PayPal:
Patreon:
A blog Facebook-oldalán találtam, és muszáj volt itt is megőriznem az utókornak: egy fotósorozat arról, ahogy a reflektorokkal megvilágított riói Jézus-szobor mögött vándorol a Hold az égen. A poén persze a harmadik kép, ami egy szinte szabályos Quake-logót ad ki. Na, erre hegesszen valaki konteót. (Forrást próbáltam keresni, de hirtelen ezen a Twitter-bejegyzésen kívül nem találtam pontosabbat.)
Mármint Ellen Ripley lánya, természetesen, aki most az Alien: Isolation című játék főhőse lett. Amanda Ripley (később Amanda Ripley-McClaren) viszont nem a játékfejlesztők műve, az Aliens rendezői változatában egy fotót is mutatnak róla az 57 éves hibernációból a civilizációba visszatért Ellen Ripley-nek. Sajnos akkorra már két évvel azután járunk, hogy Amanda 66 évesen meghalt, ezért édesanyja nem tudta teljesíteni azt a korábbi ígéretét, hogy a lánya tizenegyedik születésnapjára hazatér. Mindez kiderül az alábbi jelenetből:
Két érdekesség ezzel kapcsolatban; az egyik, hogy Amanda időskori fotóján Elizabeth Inglis brit színésznő látható, aki Sigourney Weaver édesanyja. A másik, hogy amikor Weaver megtudta, hogy a jelenetet kidobták a moziverzióból, állítólag baromi dühös lett, mert szerinte ez kulcsfontosságú magyarázat lett volna a karakter motivációjához (mármint hogy miért akarja annyira megmenteni aztán az egész filmben a telepes kislányt).
De vissza a játékhoz: a sztori szerint Amanda Ripley 15 évvel édesanyja eltűnése után próbál a nyomára akadni, a helyszín pedig a Sevastopol űrállomás, ahol aztán nagyjából olyasmit kell átélnie, amit Ellen Ripley-nek a Nostromón az első Alien-filmben. Ezek után nem meglepő, hogy Amanda sem kelléknőci a játékban, hanem egy erős női karakter (még ha sokat bujkál is a szörny elől). Amanda virtuális megalkotásához egyébként két, nem túl ismert színésznő is hozzájárult, Kezia Burrows (ő a hangja is) és Andrea Deck. A lenti galériában róluk is van kép (kattintásra mindegyik nagyobb méretben).
Kijöttek az Alien: Isolation krityók, és többek szerint elég fosatós játék (már amikor nem bugzik), de nekem ijesztgetésben akkor is a Silent Hill 2 marad a csúcs, és nem hiszem, hogy azt bármi überelni fogja. Pedig vannak annál félelmetesebb játékok, de ha egy megfelelő életkorban vagy élethelyzetben, pont a jó időben a jó helyen kapszt kis híján szívinfarktust egy jól kitalált jelenettől, az marad a legfélelmetesebb.
2003 nyarán történt, amikor először fordult velem elő, hogy teljesen egyedül laktam egy lakásban, csaj vagy lakótárs nélkül. Szokatlan élmény volt, amit egy Xboxszal próbáltam kezelni, és mindenféle, korábban általam lenézett konzolos marhaságot próbálgattam ki (hogy aztán egy életre Halo-rajongó legyek). Aznap tehát éppen a Silent Hill 2-nek estem neki. Mászkáltam benne, kóvályogtam a ködben, elemlámpáztam a sötétben, nem értettem semmit a sztoriból, mégis úgy beszippantott a játék, hogy észre sem vettem, hogy beesteledett, csak a gyomrom korgásából jöttem rá, hogy hoppá, vacsoraidő, pizzát kellene rendelni.
Aztán paráztam tovább, elismeréssel adóztam a perverz állatnak, aki kitalálta a manökeneket (vagy hogy nevezik a Silent Hill-játékok 4 végtag + 1 torzó képlettel leírható szörnyeit), aztán jött az a rész, amikor megjelent a játék leghíresebb monsztája, Piramisfej. Kicsit huncutkodott két manökennel, aztán elkezdett szimatolni annak a szekrénynek az ajtajánál, amiben meglapultam.
És ekkor dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón, mármint a valóságban. Azt tudni kell, hogy az emeleten volt egy rács, lent meg a zárt bejárati ajtó, szóval nem lehetett csak úgy megközelíteni a főhadiszállásomat, ha valaki be akart jönni, csengetnie kellett vagy lent, vagy fent. Persze ezúttal megtörtént a 100-ból 1 eset: megjött a pizzafutár, lent éppen kifelé jött valaki, ő meg beslisszant, fent a rácsnál meg éppen hazaérkezett az egyik szomszéd, és a futárt is beengedte. És ő azt tette, amit ilyenkor bármelyik pizzafutár tett volna a helyében: dörömbölt az ajtón azzal a kopogtatóval, amit még az előző lakó hagyott ott, és baromi hangos meg baromi ronda, de én mindig is lusta voltam leszerelni.
És éppen akkor kopogtatott, amikor én egy másik ajtó mögött lapultam, Piramisfejtől parázva, teljesen (és szokatlanul) egyedül a lakásomban, aminek a bejárati ajtaján lógó kopogtatót nagyjából egészen addig senki nem használta, amióta ott laktam.
A hatás külső szemlélő számára valószínűleg igen szórakoztató lett volna, mert annyi történt, hogy egy tizedmásodperc alatt a duplájára ugrott a vérnyomásom, és bekattant valami egészen ősi ösztön, hogy nekem most azonnal rejtekhelyet kell találnom, különben itt zabálnak meg a ragadozók. A kontroller egyszerűen kitáncolt a kezemből, ahogy padlón ülésből fénysebességgel négykézlábra váltottam, majd felugrottam a kanapéra, ahol lihegve próbáltam összerakni, mi is történt, miközben addig békésen heverésző macskám - mutatványomtól legalább annyira megijedve, mint én - a szoba túlsó sarkából meredt rám reszketve.
Hát így. Szóval, neked mi volt a legijesztőbb játékélményed?
A Texas Instruments (TI) mindenki számára ismert, a mikroelektronikában megkerülhetetlen a nevük. Mégis, csak egy rövid, pár éves kitérőt tettek a mikroszámítógépek piacán, majd amikor a cég az Atarihoz hasonló válságba került, felhagytak ezirányú tevékenységükkel. Szerencsére azonban ma is aktív résztvevői a piacnak.
Mai vizsgálódásunk tárgya a TI-99/4A lesz, de mielőtt a tárgyra térnék, nézzük át röviden a cég történetét.
A céget 1930-ban alapították, mint talajkutató vállalatot az olajüzletben. Később a cég vezető védelmi-elektronika, félvezető fejlesztővé és gyártóvá alakult. 1954-ben a TI elsőként kezdte el a szilícium-tranzisztorok tömeggyártását.
1958-ban Jack S. Kilby-nek a TI-nél az az ötlete támadt, hogy ne csak egyetlen tranzisztort, hanem egy egész elektromos áramkört integráljanak egy szilíciumlapra. Megszületett az IC (Integrated Circuit, integrált áramkör) (US. Patent: 3138743). 1965-ben a TI egy további újítást mutatott be az integrált áramkörök terén: egy digitális IC-t integrált flipflop-okkal, a későbbi TTL családok ősét. Ezek a találmányok lényeges elemei minden számítógépnek, ezért a Texas Instuments-t nyugodtan számíthatjuk az iparág úttörői közé.
Jack Kilby eredeti integrált áramköre
Fácsén csak bő kétezer tagja van az IDDQD-csoportnak, ezért valószínűleg azért akad egy-két olvasó, akinek új lesz: idén ötéves a blog - hogy pontosan mikor, az a múlt homályába vész, de valamikor november elején -, és ennek örömére a retrokütyüs bulikban utazó Insert Coin Egyesülettel összecimbizve óriási bulit tartunk. Klikk az enkezemmel gyártott szépségesen ronda plakátra a nagyobb méretben megjelenő részletekért (Sör & Pixel egyelőre munkacím).
Szóval november 8., Grund. Lesz Atari, C64, ZX Specturm, NES, Gameboy, SNES, Sega MD, N64, PS1, GameCube, néhány PC és az egyesület arcade gépe, persze az összes kütyü szabadon játszható. Ezen túl az Insert Coin bulik hagyományainak megfelelően hozhatsz bármilyen kütyüt, játékot, amire büszke vagy, 10 évnél idősebb, és amit szívesen mutatnál be másoknak is. Áram és tévé lesz hozzá.
Az est egy pontján rituálisan megsemmisítünk egy születésnapi tortát, amúgy meg kötetlen játék, beszélgetés, eszemiszom, sok jó gémer kis helyen. További meglepetésekkel készülök majd (például régi adósságunk, a Hummer-pályázat nyertesei is leverhetik rajtam a nyereményüket), és persze a blogra is ezerrel hegesztem már a szülinapi kontentet (-tot). Az esemény természetesen ingyenes, aki tuti jön, a Facebook-eventen tud attendolni. Gyertek, jó lesz.
Sűrű őszünk lesz, de soha ne legyen nagyobb gondunk: hat olyan rendezvény is lesz még karácsony előtt, amit kimondottan gémerekre szabtak, biztosan talál magának megfelelőt a blog minden olvasója. Vegyük sorra, hogy még időben értesüljetek róluk.
GameNight (október 3.)
Ez már itt van a nyakunkon, jövő pénteken a Grundon (ahol sokkal jobb helyen van a GameNight, mint a korábbi Soroksári úti helyszínen). A Gamestar szervezi, amolyan kötetlen beszélgetés, haverkodás, játszódás az akolmelegben, plusz mindig van valami premierféleség (most Forza Horizon 2 lesz). Sok játéklehetőség a kiállított konzolokon, a magamfajtának meg jó alkalom, hogy egy sör mellett kicsit szakmázzak a sajtós és forgalmazó spanokkal. GameNight amúgy minden hónapban van, szóval aki erről lemarad, máskor is benézhet.
Function 2014 (október 3-5.)
Szintén jövő hétvégén lesz a Kőrösi Csoma koleszban. Yoshileon fedőnevű olvasónk hívta fel rá a figyelmemet, hogyaszongya: "elég erősen retro gyökerekhez nyúlik vissza, én csak látogató szoktam lenni ott, de elég jó móka az a 3 nap". És tényleg, én is voltam kettőn, egyiket sem bántam meg. Előadások, demoversenyek, játékfejlesztő verseny, mindenféle egyéb compo - nagyon hardcore rendezvény, de akitől nem idegen, hogy elcsodálkozzon, mennyi miden fér 4 kilobájtba, bátran tegyen egy próbát. Részletek a Function 2014 honlapján.
Retro video- és kvarcjáték-kiállítás (október 18-19.)
Sakman és társai hatodszor rendezik meg a legendás Csokiban retrobanzájukat (a másodikat megriportoztam a 'dexre, ha valakit érdekel). A menü a szokásos: sok kipróbálható régi konzol és számítógép, még több kiállítva, köztük igazi ritkaságok. Ha a hazai gyűjtői szcénában merülnél el, vagy csak újra játszanál gyerekkorod kedvenceivel, ez a te rendezvényed. Pár száz forintos belépő szokott lenni, de minden fillért megér. További részletek erre.
Video Game Lives (november 16.)
A Syma Rendezvényközpontban olyan lesz, amilyen még nem volt Magyarországon: szimfonikus zenekar játszik mindenféle játékzenéket (sok konzolost is, mert amerikai kezdeményezés), és valószínűleg néhány legendás komponista is fellép. Pár éve Los Angelesben láttam a produkciót (meg is írtam a blogra), óriási élmény volt. Most európai turné megy, és szerencsére Budapestet is útba ejti. Nem lesz egyhamar megint ilyen lehetőség székesfővárosunkban (bár az 5-17 ezer forintos jegy kicsit húzós). Akit érdekel, csekkolja a koncert Facebook eventjét, fent pedig egy videó egy korábbi fellépésről.
Playit (november 29-30.)
Ez is Syma ügy, a szokásos karácsony előtti nagybevásárlás, újdonságok kipróbálása, cosplay, birodalmi rohamosztagosok. A legnagyobb magyar gémerbanzáj, hácék és kazuárok, retroszexuálisok és LoL-bajnokok egy helyen, folyamatos programok és persze minden sarkon egy pult, ahol könnyen elköltheted pár havi fizetésed. A tavaly őszi Playitről én is írtam, valami hasonlóra lehet idén is számítani. A honlap majd még frissül, gondolom.
???????????? (november 8.)
És az esemény, ami az összes többi fényét elhomályosítja majd, és amiről még nem árulok el semmit, csak annyit, hogy november 8. Véssétek be a naptárba, alkoholos filccel.
Elég szépen virágzik a blog Facebook-csoportja, részben talán azért, mert nem nagyon szabályozgatom, de most egy kicsit mégis kell. Alapvetően azt gondolom, hogy virágozzék minden virág, de most annyiban pontosítanék, hogy virágozzék minden videojátékos virág. Vagyis teljesen oké, ha
De nem oké, ha
És ha már a Steam-kuponok szóba kerültek: az utóbbi időben elég sok Steam-kuponos és játékcserélgetős poszt jelent meg, úgyhogy a T. kommuna egyik tagja arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha ez egy picit átláthatóbb és rendszerezettebb formában is megjelenne valahol. Így létrehozott egy megosztott Google-doksit, amiben elkezdtük gyűjteni az egymásnál felgyülemlett kuponokat, és "maradék" játékokat. A táblázat ebben a formában három napig létezett, mivel néhány jobb képességű olvasó szabotázsakcióba kezdett. A táblázat egy része a jelenlegi állapotában írásvédetté vált, és néhány aktív olvasóval kiegészülve figyelgetjük a változásokat. Igyekszünk up-to-date tartani az adatbázist. A linken található néminemű szabályzatféle az _info_ fülön, a többi egyértelmű.
Meg egyébként is, a többi egyértelmű. Semmi trollkodás, stay on topic, ahogy többnyire eddig is. Köszi!
Régen volt már toplista, és igazából a mostaninak sincs semmi aktualitása (ha csak az nem, hogy éppen C64-játékzenéket hallgattam egy cikk írása közben). Szóval jöjjön a legjobb Commodore 64-es játékzenék 10-es toplistája - nyilván szerintem, aztán kommentekbe jöhetnek sajátok. Az látszani fog, hogy Jeroen Tel nagy kedvencem, de én a dallamosabb trackeket mindig jobban szerettem, mint azt, amikor a lehető legbravúrosabban ki van használva a három hangcsatorna, de a technikai brillírozás dacára a végeredmény valami harsogó katyvasz. (Egyébként a mesterrel majdnem négy éve csináltam interjút a blogon, aki lemaradt róla, ide kattintson.)
Ez év áprilisa óta főállásban a hobbimnak hódolhatok, ugyanis a szegedi Informatika Történeti Kiállítás munkatársa, tárlatvezetője lettem. A múzeumunk fejlesztését szem előtt tartva, szeptember 5-7 között Németországba, Paderbornba utaztunk, hogy megtekintsük a Heinz Nixdorf MuseumsForum elnevezésű informatika történeti kiállítást.
Elöljáróban annyit, hogy ismét hosszú menetre kell készülnötök, a kb. 400 fotó mellé több órányi videó is készült, bár nyilván mindenki csak annyit néz meg, amennyi számára érdekes.
Az utazás első részében meglátogattuk a Linzben (Ausztria) található Ars Electronica Centert, ahol éppen a "Festival for art, technology and society" nevű rendezvény zajlott. Ez a helyszín egy állandó kiállítótér, tudományos bemutató helyszínekkel, előadótermekkel, kamaratermekkel. Az említett fesztiválon pedig extra programok, a világ több tájáról érkezett különleges alkotások és bemutatóik zajlottak.
A programsorozat és maga a helyszín is nagyon profi módon megszervezett, még a németül nem értők is (mint én) el tudnak nézelődni órákig. Itt viszonylag kevés fotót készítettem, videón viszont betekintést nyerhettek a rendezvényre. Mindenféle béna kameramozgást, sutaságot nézzetek el nekem, nem profi felszereléssel dolgoztam.
A képre kattintva galéria nyílik!
A harmadik Monkey Island-játék, a The Curse of Monkey Island egyik első helyszínén fekszik egy csontváz, akit meg lehet lökni, és akkor leesik róla egy jelvény, amin a következő felirat olvasható: „Kérdezz a Grim Fandangóról”. A poén egyszerre két játék felé tisztelgés. Az egyik az első Monkey Island, amiben volt egy kalóz, akit a Loomról lehetett kérdezni, és akkor szemérmetlen reklámszövegett nyomott le a Lucasarts hamarosan megjelenő kalandjátékáról. A másik pedig maga a Grim Fandango, ami a The Curse of Monkey Islanddal egyidőben készült, a zseniális Tim Schafer vezetésével. Róla többször megemlékeztünk már a blogban, keze nyomát viseli többek között a Monkey Island-széria, a felülmúlhatatlan Day of the Tentacle és a megkésve sikerré vált, de fantaszikus Psychonauts. A Grim Fandango eddig valahogy kimaradt, de most pótoljuk ezt a súlyos mulasztást.
A GamerGate-poszt alatt volt egy érdekes szál a kommentek között arról, milyen skála szerint, hogyan lenne érdemes értékelni a játékokat. Ugye több lapnál kialakult a gyakorlat, hogy százas skálán 60% alá nem nagyon lőnek (vagy 10-es skálán 6 alá), de hasonló tapasztalható a user score-oknál is. De egyáltalán jó ez a százalékosdi vagy az ötös skála nyerőbb, esetleg szét kell bontani a pontszámokat grafikára, zenére, satöbbire? Akkor elárulom, hogy szerintem mi az ideális pontozási rendszer:
Az egész pontozás baromság, akár öt csillagból választunk valamennyit, akár százból X százalékot, akár tizennyolc cukorrépából hét rohadtat, akár hatvan kategóriára bontjuk az egészet, és még azt is skálázzuk, hogy mennyire volt finom a tejbegríz, amit mélyen tisztelt kritikus játék közben kanalazott be. A kritika végi szám(ok) igen durva leegyszerűsítés, és nem jelent sokat, hogy az adott program átlépte a 90 százalékot vagy 88-nál megállt. Persze, az jelez valamit, ha egy játék a felső sáv helyett 60-70 körül kap, de még ez is csak egy előítéletre elég. Az olvasó úgyis csak a cikket elolvasva tud - jó esetben - valamennyire képet alkotni arról, hogy a szerzőnek mennyire jött be a játék, mi bosszantotta, mi tetszett neki, kinek ajánlja, és így tovább. Én untam már halálosan 90% fölötti cuccokat, és tudtam remekül szórakozni 60%-os játékkal, és gondolom, más is így van ezzel. 2000 körül CoVboy egyszer írt egy kritikát az 576 Kbyte-ba egy játékról, amire 5, azaz öt százalékot adott a százból. Az általános olvasói reakció az volt, hogy nem lehet ennyire szar a játék. És nem is volt, CoVboy így akarta jelezni, mekkora hülyeség a pontozósdi, és így vette rá az olvasókat, hogy végigolvassák a cikkét.
Persze számos/százalékos értékelések mindig is lesznek, mert sajnos óriási igény van rájuk. Sőt, annyira komolyan veszik ezeket a számokat a játékiparban, hogy súlyos bónuszok múlhatnak rajtuk. A Fallout: New Vegas fejlesztői például kaptak volna egy kis jutalmat a Bethesdától, ha a játék elérte volna a 85-öt a Metacriticen (pár ponttal maradt csak el). Amikor pedig az Activision 2012-ben pereskedett a Respawn-alapítókkal, kénytelen volt részleteket felfedni a Destinyt fejlesztő Bungie-val kötött szerződéséből. Ebben volt egy olyan kitétel, hogy ha a játék 90 százalék fölött teljesít a GameRankingsen, a Bungie 2,5 millió dollárt kap. Ez egy régi szerződés, ami azóta többször módosulhatott, és könnyen lehet, hogy kikerült belőle ez a bónuszos rész, de azért bökjük ide, hogy a Destiny jelenleg nincs a 90 százalék közelében sem: a GameRankingsen 78, a Metacriticen 76 százalékon áll. (Ami jelzi azt is, hogy a GamerGate-botrány egyik fő állítása, a korrupt játéksajtó nagy általánosságban nem igaz; ha valamikor, egy 500 milliós fejlesztői- és marketingbüdzsével készült játék esetében érdemes lett volna korrumpálni a sajtót.)
Az elmúlt hetekre sokáig emlékeznek majd a videojáték-ipar krónikásai, de a történteknek általános sajtótörténeti jelentősége is lehet; biztosan születik majd erről az egészről pár szakdolgozat, miután lecsillapodtak a hullámok. Ritka ugyanis, hogy újságírók/bloggerek és olvasóik/kommentelőik vívnak kontinenseken átívelő virtuális háborút. A hadviselés eszköze persze főleg a szájkarate és a moderálás, mint minden flémben, ennek ellenére baromi érdekes az egész (már csak a mérete és a következményei miatt is), és itthon nem nagyon találtam még róla nagyobb összefoglalót. Hát most akkor lesz (bár nehéz pár ezer karakterbe összesűríteni az egészet, itt-ott szükségszerűen kihagyok kevésbé fontos részleteket). Természetesen a GamerGate-botrányról van szó. (Előre szólok, hosszú lesz. A tl;dr-betegségben szenvedőktől most el is köszönök, és hogy ne érezzék, hogy hiába kattintottak, kapnak egy cicát.)
A botrány neve valójában #GamerGate, mert ez a hashtag neve, ami alatt az ügy támogatói megnyilvánulnak. Az ügy pedig részben a videojáték-sajtó korrumpálásáról szól, részben a nők szerepéről a játékiparban, de leginkább arról, hogy ma már rohadtul máshogy fest az egész szcéna, mint tíz vagy akár öt éve.
Valamikor a nyáron az Amstrad GX 4000 konzolt szavaztátok meg a heti hw retrora, toronymagas szavazati aránnyal. Készüljetek, gigantomán cikk lesz, ha már az Amstradra szavaztatok, akkor nem hagyom ki az alkalmat, és egy kicsit foglalkozok a cég történetével is, hiszen talán sokan tudjátok, nem kevés köze volt a cégnek a Sinclair gépekhez is.
A történet tehát 1968-ban indul, amikor is Sir Alan Michael Sugar megalapította az angliai Brentwoodban Amstrad nevű cégét. A név egy rövidítés, az Alan M. Sugar Trading összevonásának eredménye. Az 1960-as és 70-es években alacsony árú hifi, autóhifi és tévékészülékeket gyártottak, később sztereó erősítőket deckeket és tunereket, majd videomagnókat is. 1980-ban a cég belépett a londoni tőzsdére és a 80-as évek elején évente megduplázta méretét.
1984-ben megkezdte saját háziszámítógépeinek piacra dobását is, megpróbálva egy szeletet kihasítani a Commodore és a Sinclair elől a virágzó piacból az Amstrad CPC készülékcsaláddal. A CPC 464 típust először az Egyesült királyságban, Franciaországban, Ausztráliában, Új Zélandon, Németországban, Spanyolországban és Olaszországban mutatták be, amit később a CPC 664 és a CPC 6128 modellek követtek, majd 1990-ben ezeknek a "Plus" variánsai is megjelentek, némi funkcionális többlettudással. A CPC gépeket licensz alapján a nyugat-német Schneider is gyártotta és forgalmazta saját neve alatt a német nyelvterület országaiban. 1985-ben mutatták be az Amstrad PCW számítógépcsaládot, amely elsősorban szövegszerkesztő volt nyomtatóval együtt. Ezek a gépek CP/M operációs rendszert is futtattak. Az Amstrad Amsoft divíziója látta el az Amstrad gépeit szoftverrel és fogyóeszközökkel.
1986 ápr. 7-én az Amstrad bejelentette, hogy megvásárolta a Sinclair Research Ltd-től a meglévő és jövőbeni Sinclair számítógépek gyártásának és értékesítésének egész világra kiterjedő jogát a márkanévvel és a szellemi tulajdonjogokkal együtt 5 millió fontért. A raktáron álló ZX Spectrumok és Sinclair QL-ek eladásából önmagában több bevétele származott, mint ez az 5 millió fontos vételár. Megkezdték a Spectrum új verzióinak a piacra dobását: a ZX Spectrum +2 -t, aminek a Spectrum 128+ volt az alapja, csak beépített magnóval (a CPC 464 mintájára), majd a következő évben a ZX Spectrum +3 -t, az Amstrad gépekben is használt, beépített 3"-os floppy meghajtóval (a CPC 664 és 6128 mintájára) (egy rövid szösszenet: ez a floppy a Jánosi Marcell féle kazettás floppylemezre legjobban hasonlító koppintás).
Amstrad PC1512
A cím igazából mindent elárul: létezik olyan Starcraft 2-rajongó, aki tudja utánozni mindegyik zerg egység hangját, és erről videót is készít. Alex Palernek hívják, és a jelek szerint nagyon komolyan veszi furcsa hobbiját. A hangok amúgy egész autentikusak, aki csekkolni akarja, annak a Kotaku összeszedte az eredetiket.
(UPDATE: sajnos a srác eltávolította a videót, pedig nagyon jó volt, higgyétek el.)
Eredetileg Jaina Proudmoore-t terveztem hétvégi játékcsajnak, de amikor utánanéztem, hogy ki a szinkronhangja, inkább őt választottam (persze azért Jaina is meglesz majd egyszer máskor). Szóval következzen Laura Bailey, akiről – szégyen, de – még nem hallottam, pedig rengeteg játékban találkozhatunk a hangjával.
Bailey amerikai, 1981-es évjárat, 1,57 magas, és bár voltak film- és sorozatszerepei is, elsősorban mégis szinkronszínész (illetve az utóbbi időben már szinkronrendező is). Megszámolni is nehéz, hogy fiatal kora ellenére hány rajzfilm és videojáték szereplőinek kölcsönözte a hangját. A játékok közül említésre méltó szerepe például Rayne a Bloodrayne-ből, Chun Li a Street Fighter újabb iterációiból, általában főszerepeket szólaltat meg a Persona-játékokban, ő volt a Catherine címszereplője, neki köszönhetően volt olyan bosszantó Serah Farron a Final Fantasy XIII-ban, de szinkronizált már például a Mass Effect- a Bioshock- és a Resident Evil széria egyes játékaiban is, és persze ott van Jaina a Warcraft-játékokból. Nézzétek csak, milyen tehetséges:
Mondanom sem kell, elég sok rajongója van a hölgynek, amihez azért az is hozzájárulhat, hogy Laura cuki, amolyan „lány a szomszédból”-szépség. De kár házassági ajánlatokkal bombázni, már elkelt: férje szintén szinkronszínész, Travis Willingham (aki amúgy szintén szerepel videojátékokban, például mostanában ő Knuckles a Sonic-sorozatban). Azért kaptok róla egy galériát vigaszul (mármint Lauráról, nem Travisről), a képek kattintásra megnőnek.
Utolsó kommentek