépített egy saját hálózatot, ahol a lelkészek is részt vesznek a digitális ige terjesztésében. „Több mint ötvenezer pc-játékot adtak el a lelkészek, akik hozzánk hasonlóan szeretnének egészségesebb videojátékokat nyújtani a fiataloknak” – nyilatkozta Lyndon. Persze ezek a számok eltörpülnek a hagyományos játékkiadók eredményei mellett (és a 210 ezer dodó nem a haszon, csak a bevétel), de úgy tűnik, ez a piac is él és virul.

(via Game Politics)

Rászlet a Law & Order SVU (nálunk is megy valamelyik csatornán, de most nem ugrik be a magyar címe) legutóbbi részéből:

Hát köszönjük szépen minden gémer nevében ezt a remek alakítást, sokat tett a buta előítéletek ellen.

Ezt a posztot el lehetett volna sütni a Larry-visszaemlékezésben is, de inkább meghagytam az anyagot a csajrovatnak. Az utolsó Larry-játék, amihez Al Lowe-nak köze volt, az 1996-os Leisure Suit Larry: Love For Sail volt. Ez már csak cd-re jelent meg csodás rajzfilmgrafikával és zenével, kétségtelenül a sorozat legszebb darabja volt (lásd a lenti videót). És milyen vicces volt a játék mellé adott, forradalmi CyberSniff 2000 rendszer! (Egy szagmintákkal telepakolt papírfecni, amit a játék egyes pontjain a megfelelő területeken kellett szagolgatni.) És mennyi jóságot lehetne még mesélni erről a klasszikusról - tudtátok például, hogy a németeknél megjelent egy regény is a játékból Die verrückten Abenteuer des Larry Laffer címmel?

De térjünk rá a csajokra, akik két dolog miatt emelkednek ki az amúgy is impozáns Larry-háremből: vicces neveikkel és a hozzájuk készített artworkökkel. A hölgyek celebek után kapták neveiket, de mindegyik névben volt valamilyen pajzán szójáték. Nem vitás, hogy Jamie Lee Coitus neve volt a legviccesebb, de a többi sem volt kutya: Drew Baringmore, Dewmi Moore, Victorian Principles, Nailmi és Wydoncha Jugg és Annette Boning (a +1 bónusz a játék helyszínéül szolgáló hajó szöszi kapitánya, Captain Thygh volt). A másik emlékezetes dolog a csajokkal kapcsolatban a sok pazar háttérkép, amiket Jason Piel grafikus készített róluk. Persze akkoriban a wallpaper még 640*480-as felbontást jelentett, így ma már nem túl nagy képek ezek, de mindenképpen itt a helyük a rovatban. Jöjjenek hát szép sorban.

A Juggs tesók:

„A Nevem Larry. Larry Laffer” – ezzel a James Bondot idéző nyitómondattal indulnak a játéktörténelem legviccesebb csajozási kísérletei, és általában katasztrofális eredménnyel végződnek. Larry helye kétségtelenül ott van a legjobb játékkarakterek panteonjában Guybrush Threepwood és Duke Nukem mellett: ő az örök 40 éves szűz, a férfi karikatúrája. Alacsony, kopaszodik, olyan poliészter diszkóöltönyt visel (a sorozat címében is szereplő leisure suit), ami rég kiment a divatból, de hősünk libidója mindig olyan, mint egy kielégítetlen kamaszé – és ez számtalan lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb kínos helyzetekbe kerüljön. Kevés karakter szenvedett olyan sokat a játékokban, mint Larry – alkotója, Al Lowe végtelenül kedves embernek tűnik a képeken, de nagy szemétláda volt saját teremtményével.

Amikor Lowe magáról mesél, általában úgy kezdi, hogy „szegény négergyerekként születtem a Missouri-beli Gumbóban”. Ami persze nem igaz, mert Lowe egyrészt fehér, másrészt St. Louis-i középosztálybeli, de jól példázza a fejlesztő furcsa humorát és azt, hogy minden lehetőséget megragad a viccelődésre. Pedig Lowe komoly hivatással kezdte pályáját: tizenöt évig középiskolai zenetanár volt. Az egyik munkahelyén volt egy PDP számítógép, amit az iskola nem használt túl sokat, ezen kezdett el programokat írogatni (amúgy legendás gépcsalád, sok játékműfaj kezdte ezen a pályafutását). 1978-ban történt mindez, így Lowe hamarosan Apple-II-re tudott váltani. Eleinte szórakoztatva oktató edutainment programokat csinált, amiket saját maga terjesztett mindenféle rendezvényeken. Ez általában úgy nézett ki, hogy telemásolt pár cipősdoboznyi flopit a programjaival, és eladta azokat az azóta már rég megszűnt Apple Festen. Egy ilyen börzén találkozott a Ken és Roberta Williamsszel, a Sierra On-Line (korábban On-Line Systems) vezetőivel, akik akkor már ismert kalandjáték-készítők voltak.

Az MTV egyik blogja szedett össze egy rakás videót olyan híres rockerekről, akikről a kamerák előtt derül ki, hogy a Guitar Hero nem megy nekik annyira, mint az igazi. Vicces, ahogy ott bohóckodnak a műanyaggitárral, na.

Ha valaki esetleg még nem tudna róla, jövő hét végén érdemes Szegedre látogatni.

Ha bármelyik budapesti főpolgármester-jelölt bevállalna egy ilyet, én simán rá szavaznék.

Már két hete boltokban a PlayStation 3 mozgásérzékelős kontrollere, a Move – gondoltuk, ideje kipróbálni, mi az, amivel a Sony kedveskedik a kazuároknak. Egy esős vasárnap délután Hancuval ownoltuk Nándi barátunk lakását (a macskája őszinte sajnálatára), és megnéztünk három Move-játékot. Készült pár videó is egy régi és bénácska fényképezővel, de a célnak megfelelt, tessék értékelni a szándékot és az amatőrizmus báját.

Kung Fu Rider

Hancu: A név alapján látatlanban ez tűnt a legígéretesebbnek, na ehhez képest súlyos csalódás. Van egy nagymellű manga cica, aki egy irodai gurulós széken (opcionálisan porszívón, vagy gyereketető széken) ülve teker lefelé egy nagyváros utcáin, és közben fejbe rugdossa a szembejövő rosszfiúkat. Szörnyű debilség, idegesítő, monoton, semmit nem használ ki a mozgásérzékelős kontrollerből, tulajdonképpen sokkal élvezhetőbb lenne normál kontrollerrel. Annál is inkább, hogy elég rosszul reagál a kontrollerre: hol észreveszi hogy ugrani/lehajolni/akármitcsinálni akartunk, hol nem.

Stöki: Nem tudom megcáfolni Hancut, ez egy rossz és nem Move-ra termett játék. A mozgásérzékelőt nem arra kellene használni, hogy a kontroller joystickjának fel-le, jobbra-balra mozgását kiváltsa, hanem hogy olyan irányítási lehetőségeket teremtsen, amikre a joystick nem képes. A Kung Fu Rider itt hasal el, a főhős meg kábé minden kanyarnál. Nekem a játék irgalmatlan nagy kreténsége valamelyest ellensúlyozta az irányításbeli gondokat: száguldó irodai székről maffiózókat oldalba rúgni, miközben szembejövő autókat kerülgetünk – ilyet nem nagyon láttunk még. Plusz az említett cica, Karin olyan idétlenül tud megörülni egy kerekes porszívónak, hogy azt a teszt után még napokig emlegettük.

A Golden Komment Vándordíj újabb nyertese, nandras01 írta a következő sztorit a múlt heti árlista alatti kommentekben. Csodás történet és jó képet mutat arról az időszakról, amikor itthon még úgy néztek a számítógépre, mint a legmodernebb űrtechnológiára, ezért kiemeltem posztba (természetesen a képek csak illusztrációk). Érdemes végigolvasni, úgy az utolsó mondat nagyot fog ütni.

Volt némi kavar az idei videojátékos seregszemle körül, de a napokban kaptunk egy levelet, benne két csatolmánnyal, amiben tök részletesen leírta nekünk a rendezvény szervezőbizottsága, hogy mikor lesz, meg hol, meg mennyiért. Lássuk, jól emlékszem-e.

Hol: Budapest, Jövő Háza, Millenáris

Mikor: 2010. november 10-11 (szerda-csütörtök), délután 14 és este 21 óra között

Mennyiért: 990 Ft/nap/fő, de a jegy(ek) ára november 30-ig levásárolható az 576 Kbyte üzleteiben (egyébként ugyanitt lehet előzetesen megvenni őket)

A kiállított játékok a teljesség igénye nélkül: Call of Duty: Black Ops, Halo: Reach, Need for Speed: Hot Pursuit, FIFA Soccer 11, Kinect, Fallout: New Vegas, AC: Brotherhood, Fable3, Star Wars: The Force Unleashed 2, Medal of Honor, The Sims, Guitar Hero: HWarriors of Rock, DJ Hero 2

Oké, ez most durva lesz, a 18-as karikát nem véletlenül tettem ki. Sőt, helyenként kifejezetten ízléstelen lesz (vagy én vagyok túl mimóza, majd megmondjátok). Ígérem, nem csinálunk rendszert abból, hogy pornót posztolunk, mert nem akarjuk gátlástalanul (vagy inkább: az eddiginél gátlástalanabbul) kijátszani a szexkártyát, de ami most jön, nem is a szexuális tartalom miatt érdekes, hanem mint jelenség – szép példája annak ugyanis, hogy a rajongói fanatizmus mire képes.

2005 óta furdalja az emberiség kollektív oldalát a kíváncsiság, hogy vajon a Civ 4 főmenüje alatt szóló zenében mi lehet a szöveg. A Civ 5 megjelenéséről most azzal emlékezünk meg, hogy eláruljuk a titkot Cristopher Tin segítségével. Akinek nem megy hallás után, a klikk mögött kap egy kis segítséget.

Nézzük meg a XXI. század sikeres emberét. Optimizmussal tekint a jövőbe: ugyan a Cartoon Networkon nem adnak semmi érdekeset, de tudja, hogy ő nem fog unatkozni. Még odaint a kamerának, de gondolatai már máshol járnak - várja egy megszállt bolygó, ahol sok aliensegget kell szétrúgnia. Emberünk már fel is húzta az alkalomhoz illő uniformist.

A kép természetesen Halo: Reach-nyereményjátékunk nyertesét, Pétert ábrázolja. Köszönjük neki a fotót és sok sikert kívánunk neki a Covenant elleni harcban (a játékért meg még egyszer köszi a Microsoftnak). A többiek pedig ne szontyolodjanak el, mert másfél hét múlva, október 4-én jön az új nyereményjáték. Azért akkor, mert... na, ki tudja?

Igazság szerint nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem csak valami gigászi átverés az egész, de nagyon úgy tűnik, a chicagói Gorilla Tango Theatre színház októbertől műsorra tűzi a Boobs and Goombas: a Super Mario Burlesque című vígjátékot, szigorúan 18 éven felülieknek. Az előadás arról szól, hogy Mario és Luigi agya teljesen elborul attól, hogy a hercegnőről mindig kiderül, hogy egy másik kastélyban van. A két szerencsétlen a tesztoszterontúltengéstől hallucinálni kezd, és legádázabb ellenségeiket is nagymellű szőkéknek nézik.

Aztán valószínűleg egy csomó izgalmas dolog történik még, az előzetes külön kiemeli, hogy ha elég bónusz coint gyűjtenek be a főhősök az előadás alatt (ezt a nézőktől kapott aprópénz jelképezi), különleges befejezést kap a darab.

Ha van Chicago felé járó olvasónk, összedobjuk neki azt a 15 dollárt a jegyre, ha megnézi, és beszámol róla, milyen volt. Alant a szereplők (ahogy elnézem, a két bajszos olaszt is nők játsszák) és a hivatalos plakát.

Méghozzá a Valve-nak. És nem is Peter, hanem a fia, Lucas.