IDDQD

Az elmúlt hetekre sokáig emlékeznek majd a videojáték-ipar krónikásai, de a történteknek általános sajtótörténeti jelentősége is lehet; biztosan születik majd erről az egészről pár szakdolgozat, miután lecsillapodtak a hullámok. Ritka ugyanis, hogy újságírók/bloggerek és olvasóik/kommentelőik vívnak kontinenseken átívelő virtuális háborút. A hadviselés eszköze persze főleg a szájkarate és a moderálás, mint minden flémben, ennek ellenére baromi érdekes az egész (már csak a mérete és a következményei miatt is), és itthon nem nagyon találtam még róla nagyobb összefoglalót. Hát most akkor lesz (bár nehéz pár ezer karakterbe összesűríteni az egészet, itt-ott szükségszerűen kihagyok kevésbé fontos részleteket). Természetesen a GamerGate-botrányról van szó. (Előre szólok, hosszú lesz. A tl;dr-betegségben szenvedőktől most el is köszönök, és hogy ne érezzék, hogy hiába kattintottak, kapnak egy cicát.)

A botrány neve valójában #GamerGate, mert ez a hashtag neve, ami alatt az ügy támogatói megnyilvánulnak. Az ügy pedig részben a videojáték-sajtó korrumpálásáról szól, részben a nők szerepéről a játékiparban, de leginkább arról, hogy ma már rohadtul máshogy fest az egész szcéna, mint tíz vagy akár öt éve.

Valamikor a nyáron az Amstrad GX 4000 konzolt szavaztátok meg a heti hw retrora, toronymagas szavazati aránnyal. Készüljetek, gigantomán cikk lesz, ha már az Amstradra szavaztatok, akkor nem hagyom ki az alkalmat, és egy kicsit foglalkozok a cég történetével is, hiszen talán sokan tudjátok, nem kevés köze volt a cégnek a Sinclair gépekhez is.

A történet tehát 1968-ban indul, amikor is Sir Alan Michael Sugar megalapította az angliai Brentwoodban Amstrad nevű cégét. A név egy rövidítés, az Alan M. Sugar Trading összevonásának eredménye. Az 1960-as és 70-es években alacsony árú hifi, autóhifi és tévékészülékeket gyártottak, később sztereó erősítőket deckeket és tunereket, majd videomagnókat is. 1980-ban a cég belépett a londoni tőzsdére és a 80-as évek elején évente megduplázta méretét.

1984-ben megkezdte saját háziszámítógépeinek piacra dobását is, megpróbálva egy szeletet kihasítani a Commodore és a Sinclair elől a virágzó piacból az Amstrad CPC készülékcsaláddal. A CPC 464 típust először az Egyesült királyságban, Franciaországban, Ausztráliában, Új Zélandon, Németországban, Spanyolországban és Olaszországban mutatták be, amit később a CPC 664 és a CPC 6128 modellek követtek, majd 1990-ben ezeknek a "Plus" variánsai is megjelentek, némi funkcionális többlettudással. A CPC gépeket licensz alapján a nyugat-német Schneider is gyártotta és forgalmazta saját neve alatt a német nyelvterület országaiban. 1985-ben mutatták be az Amstrad PCW számítógépcsaládot, amely elsősorban szövegszerkesztő volt nyomtatóval együtt. Ezek a gépek CP/M operációs rendszert is futtattak. Az Amstrad Amsoft divíziója látta el az Amstrad gépeit szoftverrel és fogyóeszközökkel.

1986 ápr. 7-én az Amstrad bejelentette, hogy megvásárolta a Sinclair Research Ltd-től a meglévő és jövőbeni Sinclair számítógépek gyártásának és értékesítésének egész világra kiterjedő jogát a márkanévvel és a szellemi tulajdonjogokkal együtt 5 millió fontért. A raktáron álló ZX Spectrumok és Sinclair QL-ek eladásából önmagában több bevétele származott, mint ez az 5 millió fontos vételár. Megkezdték a Spectrum új verzióinak a piacra dobását: a ZX Spectrum +2 -t, aminek a Spectrum 128+ volt az alapja, csak beépített magnóval (a CPC 464 mintájára), majd a következő évben a ZX Spectrum +3 -t, az Amstrad gépekben is használt, beépített 3"-os floppy meghajtóval (a CPC 664 és 6128 mintájára) (egy rövid szösszenet: ez a floppy a Jánosi Marcell féle kazettás floppylemezre legjobban hasonlító koppintás).

Amstrad PC1512

A cím igazából mindent elárul: létezik olyan Starcraft 2-rajongó, aki tudja utánozni mindegyik zerg egység hangját, és erről videót is készít. Alex Palernek hívják, és a jelek szerint nagyon komolyan veszi furcsa hobbiját. A hangok amúgy egész autentikusak, aki csekkolni akarja, annak a Kotaku összeszedte az eredetiket.

(UPDATE: sajnos a srác eltávolította a videót, pedig nagyon jó volt, higgyétek el.)

Eredetileg Jaina Proudmoore-t terveztem hétvégi játékcsajnak, de amikor utánanéztem, hogy ki a szinkronhangja, inkább őt választottam (persze azért Jaina is meglesz majd egyszer máskor). Szóval következzen Laura Bailey, akiről – szégyen, de – még nem hallottam, pedig rengeteg játékban találkozhatunk a hangjával.

Bailey amerikai, 1981-es évjárat, 1,57 magas, és bár voltak film- és sorozatszerepei is, elsősorban mégis szinkronszínész (illetve az utóbbi időben már szinkronrendező is). Megszámolni is nehéz, hogy fiatal kora ellenére hány rajzfilm és videojáték szereplőinek kölcsönözte a hangját. A játékok közül említésre méltó szerepe például Rayne a Bloodrayne-ből, Chun Li a Street Fighter újabb iterációiból, általában főszerepeket szólaltat meg a Persona-játékokban, ő volt a Catherine címszereplője, neki köszönhetően volt olyan bosszantó Serah Farron a Final Fantasy XIII-ban, de szinkronizált már például a Mass Effect- a Bioshock- és a Resident Evil széria egyes játékaiban is, és persze ott van Jaina a Warcraft-játékokból. Nézzétek csak, milyen tehetséges:

Mondanom sem kell, elég sok rajongója van a hölgynek, amihez azért az is hozzájárulhat, hogy Laura cuki, amolyan „lány a szomszédból”-szépség. De kár házassági ajánlatokkal bombázni, már elkelt: férje szintén szinkronszínész, Travis Willingham (aki amúgy szintén szerepel videojátékokban, például mostanában ő Knuckles a Sonic-sorozatban). Azért kaptok róla egy galériát vigaszul (mármint Lauráról, nem Travisről), a képek kattintásra megnőnek.

Pipboyok, pipgirlök figyelmébe ajánlom ezt a hosszú, de egész érdekes portrét a Kotakun az emberről, aki kitalálta, hogy végigjátssza a Fallout 3-at úgy, hogy közben mindenkit megöl, akit csak lehet. A Many A True Nerd fedőnevű jóembernek hét hónapig tartott a dolog, szépen végigdokumentálta az egészet, a lenti videóban például mindenkit lezúz Megaton városában, majd a biztonság kedvéért még atomot is robbant benne.

A body count 3012-nél állt meg, de ebben nincs benne minden karakter a játékból, mert vannak, akiket nem lehet végleg megölni - de akit lehetett, Many A True Nerd kicsinált. De az egészben nem is ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan változott meg a játékmenet ettől. (És egyébként MATN kimondottan ezért vágott bele az egészbe, mert új élményeket akart egy játéktól, amit már nagyon is jól ismert.)

A Fallout 3 ugyanis egy sztorit akar elmesélni, és azért számít arra, hogy a játékos nem fog minden megölhető kulcsfigurát megölni. Az AI pedig nyilván nem mindig tudja jól kezelni, ha valaki ezzel szembemegy. Ebből aztán kisülnek néha nagyon morbid jelenetek (pl. rögtön a játék elején, amikor MATN lemészárolja az overseert, akinek a lánya erre elkezdi követni a hullát, akárhová is vonszolja a játékos), néha pedig meglepők, amik akár még passzolhatnak is a Fallout világába. Például Rivet Cityben van egy Shrapnel nevű, tök jelentéktelen fegyverkereskedő, akivel furcsa dolog történt, amikor MATN megölte szintén fegyverkereskedő haverját: otthagyta a boltot, és elkezdett vándorolni a pusztában, mintha már nem lenne értelme az életének. És az AI valamiért megölhetetlen NPC-t csinált belőle, mintegy a Fallout mitológiájának részévé téve ezzel őt.

MATN új vállalkozása a Fallout: New Vegas, amit gyógyulás nélkül és permadeath beállításával akar végigvinni. Ami valószínűleg lehetetlen, de biztosan ez a felállás is új arcát fogja megmutatni egyik kedvenc játékának.

Kommentekbe jöhetnek hasonló élmények: ti toltatok már végig valamilyen játékot extrém módon/beállítással? (Én csak egy Halo-végigjátszást tudok felhozni, amiben minden rohangáló kis alien izét úgy iktattam ki, hogy nem pazaroltam rájuk lőszert, hanem leütöttem őket.)

És az megvan, hogy a Rovio egyik alapítója, az eddig elnök-vezérigazgatóként működő Mikael Hed lemond a cég vezetéséről? Persze a Rovio sokaknak nem mond semmit, de az Angry Birds annál inkább, és a Rovio ennek a sikerjáték-sorozatnak a fejlesztője. (Kicsit olyan ez, mint az egyslágeres bandák esete: senki nem tudja, ki énekelte először a Lion Sleeps Tonightot, de mindenki tudja dúdolni, hogy avimmove-avimmove.)

Hed azután vonul háttérbe, hogy a cégnek elég rossz 2013-as üzleti éve volt: a bevétel csak 3 százalékkal nőtt, a vállalat létszáma viszont közben 500-ról 800-ra duzzadt, a profit pedig a korábbi évhez képest brutálisan, 52 százalékkal csökkent (55,5 millió euróról 26,9 millióra esett vissza). Hed a cég animációs részlegét fogja vezetni a továbbiakban, utódja Pekka Rantala lesz, aki a Nokiától ment a Rovióhoz júniusban, akkor még kereskedelmi igazgatónak.

A mobiljátékok piaca már csak ilyen; az Angry Birds tündöklése fényes volt ugyan, de már vannak nála jóval népszerűbb játékok (pl. a Clash of Clans), és egy-két éven belül jó eséllyel ezeket is kiszorítja majd valami. Egyetlen brandre alapozni egy céget kockázatos üzlet.

És azért most elbeszélgetnék a Rovio főmarketingesével, Peter Vesterbackával, aki három éve még nagy arccal temette a konzolos játékokat.

Vége a nyárnak (meg a nyaralásomnak is), megkezdjük a szokásos ügymenetet, vannak máris kiváló posztjaink betárazva jövő hétre. Egy ilyet akartam most ellőni, de inkább bedobom azt, amit a Kotakun találtam, mert nem bírom megállni: egy brit - naná! - tudóscsoport kiszámolta, hogy mekkora erő szükséges a Skyrimben látható-hallható mágikus ordításhoz.

Akinek esetleg kimaradt: a Skyrim egyik legpozőrebb harcjelenete, amikor a főhős a felé rohamozó ellenfélre vajákol egy sárkányüvöltést (sárkánynyelven Thu'um kiáltást), ami valahogy úgy hangzik, hogy FUS RO DAH, és erre az ellen elszáll, mint a győzelmi zászló. A játék megjelenése idején hamar mém lett belőle, nem véletlenül. A Leicesteri Egyetem négy fizikusa most ezt a varázsóbégatást szakértette meg a Journal of Physics Special Topics című szaklapban.

Én nagyon szeretem, amikor a (nem feltétlenül brit) kutatók brittudóskodnak, és tök komolyan elemeznek egy filmet vagy játékot. Ebben az esetben például kiderült, hogy ahhoz, hogy egy átlagos személyt egyetlen ordítással ledöntsünk a lábáról, legalább 121,2 newton erő kell, ezzel szemben az ember (mármint a normál ember, nem a dragonborn) csak 3,74 newtonra képes, szóval hasztalan ordibálnánk bárkire, az talpon fog maradni. A Kotaku újságírója még azt is kiszámolta, hogy a Föld forgásának megállításához több mint 9 kvadrilliárd (9*10²⁷) FUS RO DAH kellene egyszerre. Na, akkor már ezt is tudjuk. Végezetül idézném a dolgozat konklúzióját:

A Thu'um hatalma sajnos nem létrehozható a valódi világban. Lehetetlen segítség nélkül, pusztán a hangoddal ledönteni egy ellenfelet. Egy átlagos ember a szükséges erőnek csupán a 3,1 százalékát képes produkálni. Ezért azoknak, akik ilyen eredményeket szeretnének elérni, továbbra is a videojátékokban kell keresgélniük.

"A fiam első játéka, Unityvel csinálta" - hirdette ki büszkén Twitteren John Carmack tegnap.

My son's first video game, made with #unity : http://t.co/upNzbz6WDa

— John Carmack (@ID_AA_Carmack) August 18, 2014

Aki nem tudja esetleg, kicsoda John Carmack, az süllyedjen el szégyenében az olvassa el korábbi posztjainkat a Wolfenstein 3D-ről és a Doomról, ugyanis Carmack fejlesztette nagyrészt ezeket, de sok egyéb játékban is részt vett az általa alapított id Software-nél, fejlesztőlegendai státuszt vívva ki magának a játékiparban, teljesen megérdemelten.

Milyen lehet egy ekkora legenda fiának játéka? Ilyen:

Szépnek nem szép, az Angry Face nem a legeredetibb cím, a játékmenet meg pláne nem az, mert egy kétszemélyes Pong-verzióról van szó, ahol mindössze annyi a csavar, hogy a labda egyre mérgesebb lesz. De mindezt kontextusba helyezi, hogy az alkotó, Ryan Carmack mindössze 9, azaz kilenc éves. Én kilencévesen nagyjából annyit tudtam programozi, hogy 10 GOTO 10, első játékomat évekkel később írtam, az is csak egy akasztófaprogram volt, ami ugyanabból a néhány szóból válogatta a feladványokat. Szóval igazából ez teljesen jó első próbálkozás.

Aki ki szeretné próbálni a játékot, Ryan honlapján megtalálja (Unity webplayer kell hozzá), cuki hangokkal, amiket valószínűleg az alkotó mondott fel.

Tudom, hogy a blog olvasói között az az általános vélemény, hogy ma már csak a hülyék vesznek nyomtatott gamer lapot, de akkor is van itt valami, ami érdekes fejlemény: a Gamestar mostantól nem ad lemezmellékletet az újság mellé.

Na, azért nem ment el az eszük teljesen, természetesen továbbra is jár majd játék az újsághoz, azonban azt nem a megszokott módon, fizikai adathordozón adják oda, hanem lesz egy kód. Ez a kód a Gamestar Plus fantázianevű extratartalom-gyűjtés nyitja, ezen keresztül kapja meg az olvasó a játékot aktiváló [Steam|Origin|Uplay]-kódot, és ugyanitt találja meg az olyan extrákat, amik régebben a DVD szabad részére kerültek. Videotesztek, háttérképek, tudom is én, az igazat megvallva már akkor sem nagyon tudtam, mi is van pontosan a játékon kívül egy mellékleten, mikor a Gurunál dolgoztam (bocs, Chris).

Az ötlet lényege, hogy egy valóban feleslegesnek tűnő lépéssel kevesebb lesz a lap gyártásakor, és ezzel nagyjából fél milliót lehet spórolni, ennyibe kerül a DVD sokszorosítása 10-12 ezer példányban, amennyiben ezeket a lapokat nyomják. Mazur, aki régebben sima cikkíróként kezdte, aztán főszerkesztő lett, végül egy formabontóan csalafinta lépéssel a Gamestar kiadójának ügyvezetője lett, az előbb Facebook-cseten elmondta, hogy nem a spórolás volt a cél, mert az így megmaradó összeget van mire eltolni, például a játékok licencére (ami havonta simán elvisz 3-5, vagy akár ennél is több ezer eurót). Szintén jó, hogy végre tényleg csak azok kapják meg a vírusirtó kódját meg a többi extrát, akik tényleg fizettek az újságért.

Persze a bejelentés alatt jöttek rögtön a kommentek is, hogy hát ez bújtatott áremelés, de aki ezt gondolja, jó ha tudja, hogy a lap előállítási költségének csak kis része a DVD-k legyártása (a nyomdai költségek, a terjesztés és a továbbra is megmaradó játéklicenc az, ami baromi sokat visz el, és hát persze a csillagászati fizetések, ugye).

Ettől függetlenül olyan emberként, aki korábban komoly részt vállalt egy ilyen (bár konkurens) lap üzemeltetéséből, azt kell írjam, hogy nagyon kíváncsi vagyok a végeredményre. Ha igazán gennyláda szemétparaszt akarnék lenni, azt írnám, hogy mondjuk olyan sokat már nem mehet lefelé az értékesítés, mert tök mindegy, hogy 3500-an vagy 2800-an veszik meg az utcán a lapot (figyelem, tippelt értékesítési adatok). Az tuti, hogy új olvasókat ezzel a lépéssel nem nyernek, hiszen nehezen hiszem, hogy lenne olyan elszánt környezetvédő, aki emiatt venné mostantól a lapot. Ellenben sokan vannak, vagy hát, lehetnek olyanok, akik pont azért vesznek ilyen újságot, mert mondjuk nincs olyan net otthon, hogy havi rendszerességgel 8-10 olyan gigabájtot rángassanak le a netről, ami nem pornó.

Mazur elmondása alapján ők nem tartanak ettől, már korábban is volt néha, hogy a teljes játék mérete nem tette lehetővé, hogy DVD-n szórják szét, és olyankor is csak egy kódot adtak, és nem volt nagy zúgolódás. A Steam egyértelmű iparági alapvetés lett, és akinek van Steam-fiókja, még örül is neki, hogy nem ósdi lemezen kell tárolja az újság mellé kapott, de amúgy a Steamen is megtalálható játékokat. És a legfontosabb indok: Mazur gépében hónapok óta rossz a DVD-olvasó.

A nap szomorú híre, hogy meghalt Robin Williams, és ennek videojátékos vonatkozása is van. Ugyan a színész csak egy videojátékban szerepelt szinkronhangként (Aladdin's Math Quest), híresen nagy játékos volt.

Jöjjön a csajrovatban egy gyönyörű színésznő, aki leginkább azért érdemel helyet itt, mert ő is azok közé tartozik, akik egyáltalán nem érzik cikinek, hogy a CV-jükben videojátékok is sorakoznak.

Az albán-amerikai, 1980-as születésű Dushkut ismerhetjük a Két tűz közöttből (Schwarzi lányát játszotta), a Jay és Néma Bob visszavágból (ő volt a dögös lánybanda egyik tagja), illetve természetesen Joss Whedon sorozataiból. A Buffyban, majd az Angelben emlékezetes szerepe volt az öntörvényű Faith, a Dollhouse-ban pedig már ő kapta a főszerepet, és nem volt rossz választás agymosott akcióhősnek.

Nem akarnám bántani az amúgy totál értelmetlen konzolháború egyik feléhez tartozókat se (főleg nem olyan magasról, ahol a PC Gaming Master Race ül), de azért a Gaystation szép vívmány, attól függetlenül, hogy a Microsoft marketingeseinek ötletéről, vagy az LMBT-közösség elfogadásának támogatásáról van szó.

A cucc amúgy egyedi, egy svéd szervezet, az RFSL készíttette, és most épp licitálni lehet rá, 2500 dollárnál járt az árverés, mikor leloptam a hírt a Kotakuról. Amúgy egészen hihetetlen, hogy a konzol jól néz ki, mert bizony a szivárványon kívül csak nagyon kevés dolog fest jól, ha szivárványszínű.

Mondjuk azért az érdekelne, hogy itthon mennyi pénzt lehetne összeszedni egy ilyen PS4-gyel, de már most látom, hogy a hozzászólások között bőven lesz olyan, amiből ez pontosan kiderül.

Elnézést a nagyérdeműtől, megint volt egy kis szünet, sajnos ügyeleti heteimen néha napokig nem tudok posztolni. Egy megható történettel térek vissza, amit a Yahoo autórovatában találtam, és akinek nem szorul el a szíve a végére, annak valószínűleg kőből van.

A portál igazából csak egy kommentet idéz a 00WARTHERAPY00 fedőnevű YouTube-júzertől, aki elmesélte a történetét egy videó alatt, ami azt feszegette, hogy lehet-e a videojáték spirituális élmény. Emberünk négyéves volt, amikor kapott apukájától egy Xboxot - ez még 2001 táján volt, tehát az első Xbox-generációról beszélünk. A srác sokat játszott együtt édesapjával, de pár év múlva az apa meghalt. A gyerek hatéves volt ekkor, és ezután vagy tíz évig nem tudott az Xboxra nézni. Amikor aztán megint elővette, észrevett valamit. Innentől fordítanám a kommentet:

A Rally Sports Challenge című autóversennyel szoktunk játszani, elég jó volt abban az időben.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szellem kerülget.

De szó szerint.

Tudjátok, időmérő futamoknál az addigi leggyorsabb kört a játék egy szellemautó képében rögzíti. Igen, kitaláltátok - apám szelleme még mindig a pályán száguldott.

És én csak játszottam, és játszottam, amíg le nem tudtam győzni a szellemet. Egy nap sikerült megelőznöm, bevágtam elé, és...

Megáltam, pont a célvonal előtt, nehogy törlődjön.

És boldog voltam.

A halott apja szellemével versenyző fiú történetéhez sok másik kommentelő is hozzászólt, és ahogy az ilyen sztoriknál lenni szokott, volt, aki megkérdőjelezte a sztori hitelességét. A Yahoo Autos is ki akarja deríteni, nem kamu-e a dolog, azt ígérték, update-elik a cikket, ha kiderül. De a felhasználó kommentjeiből ítélve hihető az egész: a srác válaszolgat többeknek, és semmi gyanús nincs a megnyilvánulásaiban. A hirtelen jött figyelemre például annyit írt válaszul, hogy ő egyáltalán nem számított erre az egészre, csak bekommentelt egy videó alá.

Valós játékcsajok után jöjjön megint egy virtuális, egyenesen a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről, vagyis a kalandjátékok aranykorából. Úgy hívják, Laura Bow, és a Sierra egy rövid életű sorozatának főszereplője volt, két játékkal: The Colonel's Bequest (1989) és The Dagger of Amon Ra (1991).

A Sierránál egy nő, Roberta Williams volt az egyik góré, és talán ezért fordult elő több erős női főhős már jóval a Lara Croft-éra előtt. Ott volt például Rosella hercegnő a King's Quest IV-ből, és Laura Bow is ebbe a sorba passzol. Háttértörténete szerint Laura egy detektív fiatal lánya, aki újságírást tanul, az évszám 1925. Laurát egy barátnője meghívja hétvégére a címszereplő ezredes ültetvényére, de ott gyilkosság történik, és hamar előáll a klasszikus Agatha Christie-helyzet: a főhős összezárva marad több emberrel, akik közül az egyik gyilkos, a többi meg potenciális áldozat, mert szép sorra elkezdenek hullani. A The Colonel's Bequest folytatásban egészen hasonló volt a szitu, csak ott Laura már végzett újságíró volt, és egy múzeum megnyitóján történt gyilkosság.

A múlt héten bemutatásra került NEC PC Engine után ismét egy japán gép, a Sharp MZ 731 kerül terítékre. Szép, nagy darab szerkentyű, köszönhető a benne található perifériáknak, és a beépített tápegységnek.

A Sharp MZ 700-as sorozat a kiöregedett MZ ​​80 (MZ 80K, MZ 80A és MZ 80B) sorozat helyét vette át, és kompatibilis volt az MZ 80K és MZ 80A típussal. A sorozat négy gépből áll: az első három modell 1983-ban (Japánban 1982 novemberében) jelent meg: MZ 711 (beépített perifériák nélkül), MZ 721 (beépített magnóval), és az MZ 731 (beépített négyszínű plotter(!), és magnó), majd 1985-ben, a sorozat életének végén egy gép, ami gyakorlatilag az MZ 800 közvetlen elődje. Ez volt az MZ 780. Ez valójában egy MZ 731 kiegészítve egy 80 oszlop megjelenítésére alkalmas bővítőkártyával, egy floppy meghajtó- és egy Centronics porttal. Ez a gép CP/M operációs rendszert futtatott.

A képre kattintva galéria nyílik!

Maga a gép a korszaknak megfelelő hardveres képességekkel bírt, tehát az általánosnak mondható Z80 klón, Sharp LH0080a processzor, ami 3,75 MHz-n működött, 64KB memória, magnó háttértár, stb. bőven elég volt abban az időben. Elég gyengécske viszont a gép zenei és grafikai képessége.