Az IDDQD a magyar sajtóban elsőként írt hosszabb elemzést a Gamergate-botrányról, ennek már másfél hónapja. Persze azóta is bőven lehetett volna írni róla, de szándékosan nem tettem. Egyrészt komolyan gondolom, amit szeptemberben írtam, hogy Magyarországról, az itteni kulturális kontextusból nem tudjuk százszázalékosan megérteni a botrányt (még egy szakújságíró sem, aki napi szinten követi az angolszász játéksajtót), másrészt naponta kb. 9862894565 új cikk/poszt/komment/twit születik a Gamergate-ről (hiszen a botrány részben abból áll, hogy míves publicisztikák és viszontpublicisztikák születnek), és valahogy kevéske szabadidőmben nem akartam jobban beszállni a szócséplésbe, amikor értelmesebb témákról – például videojátékokról – is lehet írni.

Most mégis jön egy follow-up, mert a múltkori okoskodásom után utólag volt egy kis hiányérzetem. Szerintem az egész botrány három tényező miatt robbant ki:

• A játékosokban régóta gyülemlő ellenérzések a játékiparban ténykedő egyes feministákkal szemben;
• A játékosokban régóta gyülemlő ellenérzések a játéksajtó egyes sajtóetikailag kifogásolható megmozdulásaival szemben (főleg kisebb-nagyobb korrupciós botrányok);
• A mód, ahogy a szaksajtó egy része a Gamergate-botrányt kezelte (vagy éppen nem kezelte).

Az utóbbi kettőt érintettem az előző posztban, de az első kicsit tisztázatlan maradt, pedig fontos előzmény a Gamergate-hez. Most akkor főleg erről lesz szó (aki nem tudja, mi ez az egész Gamergate, javaslom alapozónak az előző posztot).

A feminizmus persze nem most találta meg a videojátékokat, egyes nőszervezetek pár a játékipar hajnalán kivették a részüket például a nők tárgyiasítása elleni küzdelemből – és sokszor jól is tették, mert voltak nehezen védhető túlkapások (gondoljunk csak a blogban is megénekelt Custer's Revenge-re vagy a Gotcha! című arcade játékra). Nyugi, nem fogom leírni a geekfeminizmus történetét, csak azt akartam jelezni, hogy a feministák régóta a videojátékok körül sertepertélnek, és ezt nem is lehet felróni nekik. Az elmúlt pár évben annyi változott, hogy egy főként San Francisco környékére (hova máshova) koncentrálódó laza csoport hangosabb lett (mert jó médiakapcsolatokat szerzett), illetve egyes képviselői szinte ezzel párhuzamosan elkezdett átesni a ló túloldalára, már ami a nők játékbeli ábrázolásának kifogásolását illeti. Közülük a legismertebb természetesen a Gamergate-botrány egyik megkerülhetetlen szereplője, Anita Sarkeesian.

A kanadai-amerikai Sarkeesian kommunikáció, majd társadalomfilozófia? (remélem, jól fordítom azt, hogy „social and political tought”) szakon végzett, és hamar megtalálta magának a geekkultúrát. Előbb a sci-fi és a fantasy mezsgyéjén keresgélt olyan toposzokat, amiket a nők számára hátrányosnak ítélt, majd működését kiterjesztette a videojátékokra is. Így született a Tropes vs Women in Video Games című youtube-os websorozat, amihez Sarkeesian 2012 májusában kezdett kalapozni Kickstarteren, és több mint 150 ezer dollárt össze is hozott – és mivel akkor már a híre előtte járt, rögtön lettek ellenségei is; trollok zaklatták, fenyegetéseket kapott, egy ilyen „rajongó” pedig készített egy kis játékot, amiben Sarkeesiant kellett lilára verni.

Aztán megjelentek a websorozat első részei, és a trollhörgésbe elkezdtek józanabb kritikus hangok vegyülni. Amit ugyanis Sarkeesian csinál, az elég sok olyan gémer számára (pl. számomra) is bosszantó, aki nem leli örömét névtelen gyűlöletlevelek küldözgetésében. A nő videói fontos és érdekes alapkérdéseket vetnek fel, olyanokat, amikről tényleg érdemes volna beszélni, vitázni – csak éppen a vitának helye nincs, mert mindegyik videó alatt le vannak tiltva a kommentek. Talán azért, mert akkor a gémerek rögtön darabokra szednék a videókat. Sarkeesian ugyanis pofátlanul csúsztat, olykor hosszú játékokból emel ki azokra nem igazán jellemző részeket, és nem ritka, hogy bicskanyitogató vagy nevetséges következtetésekre jut. Egy szép példa a „nők mint kellékek” kérdést feszegető videója, aminek egy pontján gyakorlatilag azt is kifogásolja, hogy a játékokban nőket lehet megölni, és a videó végére a nagy egyenjogúsági harcban odáig jut el, hogy tessék a nőket máshogy kezelni a videojátékokban, mint a férfiakat. Játékmechanikai dolgokat ró fel több játéknak (pl. hogy az egyik Hitmanben női hullákat lehet vonszolni, miközben nyilván férfi hullákat is, ezeket a lehetőségeket nemtől függetlenül programozzák le a fejlesztők), és olyan játékoktól várna el tisztességes bánásmódot, amik a mainál kevésbé felvilágosult kort vagy viszonyokat modelleznek, olyan kort, amiben a nők hátrányos helyzetben voltak (mint például a vadnyugaton játszódó Red Dead Redemption). És bár van a videónak néhány találó megállapítása, azok elvesznek a sok butaság között.

Egy pillanatig sem gondolom, hogy Sarkeesian rosszindulatból tenné mindezt – nyilván hisz abban, amit csinál. De az, ahogy elzárkózik a kritikáktól (és nemcsak a trolloktól, hanem a normális hangoktól is), nem teszi őt túl szimpatikussá. Persze a neten nehéz elzárkózni a kritikáktól, Sarkeesian kap is bőven az áldásból, itt például egy kickstarteres támogatója szedi le róla elég intelligensen a keresztvizet, itt egy női játékfejlesztő fogalmaz meg konstruktív kritikát, itt pedig egy játékrajongó lány kéri ki magának tök értelmesen, amit Sarkeesian művel. Kár, hogy ezek a kezdeményezések nem tudnak párbeszéddé fejlődni.

Persze nem Sarkeesian az egyetlen harcos gémerfeminista, a píszí-biciklit rendszeresen túltolja Patricia Hernandez a Kotakunál. Ő az, aki rögtön cikket rittyent akár abból is, ha egy E3-bemutatón a játék hevében egy férfi beszól egy nőnek (hogy aztán rögtön helyreigazítást is kelljen beszúrni a cikkbe), ő az, aki egy ártatlan játékbeli poénból óriásanyagot készít a homofóbiáról, és ő az, aki folyton hiányolja a játékokból a női karaktereket, de ha túl dögös egy ilyen karakter, akkor meg az a baj. Mondanom sem kell, ezerrel tolja Sarkeesian videóit is – és ez az a mondat, amivel megérkezünk a Gamergate-hez.

A játékokat (túl)kritizáló feministák ugyanis elég jó médiakapcsolatokat szereztek, és olyan fontos fórumokon tolták és tolják lényegi szerkesztői kritika nélkül a mondanivalóikat, mint a Kotaku vagy a Polygon. De a politikai korrektségből olyan műsorok is túladagolást kaptak, mint a Colbert Report, ahol a múlt héten Sarkeesian volt a vendég. Stephen Colbert poénjain szokás szerint szakadni lehet, de nagyon kár, hogy a végszót gyakorlatilag átengedi Sarkeesiannek, aki ezt mondja: „a Gamergate arról szól, hogy férfiak zaklatnak nőket”.

Ami konkrétan hazugság. A Gamergate, lehet bármilyen ellenszenves is, sokkal árnyaltabb – részben éppen arról szól, hogy a játékosoknak elegük van már ezekből a csúsztatásokból és hazugságokból, és abból a médiából, ami ezeket kritika nélkül kezeli (már magyar cikk is van, a Feminfo felületes és egyoldalú írása).

Ennek ellenére nem lehet a Gamergate-mozgalomhoz csatlakozni anélkül, hogy az emberre ne fröccsenjen szar. Egyrészt mert az újságírói etikáért küzdő twitterbajnokokat ugyanúgy erős forráskritikával kell illetni, mint Sarkeesiant. Itt van például egy Twitter-üzenet, aminek elkövetője a „Női játékosokat megölni videojátékban nemi erőszaknak számít?” című Patricia Hernandez-cikk miatt háborog. És szépen jönnek a válaszok, reblogolások, terjed a harag rendesen, és persze, van, aki oda is böki a #gamergate hashtaget. Csakhogy ilyen cikket Hernandez soha nem írt – egy 4chan-es Hernandez-cseszegető photoshopversenyre készült. Na ezek után tegyen valaki rendet abban a több mint 1,2 millió Twitter-üzenetben, ami a #gamergate taget viseli.

És a másik ok, amiért a Gamergate-aktivistákat nehéz szeretni, az, hogy tényleg van egy nőgyűlölet-vonal is az egész mozgalomban. Mert lehet utálni Sarkeesiant, a halálos fenyegetésekben kicsúcsosodó online zaklatás mellé értelmes ember nem áll oda. És nem Sarkeesian az egyetlen, a Gamergate kanóca, Zoe Quinn is kapott ilyeneket, és egy Brianna Wu nevű fejlesztő is. Persze a mozgalom egy része próbálja ezt bagatellizálni, mosdatja a szerecsent, sőt profi áldozatnak állítja be ezeket a nőket, akik túljátsszák az őket ért megrázkódtatást – a Gamergate-szimpátia egy jellemző veszélye lehet, hogy az ember egyszer csak egy platformon találja magát a frusztrált férfiak kurucinfójával. Én újságíróként nem kaptam még halálos fenyegetést, de enyhébbet igen, és attól is napokig szarul éreztem magam – ezzel a tapasztalattal mondom, hogy zéró tolerancia a bullyingnak. Profi áldozat? Ne adjatok ilyen magas labdákat, baszki, nem kell halálosfenyegetni, és akkor nem lesz tele azzal a lakájmédiától a CNN-ig minden! A kedvencem az a csávó volt, aki elkezdte fejtegetni, hogy amikor annak idején Roger Ebert beszólt a videojátékokra, és ő kapott halálos fenyegetéseket, mennyivel higgadtabban kezelte azokat. Aha. És tessék mondani, nem lehetne egyszer egy videojátékokkal kapcsolatos vitát halálos fenyegetések nélkül lefolytatni? Szerencsétlen Felicia Day – akire aztán végképp nem lehet azt mondani, hogy ne szimpatizálna a játékokkal és játékosokkal – annyit tett csak, hogy megírta, milyen nehezen ír bármit a Gamergate-ről, mert fél az online zaklatóktól. Puff, egy gaimerg8 nevű júzer még aznap kitette Day lakcímét és privát emailcímét.

Ez a Gamergate normálisabb felének nagy tragédiája: nem tudja lemosni magáról a sok gyökér trollkodását. De éppen ezért nem lehet teljes szívvel támogatni őket: a korpa meg a disznók esete. (Egy magyar troll ámokfutását meg lehet csodálni a 444 - amúgy elég felszínes - Gamergate-cikke alatt.)

Na nem mintha a Kotakut és társait lehetne támogatni. Érdemes megnézni például, hogy a botrányt amúgy cinkosan agyonhallgató Kotaku gamergate taggel ellátott posztjaiból – összesen hat darab – milyen torz kép rajzolódik ki, hányni kell az egésztől. Mondjuk lehet, hogy átgondolják ezt a taktikát, ha előre tudják, hogy hirdetőket veszíthetnek – a Gawkerre az Adobe pöccent be kicsit, a Gamasutrára meg az Intel, miután mindkét portálon túlpörgött a Gamergate-szimpatizánsok alázása (pl. "a gémerek halottak" üzenetű cikkek). De az beszédes, hogy az Intel sietett leszögezni, ez nem jelenti azt, hogy bármelyik oldalra állna az ügyben.

Mostanra a Gamergate az egész interneten harsogó kofalármává vált, nagy fejlemények az elmúlt napokban már nem nagyon voltak, csak a szószaporítás – én úgy látom, nemsokára ez ki fog fulladni, és sok nyalogatnivaló seb marad mindkét oldalon. Szomorú belegondolni, hogy ha az érintett portálok (mert továbbra sem a teljes gémersajtóról beszélünk, annak csak egy kis részéről) a legelején írnak egy-két normális kibeszélő cikket, kirekesztés helyett párbeszédet kezdenek, és esetleg mutatnak egy kis önkritikát, kifoghatták volna a szelet a Gamergate vitorlájából, a mozgalom tagjaiban pedig nem maradna egy óriási tüske.

A feminizmushoz visszakanyarodva két videóval zárnám ezt az óriásposztot. Szereplője Christina Sommers, aki a hippikorszakban lett feminista, és azóta is az, mégis egészen mást gondol a játékokról, mint Sarkeesian. Például azt, hogy hiába sok a női játékos, a hardcore gémerek között még mindig férfiak vannak túlsúlyban, és teljesen érthető, ha a játékipar az ő igényeiket akarja kiszolgálni. Csodás, ahogy Sarkeesiannak címezve mondandóját kiosztja a „hipszter bölcsészeket”, és levezeti, hogy intuíciókra alapozva nem lehet azt mondani egy játékról, hogy káros, valamint hogy igenis van létjogosultsága a egy szexista Bayonettának is. Kommentek szokás szerint jöhetnek.