A Golden Komment Vándordíj újabb nyertese, nandras01 írta a következő sztorit a múlt heti árlista alatti kommentekben. Csodás történet és jó képet mutat arról az időszakról, amikor itthon még úgy néztek a számítógépre, mint a legmodernebb űrtechnológiára, ezért kiemeltem posztba (természetesen a képek csak illusztrációk). Érdemes végigolvasni, úgy az utolsó mondat nagyot fog ütni.
Valamikor ’84 körül a cégem vett egy Commodore 64- et. Külön szoba, főállású operátor (státusza és megszólítása: programozó) – aki egyáltalán beléphetett, az templomban érezte magát. Persze a gombokat csak az operátor csaj nyomogathatta, mindenki áhítattal nézte és nem szégyellték, hogy sejtésük sincs arról, hogy mit látnak. Mindenki csak suttogva mert beszélni, ha kérdés volt, akkor a legbátrabb (néha az igazgató) olyan hangsúllyal tette fel a kérdést, mintha őszentsége fogadószobájában lenne. Az operátor kislány – jó csaj volt egyébként, csak válogatós – kedvesen, egyáltalán nem fensőségesen válaszolt, de azért arra nagyon ügyelt, hogy lehetőleg senki sem értse, hogy mi is mond. Röpködtek klaszterek, a fájok, a rutinok és szubrutinok, elmerült a könyvtárak szépségeiben, szigorúan figyelmeztetett mindenkit a formatálás veszélyeire, egyben arra is felhívta az egyre áhítatosabban és zavarodottabban toporgó társaság figyelmét, hogy a munka, a PROGRAMOZÁS igen felelősségteljes tevékenység, de ő biztosan áll a tudása lábán (sic!), ezért nem kell félni az újtól, mert ez a kis gép a jövő szelét és ígéretét hozta el hozzánk, kissé megpohosodott gyárunka. Ezután minden másként lesz, mert beléptünk a huszonegyedik századba, innen már határ a csillagos ég, része lettünk a modern Európának. A siserehad félig leforrázottan, de azért csillogó szemekkel távozott – látták a jövőt...
Én a műszaki vezető voltam, ezért megvolt az a különjogom, hogy különösebb indok nélkül lebzselhessek a szentélyben, slepp nélkül figyeltem a kis aranyost, hogy mit és hogyan dolgozik. Nem kellett sok idő (kb. egy nap), hogy rájöjjek, hogy a szuperlény kész BASIC program alapján, gyakorlatilag adatbevitelt végez. Néhány óvatos kérdés után (peek, poke, sprite, ascII, for-next, go, goto, jump, stb.) egyértelművé vált, hogy az aranyos és szorgalmas kislány egyszerű adatbevivő, arról, hogy egyáltalán mit csinál, halvány segédfogalma sem volt. Természetesen ezt nem közöltem vele, viszont megnéztem azt a programot, amivel dolgozott – és hááát volt, amitől égnek állt a hajam. A bevitelek először minden rendszerezés nélkül egy közös gyűjtőbe kerültek, majd ebből a közös gyűjtőből, valami elbaszott bonyolult szűrőalgoritmus sok-sok lépésben állította elő a feldolgozáshoz szükséges adatcsoportokat. A feldolgozás további eljárásai sem voltak kevéssé logikátlanok, főleg felesleges kitérőkkel voltak terhelve. Próbáltam felbecsülni, hogy a gép milyen hatékonysággal dolgozik, figyelembe véve a részadatok nem logikailag egymásra épített darabjait, megsaccoltam, hogy kb. hány százalékban van kihasználva az amúgy sem túl izmos proci és arra jutottam, hogy az amúgy is elég hervatag (persze leginkább mai szemmel nézve hervatag) gép a maximális lehetőségeinek jó, ha a felét kihasználja. Na, mondtam, itt az én időm.
Amikor délben a kiscsaj elment ebédelni, én még benn maradtam a szentélyben (ekkor már megengedték, tudták, hogy nem vagyok imperialista szabotőr, aki benzinnel leönti és felgyújtja a cégünk jövőjét jelentő csúcstechnikát). Ott egyedül villámgyorsan kilistáztam a programot, csak azért, hogy lássam, mekkora anyagról is van szó – nem volt túl nagy, talán 7-800 sor. Ez jó jel volt. Ki is printeltem mindjárt három példányban – a leporelló háromrétegű volt :) –, a papírokat a hónom alá csaptam, majd hazavittem. Másfél napomba került, míg teljesen átláttam a program működését. Például a szubrutinok – az a kevés – teljesen ötletszerűen voltak a program egész területén szétszórva, a változók jelzése minden logikát nélkülözően ötletszerű volt, az if-then-else összefüggés valami elképesztő bonyolult módon mintegy 12 soros kerülőúttal, és felesleges, semmi érdemi munkát nem végző utasításokkal volt megoldva, és így tovább. Amikor végre átláttam az egészet, nekiálltam racionalizálni. Blokkokra osztottam a folyamatot, csináltam elágazásokat és kizárásokat, a logikailag összetartozó egységeket összevontam, a szubokat betettem a helyükre, alkalmaztam a peekeket és pokeokat, megfelelő helyeken figyelmeztető és segítő üzeneteket helyeztem el – szóval egész pofás kis program jött össze, ami azon túl, hogy egyszerűbb kezelésű és felhasználóbarátabb lett, még jelentősen fel is gyorsult. Minderre elment 4-5 napom.
Mivel nekem otthon +4-esem volt, csak a cégnél tudtam tesztelni művet. Itt egy kicsit bajban voltam, mert a printeléshez elég volt az ebédidő, de egy tesztelést nem lehet 10 perc alatt lezavarni. Szerencsém volt, mert a kiscsajnak egyik nap el kellett mennie kompjuter továbbképzésre, így volt egy teljes délutánom. Eredeti program ki, új program bepötyög – majdnem el is ment a délután (az én programom eléggé meghaladta az 1000 sort), lemezre írás, nagy levegő, indítás. Szépen feljön az általam alkotott nyitóképernyő (eddig ilyen sem volt), megjelenik a menü, kiválasztom a megfelelő menüpontot, már jön is az új oldal, kéri az adatokat. Szépen beviszem, majd megkapja az utasítást, hogy mit csináljon vele (ez is menürendszerből). Már jön elő az az oldal, amelyik az előbb bevitt adatokat szépen elrendezve mutatja, majd elkezdi vele azokat a műveleteket, amelyeket az aktuális rutin előír neki. Éjfél után keltem fel a gép mellől, néhány hiba kijött, egyszer-kétszer lefagyott a gép, de komoly probléma nem volt – a hibákat viszonylag hamar ki tudtam javítani. Eredeti lemez vissza, én lemezem táskába süllyesztve. És most jött a gond: hogyan essen meg a bemutatás, és ha megesik, nem fordul-e az egész ellenem? Hiszen nekem (akkor még) semmilyen papírom nem arról, hogy nyomkodhatom ennek az űrhajó bonyolultságával vetekedő csodának a billentyűit. Nem találtam a jó megoldást, de úgy voltam vele, hogy majd csak adódik alkalom. És ekkor csoda történt!
Másnap lélekszakadva rohan a titkárnő – éppen a termelésben voltam, mert az egyik rohadtul túlbonyolított nyugati csodagép, amelyet egy levegővel működő számítógép vezérelt (ez is megérne egy posztot*), bemondta az unalmast, és mivel a lakatos, a villanyszerelő és a targoncás már elvérzett a „javításban”, kénytelen voltam beszállni (rohadt egy gép volt, utáltam). Szóval rohan a titkárnő, hogy baj van, azonnal menjek a kompjuterterembe, mert baj van, már az igazgató elvtárs és a párttitkár elvtársnő is ott van. Amikor a rendőrség, és az ÁVO említése elmaradt, a pulzusom visszaállt az ebben az esetben teljesen normálisnak tekinthető 180-as szintre. Koszosan, olajosan futni kezdtem a terem felé, közben több lehetőségis átszaladt az agyamon – egyik sem volt szívderítő. Odaértem, valóban az igazgatóból, párttitkárból és szakszervezeti titkárból álló vád- és végrehajtó brigád már felsorakozott.
– Te tegnap használtad ezt a gépet? (állítás volt, nem kérdés) – kérdezte gyanúsan csendesen és nyugodt hangon az igazgató.
– Igen – válaszoltam, nem volt értelme tagadni.
– Évike, legyen szíves elmondani, hogy mi a probléma! – mondta az igazgató az operátor csajnak.
– Az a helyzet, igazgató úr, hogy amikor utoljára dolgoztam a kompjuterrel, akkor az tökéletesen működött, és amikor ma a napi adatokat akartam menteni, akkor a kompjuter nem mentett, hanem ezt írta ki a monitorra – és Évike teátrális mozdulattal mutatott a corpus delictire.
A fejek nem a monitor felé, hanem felém fordultak, és a szemekben már láttam, hogy kész az ítélet: felnégyelni, majd részeit a műhelyekre és gyárkapura felszögelni. Mi jók voltunk hozzád, te papírral nem rendelkező véglény, és mit tettél üzemünk, mit üzemünk, hazánk, sőt a SZOCIALIZMUS jövőjével! De ekkor én már láttam, a monitort, és magamban ujjongtam: csoda történt!
Nagyon csendesen, bűnbánó hangon kértem a lehetőséget, hogy közelebbről is megvizsgáljam a monitort – megengedték kegyesen, hiszen a halálraítélt utolsó kívánságát is teljesítik, elvégre mégiscsak az ember a legfőbb érték a társadalmunkban. (Valaki azért félhangosan megjegyezte, hogy semmihez sem nyúlhatok...) Lassan, megfontoltam tettem meg a három lépést a monitorig, még egyszer, nagyon figyelmesen elolvastam az üzenetet.
– Azt hiszem, ezt a kis problémát meg tudom oldani – mondtam.
Látni kellett volna az arcokat.
– ...még van pofája??
– ...isten ments, hogy hozzáérjen, már így is elrontotta, most képes lesz teljesen tönkretenni.
– ... ez szabotőr!!
– Nem fogok hozzányúlni – mondtam. – Majd Évike csinálja, hiszen ő ért hozzá, ő tanulta, én csak szóban segítek. (Alattomos szemét alak voltam, de a lehetőséget nem akartam elszalasztani.)
Az arcok némileg megenyhültek, de a gyanakvás nem tűnt el.
– Úgy lehet – szólt végre az igazgató.
– Évike, vegyél elő egy új lemezt – mondtam.
És itt árulom el, hogy mi is volt az a hibaüzenet: „DISC FULL, PLEASE INSERT NEW DISC”.
Innen már a diadalmenet következett.
Évike kicserélte a lemezt – a formatálás szükségességére én hívtam fel a figyelmét, lehet, hogy magától is tudta volna, de ekkor már elkapott engem a gépszíj, ki akartam élvezni a helyzet minden pillanatát. Új lemez be, format, mentés – és a meghajtó engedelmes zakatolással elvégezte a számára kirótt feladatot. A lemezt már én vettem ki – senkinek nem jutott eszébe, hogy szóljon, hogy nem nyúlhatok hozzá –, és teátrális mozdulattal nyújtottam át az igazgatónak:
– Parancsolj kérlek, itt vannak az adatok.
Döbbent csend, az igazgató tanácstalanul forgatja a kezében a diszket, ...akkor most, ...akkor én...
– Á, semmi az egész kezdőkkel gyakran előfordul ez a kis figyelmetlenség, majd Évike is bele fog jönni – undokoskodtam.
A vésztörvényszék igen fura testtartással kezdett kifelé somfordálni, amikor utánuk szóltam:
– Ha már úgyis mindannyian itt vagytok, akik érintettek vagytok gyárunk kompjuterizálásában, lenne egy javaslatom.
Örültek, hogy nem kell az előzményekről beszélni, figyelmesen hallgattak. Elmondtam, hogy átnéztem az alkalmazott programot és úgy látom, hogy az lassú, feleslegesen bonyolult, nem segíti eléggé Évike munkáját (ez igaz volt, de akkor is csúnya oldalvágás volt Évike felé), ezért én írtam egy új programot, amely sokkal gyorsabb, pontosabb, sokkal jobban segíti az operátor munkáját, (Évike eddig a PROGRAMOZÓ volt) ráadásul ha új igény támad, akkor könnyen továbbfejleszthető. Ha ti is úgy gondoljátok, a továbbiakban használjuk ezt a programot, Évikét nagyon szívesen betanítom a kezelésére.
Nem volt ellenvetés.
Ettől kezdve a kompjuterterem korlátlan ura voltam, Évike egy diszket sem mert arrébb tenni, ha nem kért rá engedélyt – én meg a munkaidőm jelentős részében a monitor előtt zúztam a köcsög nácikat, lövöldöztem a repülőgépeket. A későbbiekben készítettem még egy raktárnyilvántartó programot, amit minden érintett áradozva fogadott – csak éppen a raktáros nem használta...
Ja, és idővel Évike megvolt. :)
*Megkértem nandras01-et, írjon pár szót erről a gépről: „Némi túlzás volt a „számítógép” minősítés, de azért nem járt messze a valóságtól. Egy palacktöltő automata volt a csodamasina, festo logikai elemek fogadták a különböző érzékelők jeleit, az összes logikai kapcsolást meg tudták valósítani pneumatikus elemekkel. A maga nemében igen szellemes volt, csak a szocialista beszerzési és beruházási sajátosságokra nem voltak felkészülve a tervezői. Igen kényes volt a működtető levegő minőségére (olajozás, nyomás, mennyiség) és a beszerzés során azokat a kiegészítő herkentyűket, amelyek az üzembiztos működéshez szükséges környezetet biztosították, a takarékosság (inkább a valutaszegénység) okán nem vásárolták meg hozzá. Emiatt állandóan csak a szívás volt vele, a nem kellő minőségű levegő miatt állandóan meghibásodott, mert a logikai kapuk elkoszolódtak. Ráadásul egy szál gépkönyv sem volt hozzá, így a javítás leginkább a próba-szerencse módszerrel folyt – egészen addig, amíg meg nem untam a folyamatos szerencsétlenkedést és egy hosszú hétvégén az egyik kollégával darabokra nem szedtem a gépet, és vissza nem rajzoltam a teljes vezérlést. Innentől már könnyű volt a javítás – igaz, megvolt az a hátránya, hogy utána akár éjszaka is kiugrasztottak az ágyból, ha meghibásodott. A gyárral szemben volt a lakásom, így igen hamar megtaláltak...”
Az utolsó 100 komment: