IDDQD

Néha amikor a Heti retróra készülök, kipróbálom a játékot, amiről éppen írnom kell, hogy visszajöjjenek az emlékek. A két hete megszavazott Alone in the Dark esetében ez olyan jól sikerült, hogy hétvégén végig is toltam a játékot, és szinte mindenre emlékeztem: indián takarót a képre, vizeskancsót a füstre, satöbbi. Kevés játék marad meg ilyen mélyen az emberben.

Az Alone in the Darkot egy franciának köszönhetjük, akárcsak az Another Worldöt. Nagyjából vele egyidős is: 1992-ben jelent meg. Viszont az Alone in the Dark már nem egyszemélyes projekt volt, hanem annak a korszaknak a terméke, amikor a magányos fejlesztőkből 8-10 fős csapatok lettek, amikor elkezdődött a gyártási költség növekedése és ezzel párhuzamosan a kiadók mind nagyobb igénye arra, hogy beleszóljanak a játékokba. Az Alone in the Dark születése tanulságos történet ebből az időszakból.

Francia kulcsemberünk neve Frédérick Raynal, 66-os évjárat, vagyis a középiskolai éveiben már bőven ZX81-re tudott játékokat készíteni. Aztán hamar átállt pc-re, és egy 1988-as falbontójáték, a Popcorn után ajánlatot kapott egy jónevű kiadótól, az Infogramestől (ahol akkor még csak húszan dolgoztak). Raynal dolga eleinte mindenféle grafikai kulimunka volt, aztán 1989-ben azt a feladatot kapta, hogy az Alpha Waves (Continuumként is ismert) című Atari ST-játékot portolja pc-re. A játékban igen kezdetleges 3D grafika volt (lásd lent), de Raynalt lenyűgözték az ebben rejlő lehetőségek, és beindult az agya. A portolás közben kitalálta, hogy mekkora jóság lenne, ha állóképek előtt mozognának 3D karakterek.

Yoda megjött a szerkesztőségbe és rögtön rá is ugrott az eBay-nyereményjáték egyik szerecsés nyertesének a hátára. Két másik nyeremény, a C64 DTV és a Plants vs. Zombies Limited Edition sorsa is rendeződött (az előzőt elvitte a gazdája, az utóbbit a héten elpostázzuk), már csak a Nixie-csövekre várunk. És persze az eredményhirdetésre, hogy ezzel a sok remek ötlettel megnyertétek-e nekünk a Jóljár Jolán Emlékversenyt. Merthogy más blogok is kaptak 200 ajró költőpénzt, és közülük a nyertes az lesz, aki a legötletesebb cuccokat vadászta össze az oldalon (és ezzel nyer további elköltenivaló zsét). Eredményhirdetés hétfőn, fingers crossed.

(Ja, a nyertes úriember arca azért nem látszik, mert mint mondta, "mit szólnának az ügyfeleim, ha meglátnák, hogy egy Yodával a hátamon parádézok".)

Persze csak akkor az év átigazolása, ha az Infinity Ward és az Activision nem túl békés szakítását nem vesszük átigazolásnak: Patrice „A szakáll” Désilets tizenhárom év után otthagyta a Ubisoftot és átment a THQ-hoz.

Désilets még májusban lépett ki a Ubisoft Montrealtól, és a Kotaku már júniusban tudni vélte, hogy a THQ-hoz megy át, de mostanáig várni kellett a hivatalos megerősítésre. Désilets nem kispályás, több Prince of Persia-játékon is dolgozott egyre magasabb pozíciókban, az Assassin’s Creed és annak folytatása pedig már kreatív igazgatóként jegyzi a nevét (a rossznyelvek szerint ő csinált mindent az AC-ben, Jade Raymond csak kirakatcica volt).

A THQ-nál új fejlesztőstúdiót nyit szintén Montrealban, de csak 2011 nyarán kezdi el a munkát. Ennek több oka van, nyilván jogi okai is, de Désilets a Kotakunak írt levelében azt írta, hogy a korábbi munkahelyével is fair akar lenni, és most a családjával is több időt akar tölteni. Állítólag a következő E3-on már elárul ezt-azt a terveiről.

Igen, tudjuk, hogy komoly adósságaink vannak még a születésnapi héten meghirdetett nyereményjátékok ügyében, három játéknak sem volt meg az eredményhirdetése. Azért voltunk ilyen ráérősek, mert sok nyeremény még meg sem jelent, de mivel a következő pár napban elvileg már mindegyikre rátehetjük a kezünket, ezen a héten lezavarjuk a maradék eredményhirdetéseket. (És ezen a ponton kérném meg az egyszámjáték korábban kihirdetett nyertesét, hogy válaszoljon a levelemre.)

Ma a képregényforgatókönyv-pályázat nyertesei derülnek ki. Nem volt sok jelentkező erre, de cserébe nagyobb volt a nyerési esély. Húsz pályázó küldött be forgatókönyvet, közülük a meghirdetett feltételeknek megfelelően egyet kellett csak kizárnunk (egy ősrégi viccet küldött be forgatókönyvként), így 19 ember közül sorsoltuk ki a pc-s Fifa 11-et és a szintén pc-s Battlefield Bad Company 2-t  (mindkettőt nagyon köszönjük az Electronic Artsnak). A két nyertes pedig... tamtararamtararam... S. Péter és Sz. Zsolt. Gratulálunk nekik, ügynökeink felveszik velük a kapcsolatot. Akik pedig nem nyertek, Hancut szidják, ő sorsolt talán majd legközelebb.

És mint ígértem, a pályázaton mindenki azonos eséllyel indult függetlenül a képregénye színvonalától. Ez azt is jelenti, hogy nem minden pályázó láthatja majd viszont a képregényét itt a blogon, már csak azért sem, mert van, aki több forgatókönyvet küldött és mindegyiket legyártani irdatlan meló (Péter képregényében pedig én meghalok, szóval ez például jó eséllyel a cenzúra ollójának áldozata lesz, muahahaha). Szóval csak a legjobbakat közöljük, azokat, amiken szerintünk legalább elmosolyodtok - remélem, ezt megértitek. Példának itt van Joey fedőnevű pályázónk műve, aki rögtön kész képregényt küldött - a többi jön majd a következő napokban.

Nem elég, hogy több szex jut nekik, még saját Call of Duty epizódjuk is van!

Fúj! Nemvicces! Elhatárolódunk saját magunktól!

Ha az ember egyszer összerak egy forgatókönyvgenerátort, utána mindenhol automatizálható sztorikat lát. Ilyen például a japán RPG-k műfaja, amikből én sokat mondok, ha 5-6-tal játszottam talán, mégis sűrűn bólogattam az összes sablonfordulatnál, amik Joe Juba (fogalmam sincs ki ő, de legalább ráírta a nevét a képre, így nem kell ismeretlenszerzőzni) Kisalföld méretű folyamatábráján jöttek szembe. Íme: (klikkért cserébe nagyra nő a kép)

Két napja írtuk meg, hogy a Microsoft egy kisebb ország éves GDP-jét félmilliárd dollárt költ a Kinect reklámkampányára. Nem tudom, ebből mennyi ment el a tegnapi Oprah-adásra, de biztosan sok nullával végződő összeg. Oprahnál a reklámszünetbe is százezres nagyságrendű a beugró, és a Kinectet most nem ott reklámozták, hanem magában a műsorban: Oprah személyesen ajnározta az Xboxot, majd azzal köszönt el a közönségtől, hogy aki ott van, kap egy ingyen Xboxot és hozzá egy Kinectet. A hölgyekből álló közönség reakciója felér egy csapásmérő szónikus fegyverrel.

A videó jobb minőségben megtekinthető a Gizmodón. És ha már Kinect: a Microsoft a napokban közzétette, hogy milyen játékokkal jön ki a cucc. A 19 cím között persze főleg sport-, fitnesz- és táncjátékok vannak, de akad két érdekesség a listában. Az egyik a Sonic Free Riders, ami az eredetileg Segára termett főhős miatt érdekes, a másik az új Harry Potter-játék, ami talán a legkevésbé kazuár cím, ráadásul egy igen sikeres brandet lovagol meg.

Avagy a Double Dragon keménytökű hősei komoly morális dilemma elé kerülnek.

Mármint többet, mint a nem gémerek, akiknek átlagban csak heti három alkalom jut, míg a videojátékosoknak négy. És ezt nem akárki állítja ám, hanem a női lélek titkainak legavatottabb ismerője, a Cosmopolitan magazin, abból is a friss amerikai kiadás. Íme:

A lap egyébként legendás szavahihetőségét sajnos árnyalatnyit rontja, hogy szerényen csak "recent survey"-re hivatkozik, ami nem az a kimondott akadémikus forrásmegjelölés, így női olvasóinkhoz fordulok a tudományos kíváncsiság nevében kérdéssel: tényleg???

(via Destructoid)

Ötszáz. Millió. Dollárt.

Nem vicc. Tényleg nem. Ez mai árfolyamon számolva kábé 99 milliárd forint. Igazán nem szeretnénk itt politizálni, de mivel a "rohadt sok pénz" mérőszáma a mai magyar valóságban a most kivetett második számú válságadó, muszáj ahhoz hasonlítanunk. Annál mondjuk kicsit kevesebb. Igaz, azt a 160 milliárdot az összes itthon működő energetikai, és telekomcége plusz az összes áruházlánc fogja összedobni, és elviszi az éves szumma profitjuk felét.

Szóval félmilliárd dollár, ezért persze durva reklám-szőnyegbombázás várható, annyit lehet tudni, hogy már megállapodtak Steven Spielberggel, a Burger Kinggel, a Pepsivel (400 millió doboz kinectes kólát dobnak piacra), a YouTube-bal, a Nickelodeonnal, a Disneyvel, lesz Kinect-reklám a Glee-ben, a Dancing with the Starsban, a People és InStyle magazinokban, és a nyitás éjszakájára kibérlik New Yorkban az egész Times Square-t.

Ágyúval verébre? Vagy csak biztosra mennek? Megpróbálják a végtelen bankszámla ütőkártyáját kijátszani, és marketinges hidegháborúba belerángatni a sokkal kevésbé mély zsebű Sonyt és Nintendót? Egyáltalán mikor hoz vissza egy félmilliárdos reklámkampányt egy 150 dolláros kütyü (amit tippem szerint veszteséggel árulnak, ahogy a konzolpiacon a hardvert szokás), meg a mellé eladott játékok?

Ha el nem felejtem, holnap rákérdezek a magyar Microsoftnál, mi várható itthon.

Először is csendes áhítatban nézzük meg a decemberben érkező Wow-kiegészítő intróját, ami az eddigi legjobb cgi „jön a sárkány és mindenkit legyak” témában, de általában is biztosan az első tízben van.

Aztán szedjük fel az állunkat. Aztán gondolkodjunk el azon, hogy kifizetnénk-e egy teljes játék árának felét pár ilyen videóért.

Az Activision nem éppen emberségéről és nagylelkűségéről ismert főnöke, Bobby Kotick szerint fizetnénk. Erről szeptemberben beszélt egy kaliforniai szórakoztatóipai konferencián, ahol a Starcrafttel példálózva kifejtette, hogy ha a játékokból kivennék az átvezető animokat és összevágnának belőlük egy másfél órás filmet, amit 20-30 dollárért árulnának, biztosan kasszasiker lenne.

Én nem vagyok ebben olyan biztos. Egyrészt az átvezető videók nem véletlenül átvezetők: küldetéseket kötnek össze, amikben szintén fontos történések lehetnek – ezek nélkül pedig foghíjas lehet a „film” sztorija. Másrészt az átvezető animok általában a játék motorjával készülnek, vagyis nem nyújtanak olyan látványt, mint a fenti intro (lásd éppen a Starcraft II videóit). Harmadrészt egy drágább mozijegy is csak 10 dollár körül van, miért kellene ennek a dupláját vagy tripláját fizetni egy játékvideó-gyűjteményért?

De inkább mondjátok meg ti: kiadnátok 20-30 dollárt másfél óra cgi-ért és átvezető videóért?

Az év egyik nagy sztorija a chile bányászok esete, akiket a héten mentettek ki a föld alól, 69 napig raboskodtak ott. Október 14-én történt a mentőakció, egy nap alatt felhoztak mindenkit, örült az egész világ, a média, mindenki (nagyjából egymilliárd ember követte élőben a mentést). Az egyik neves japán játékkiadó, a Namco is szeretett volna hozzájárulni az ünnepléshez, és a neves napon közzétette az alábbi képet a Twitter-oldalán.

Ő a Namco egyik játékhőse, Mr. Driller, magyarul kb. Fúrófej úr. Chilei zászlós háttérben üdvözli a bányászokat, a „bienvenido de nuevo” nagyjából annyit tesz, hogy „Isten hozott megint!” A képet valószínűleg többen tiszteletlenségnek gondolták, mert a Namco nem sokkal ezután levette a képet és bocsánatot kért, amiért így üdvözölte a bányászokat. Őszintén szólva nem érzem annyira gázosnak a képet, főleg annak fényében, hogy maga a chilei média is videojátékos utalást hozott címlapon: Super Mariónak nevezte az egyik bányászt, Mario Sepúlvedát (ő jött fel másodiknak, a föld alatt mindenkit meginterjúvolt, sokat tett azért, hogy tartsa a lelket a többiekben).

A lenti videó ritka diadalmas pillanatot örökít meg: a Stallion83 nevű Xbox 360 júzer a Telltale Wallace és Gromit játéksorozatában unlockol egy 20 pontos achievementet, és ezzel eléri ötszázezredik gamerscore-ját. Annak, akinek az előző mondat kínai lenne: Xboxon majdnem az összes játékokhoz tartoznak achievementek, vagyis teljesíthető feladatok, amikért cserébe pontokat, azaz gamerscore-t kaphat a játékos. Minél nehezebb a feladat, általában annál több pont jár érte. Ha például Halo: Reachben végigjátszunk egy pályát normal szinten, 10 pontot kapunk – ha viszont a legnehezebb, legendary fokozaton toljuk végig az összes pályát, ráadásul egyedül, 150 pont üti a markunkat. A gamerscore főként arra jó, hogy lehet villogni vele a haverok előtt, illetve a keményvonalas rajongóknak komoly motiváció „kimaxolni az acsikat”, vagyis egy-egy játékban minden achievementet elérni, unlockolni (kőkemény munkával általában 1000 pontot lehet egy játékból kihozni, ez dlc-kkel még pár százzal nőhet).

Stallion83 ezzel máris bekerül a Guinness Rekordok Könyvébe, de mint blogjának címe mutatja, célja az egymillió gamerscore elérése. Szóval most még csak félúton jár, nem is pihent sokat a félmilliomodik pont után, rögtön elkezdett játszani a Karaoke Revolutionnel.

Viszonyításul: én Xboxon átlag heti 3-4 órát játszom (sajnos többre nincs időm), így gyűlt össze kb. négy év alatt 13-14 ezer pontom (achievementekre ritkán szoktam direkt ráhajtani). A legnagyobb gamerscore-ú ember, akit ismerek, Grath cimbi az 576 Kbyte-ból. Amikor nyáron voltam vele az E3-on, éppen akkor fordult át a pontja hat számjegyűvé, most már talán 110 ezer fölött van. A jó Grath a legnagyobb gémer, akivel valaha találkoztam, mind lexikális tudást, mind fanatizmust tekintve: félelmetesen sok játékot ismer, évekre visszamenőleg köpi-vágja a megjelenési dátumokat és képes többször végigjátszani egy játékot csak azért, hogy unlockoljon egy 25 vagy 50 pontos achievementet (és még élete is van emellett, például legendásan jól sikerült partikat szervez a cimboráinak). Elképzelni sem tudom, mekkora alfageek lehet az, akinek már félmillió pontja van.

(via Kotaku)

A mai napot az egzotikumnak szenteljük, és a Resident Evil 5 keménycsaját, Sheva Alomart állítjuk ki középre. Lépjünk gyorsan át magán a neven, mert attól még, hogy kezdő kalandmesterek alapfokú névadási képességével született meg ez a borzalom (Alomar, most komolyan), még simán lehet jó a karakter.

Szóval ugye van ez a játék, ahol zombikat négereket fertőzötteket kell halomra gyilkolni, és mivel az alap izomagy nem feltétlenül vonzza a játékosokat, a készítők egy igen kacifántos előtörténettel megáldott hölgyet csaptak még a paklihoz. Ezt olvasva ismét fel-felrémlik az a rövid és sikertelen időszak, amit MAGUS kalandmesterként töltöttem el, ugyanis Sheva szülei a történet szerint egy üzemi balesetben vesztik életüket, és miután a lány megszökik a nagybátyjától, egy kamionsofőr veszi szárnyai alá.

Mackey bácsi ajánlásával. M'kay?

(innen)