Már nem tudni, pontosan mikor kezdődött az egész, csak az, hogyan: a világ egyik – nem véletlenül – legismertebb filmkritkusa, Roger Ebert néhány írásában mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a videojátékokat nem lehet művészetnek tekinteni. Ez eléggé bosszanthatta Kellee Santiagót, mert tavaly márciusban a rangos amerikai technikai-tudományos ötletbörze, a TED egyik mutációján egy teljes előadást szentelt annak, hogy cáfolja Ebert állítását (lásd a lenti videót). Santiago neve elég ismert a függetlenjáték-fejlesztők között, annak a thatgamecompany nevű cégnek az egyik alapítója, ami művészi (vagy legalábbis a Modern Warfare 2-höz képest mindenképpen az) játékok fejlesztésére szakosodott – ezért is vette magára Ebert kijelentését. (A thatgamecompany játékai közül talán a roppant hangulatos Flow a legismertebb, flashjátékként is kipróbálható itt.)
Idén áprilisban aztán valaki felhívta Ebert figyelmét Santiago előadására, és a filmkritikus hosszabb írást szentelt a témának. Ebben annyiban finomította korábbi kijelentését, hogy elképzelhető, hogy valamikor a nagyon távoli jövőben művészi alkotássá válhat egy videojáték is, de ez olyan soká lesz, hogy a ma élő játékosok már biztosan nem érik meg. Jó hosszan magyarázza ezt a honlapján, kicsit elveszve a művészetdefiníciók között, de a lényeg nagyjából az, hogy a játékokat meg lehet nyerni, vannak játékszabályaik, céljaik, van bennük interakció és kihívás – és Ebert ezt nem bírja összeegyeztetni a művészettel.
Jó néhány hiba van a kritikus érvelésében, és néhány megjegyzésről süt, hogy Ebert nem nagyon játszott még videojátékokkal – vagyis olyasmiről osztott észt, amiről fogalma sem volt (gyakori kritikusbetegség). Ez többeknek feltűnt, Ebert posztja alatt több mint 4600, többségében a kritikust cáfoló komment született, a Kotaku nyílt levelet intézett a Eberthez és maga Santiago is a Kotakun válaszolt, szintén megemlítve, hogy Ebert nem nagyon lehet képben a mai videojátékokról, illetve kihangsúlyozva, hogy a művészet és annak befogadása (és így a művészet definíciója) folyamatosan változik.
És amiért megint aktualitása van a dolognak: pár napja (oké, már másfél hete, kis késéssel követtem én is a sztorit) Ebert egy újabb posztban látványosan hamut szórt a fejére, kukoricára térdepelt, megadta magát. A kritikus – aki egyébként gyűlöli a 3D filmeket – beismeri, hogy nem nagyon van lövése a játékokhoz, és hogy ebből következően nem lett volna szabad pusztán elméleti alapon megmondóemberkednie. Azért azt világossá teszi, hogy továbbra is erős fenntartásai vannak a témában, illetve a posztról lerí, hogy a kritikusnak igazából egyáltalán nincs kedve alaposabban megismerkedni a videojátékokkal, de a lényeg, hogy Ebert beismerte, hibázott. (Aminek én külön örültem, mert amúgy bírom az öreget, és ez a gesztusa most helyre tette a róla kialakított képemet.)
Egy ilyen téma után természetesen megint kommentelésre buzdítok mindenkit. Szerintetek a videojáték lehet művészet? Ha nem, miért nem? Ha igen, tudtok példát mondani? És a kérdés, amit a 4600 komment vet fel: miért érdekli egyáltalán ennyire a játékosokat, hogy a videojáték művészetnek tekinthető vagy sem?
Utolsó kommentek