IDDQD

A sok bitcsaj után jöjjön egy igazi, a furcsa nevű Alodia Gosiengfiao, akit Fülöp-szigetek cosplay-istennőjeként tartanak számon. Alodia most 24 éves, de már 15 éves kora óta beöltözik mindenféle karakternek, általában játékok hőseinek. Wikipedia-oldala szépen számon is tartja ezeket, a hölgy nem meglepő módon a Távol-Keleten népszerű játékokból szokott választani: Ragnarok Online, Final Fantasy sorozat, Jade Dynasty, Tekken (néha egy-egy anime vagy képregény is becsúszik, a Death Note és a Witchblade is nagy kedvencei).

Oké, nem fogunk totál Kickstarter-ajánlóba átmenni, na de hát ez mégis csak a Nexus 2, egyben az első igazi nagyszabású magyar kickstarteres játékfejlesztési projekt. Erre tessék.

Pár napig nem volt blog, de most jó kifogásom van: a Tokyo Game Show-n voltam, amiről Index anyámra készültek cikkek (akit érdekel: cikk #1, cikk #2, cikk #3, cikk #4, sunaz). Tettestársam Grath volt, akivel, mint az első cikkben megemlítettem, Tokió geeknegyedében, Akihabarában kipróbáltunk egy kézzel táncolós játékot. Erről készült két, nem túl jó minőségű felvétel is, amivel az Indexen nem szívesen égettük volna magunkat, de az IDDQD-n simán leszünk céltáblák. Én így aláztam meg magam:

Ha valamit megtanítottak a realityikkel és áldokukkal telitömött, már már csak névlegesen ismeretterjesztő csatornák, akkor az, hogy az új-zélandi határon dolgozó őrökkel semmiképp sem érdemes kekeckedni, banánt, almát, más gyümölcsöt csak úgy nem lehet bevinni az országba, ahogy akár a koszos cipő is komoly bírsággal járhat. Arról azonban egy műsor se szólt, hogy az országból kifelé már könnyebben áramlanak a dolgok, még akkor is, ha egy önműködő, bárkit apró cafatokra lövő automata gépágyúról van szó.

Még próbáljuk feldolgozni a friss Goldenblog-elsőséget, de a minimum, hogy még egyszer megköszönjük mindenkinek, aki nevezett minket és aki szavazott ránk. Valójában gőzöm sincs, hogy ment ez az egész, annyi biztos, hogy mi két nappal ezelőttig azt sem tudtuk, hogy bent vagyunk a... döntőben? rájátszásban? Mindegy is, a lényeg, hogy jön, ami még nem volt: Alyx Vance, az ünnepi játékcsaj.

De nem ám óvatoskodva, hanem keményen, odacsapósan, ahogy az egy igazi győzteshez illik. Alyx, a végzet asszonya, Alyx, a dögös, Alyx, a pornósztár, és a többi, és a többi.

Fura dolog mondjuk, hogy pont ő az, aki annyira érdekel mindenkit, kevés átlagosabb jócsaj létezik a videojátékok történetében, de talán pont az a szürke mindennaposság kell a népszerűséghez, ami a Half-Life 2 női főhősében megvan. Esetleg az is segít, hogy a csaj bátor és okos, hogy van humora, és persze hogy rajong Gordon Freemanért, aki titkon pont az a fickó, akivé mindannyiunk a legszívesebben változna. 

Alyx a Half-life 2 és az Episode 1-2 során számtalanszor menti meg a seggünket, és nemcsak Gordon, de a játékok sikere, a történet maradandó mivolta sem kis mértékben múlt azon, hogy a készítőknek sikerült megalkotniuk a tökéletes játékcsajt, aki úgy vált szimbólummá, hogy közben se nem kurvás, se nem túl szűzi. Közhelyektől és csapdáktól mentes karakter, akinek helye van minden gamer életében. Természetesen Alyx is olyan, mint minden más, amit könnyen megszeretünk: csak akkor tűnik fel, hogy mennyire nem kerek nélküle a világ, amikor eltűnik mellőlünk. Az Episode 2 elején látott tíz másodperc akkor is az egyik legütősebb akciójáték-jelenet, ha tudjuk, hogy Alyx márpedig nem halhat meg, hiszen ő a főszereplő. De emlékszem, az első végigjátszásnál komolyan beszartam, amikor a semmiből előbukkanó hunter keresztüldöfte a riadtan fedezékbe igyekvő lányt. Aztán még meg is taposta. Ki akartam rohanni, és addig csapkodni azt a kurva robotot, amíg tálcának vagy stoptáblának is túl lapos lett volna. És akkor még nem is sejtettem, milyen ideges leszek az epizód végén. (Azt meg végképp nem, hogy öt év múlva sem tudom majd, mi lesz a folytatás, de nem akarom iderángatni Gabe Newell csipkés tangába öltöztetett jó édes anyját akkor sem, ha látott már nála cifrábbat is a játékcsaj-rovat.)

IT kategóriában első helyen végeztünk, hejj.

Soha nem áhítoztunk a Goldenblogért, nem is álltunk feltétlen rajongással a díjhoz, de mivel a közönség kontribúciója nélkül nem kaphattuk volna meg, köszi mindenkinek, aki jelölt minket. A zsűrit pedig szeretnénk megnyugtatni, hogy azért jut időnk dolgozni és csajozni is, általában éppen a blogra nem jut elég időnk sajnos. (Ha már itt tartunk: fura, hogy éppen az eddigi legkevésbé aktív évünkben választanak goldenbloggernek, a második helyezett Plastik Józsi szerintünk jobban megérdemelte volna. Sebaj, felfogjuk életműdíjnak, Scorsese sem a Nagymenőkért kapott Oscart.)

Bámulatos bravúr következik, majdnem három év után folytatjuk egy rovatunkat. Még Hancu találta ki, hogy három videót belapátolunk, egy jót, egy rosszat és egy csúfot. Most éppen három ilyen áll sorban az IDDQD Precíziós Pipeline™-ban, szóval hadd szóljon.

Nem nagyon szoktunk külön posztban megemlékezni arról, hogy valami száz éves klasszikus játék/fejlesztőcsapat a Kickstarteren indít kampányt a feltámadáshoz, leginkább azért, mert ilyesmiből már annyi van, hogy a hírértéke az "Angliában esett az eső" szintre redukálódott. Most viszont Angliában akkora eső esett, ami mégis megüti az ingerküszöböt: az Obsidian a Project Eternity című játéktervére 24 óra alatt gyűjtötte össze az 1,1 millió dolláros támogatást. Azóta gyorsan improvizáltak még pár kitűzött célt, most 2,4 millióig megvan, mihez kezdenek a pénzzel (a gyűjtés meg a másfél millióhoz közelít).

Ehhez csak annyi kellett, hogy belengessenek egy Baldurs Gate-Planescape szerű fantasy RPG-t a Fallout-sorozat készítőitől. A 20 dolláros alap támogatás 25 ezres limitje pillanatok alatt betelt, a legdrágább, 10 ezer dodós megoldást eddig ketten választották. Te beszálltál már valamilyen játéktémájú Kickstarter-kampányba?

Általában nem szoktunk színtiszta trollkodási célú posztokat kitenni.

De azért megesik, hogy nem tudunk ellenállni a kísértésnek.

E heti játékcsajunk egy játéktermi gép. Nem, nem indultunk meg rohamléptekkel a Kurzweil-féle szingularitás felé, a magyarázat a játékipar egyik megmosolyogtató sztorijában keresendő.

Nagyjából 12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a joystick formája olyan, mint egy péniszé, és a neve is milyen vicces, joy-stick, háháháhá. Persze ebből a fajta humorból kinő az ember, de a hetvenes évek elején azért az Atarinak is feltűnt, hogy a botkormány milyen asszociációkra ad lehetőséget, és ezen a vonalon gondolkodott tovább. A kísérletező kedvű cég Gotcha! című játékának egészen furcsa kontrollert adott – hogy pontosan milyen megfontolásból, azt ma már nem tudni.

A régi rossz vicc szerint a pszichiáter az az ember, aki a sztriptízbárban nem a műsort, hanem a közönséget figyeli. Hogy a gémerszájtokon nem a híreket, hanem a kommentelőket figyelő látogató micsoda, azt nem tudom, de időnként ez a vidék fentről pusztítandó vasútnak és gyárüzemnek tűnik.

Történt ugyanis, hogy bejelentették a Bayonetta folytatását. A Platinum Games játéka 2010-ben jelent meg, PS3-ra és Xbox 360-ra, és bár sokan nem tudták túltenni magukat, hogy a főszereplő egy ribancruhában vonagló dögös boszorkány, maga a játékmenet mindenért kárpótolt. A szaksajtó teljes joggal volt elájulva tőle. Ennyire összetett harcrendszert még egy hack & slash játékban sem láthattunk, és még a kőszívű tesztelők - például a híresen szigorú EDGE magazin szerzője - is 10 ponttal jutalmazták a játékot.

Én is.

Igen kínos helyzetbe került a cseh Bohemia Interactive két fejlesztője Görögországban. A közelebbről meg nem nevezett két jóember az ARMA 3-on dolgozik, tudjátok, az a realisztikus hipsztershooter, amit kötelező jelleggel meg kell említeni minden Call of Dutyval és Battlefielddel foglalkozó poszt alatt, hogy bezzeg. A cucc ugyebár valós helyszínekkel és valós térképadatokkal dolgozik, és ezekre húz rá fiktív hadműveleteket, amikben katonásdit játszhatunk. A fejlesztők ehhez kizárólag publikusan elérhető adatokat használnak fel, két tragikus hősünk azonban most kicsit túlbuzgólkodta az ügyet: ha már Görögországban nyaraltak, csináltak egy pár fotót meg videót egy katonai bázisról Limnos szigetén, ami egész véletlenül az ARMA 3 egyik helyszíne is lesz.

Tették ezt egészen addig szerencsétlenek, míg meg nem jelent néhány marcona úriember gépisztolyokkal, hogy jónapotkívánok, jegyeket-bérleteket. Nekik aztán magyarázhatta a két derék cseh, hogy csak a pontosabb modellezés, meg az élethűbb textúrák, úgy csukták le őket, hogy csak úgy porzott. És a dolog itt válik véresen komollyá, a vád ugyanis kémkedés, és akár húsz évre is lesittelhetik őket, ha a cseh diplomácia nem hat a görögök lelkére. Drukkoljunk nekik.

Emlékszünk még a C64-játékok töltéskor látható képernyőire? Többnyire nagyon szép állóképek voltak, egyes töltőképernyők élő személyt próbáltak 160*200 pixelben megfogni. Di-gi-ta-li-zált – suttogtuk akkoriban elhűlten, amikor például az Ocean játékában megjelent Robotzsaru a színes (vagy éppen fekete-fehér) tévé képernyőjén. Még a tolakodó reklámfeliratok sem zavartak.

Csodás projekttel dobta fel a németországi Hildesheim két egyetemistája a város egyik közlekedési lámpáját. Holger Michel és Sandro Engel, a helyi Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyeteme (HAWK) két hallgatója az idén negyvenéves Pong egy érintőkijelzős változatát készítette el, amellyel ketten játszhatnak egymás ellen az utca két oldalán. Videó is van erről:

Mint látható, amint a lámpa pirosra vált, kezdődik a játék, ami a zöld jelzésig tart – aztán a zebrán a két játékos gratulálhat egymásnak, majd mehet tovább. A Streetpong nevű fejlesztés csak kísérleti darab, nem végleges installáció, de állítólag a városban már mindenki erről beszél.

Pedig valójában az egész átverés, legalábbis technikai értelemben: a játék hardveresen nincs összehangolva a lámpával, természetesen az alkotók soha nem kaptak volna engedélyt arra, hogy megbuherálják a lámpa elektronikáját, és emiatt egy időre kiiktassák a lámpát. A hallgatók csak ráerősítették a két érintőkijelzőt az oszlopra, és a szoftverben megadták, hogy a program meddig várjon egy új játékkal – éppen addig, ameddig a lámpa zöld, gondolom, ezt a fejlesztők stopperral megmérték. Michel szerint ezzel a szimulációval azt akarták megmutatni, milyen utcai hekkelésekkel lehetne szórakozást vinni a mindennapokba, és viccesnek tartja, hogy a videó kommentjei alapján sokan igazi, önkormányzatilag bevezetett mókának gondolják a Streetpongot.

Az ötlet mindenesetre zseniális, bár a Frogger találóbb játék lenne egy úttest mellé.

Tudom, a Jetpac következne a rovatban, de hadd előzzön be egy hardvertéma, aminek nemrég volt aktualitása. Augusztusi pihenőnk alatt ugyanis szép csendben harmincéves lett a Commodore 64 (1982 augusztusában jelent meg), és bármilyen hihetetlen, erről a gépről nem volt még nagyobb cikk a blogon. Na majd most. (A posztban részben támaszkodom visszatérő vendégszerzőnk, Sam. Joe Computerworldben megjelent írására, átemelve abból bekezdéseket az engedélyével, részben pedig saját korábbi C64-es cikkeimre).

Először is gyorsan tisztázzuk, hogy a Commodore 64 a világ játékpiacának diktáló Amerikában hamar lefutott. A nyolcvanas évek elején ugyan sokan szórakoztak a géppel az USA-ban is, de aztán jött a NES és a többi sikeres tömegkonzol, és hamar háttérbe szorították a masinát az amerikai piacon (annyira, hogy rövid időre le is állították a gyártását). Európában viszont csak 1984-85 körül kezdett igazán felfutni a Commodore-láz, részben azért, mert a szovjet blokk több országában ekkor már korlátozottan ugyan, de be lehetett szerezni nyugati termékeket, illetve szabadabban lehetett külföldre utazni. Magyarországon is ekkortájt kezdődött a Commodore-gépek (és persze a Spectrum-gépek) sikere, ebben az időszakban vert gyökeret a hazai játékkultúra. Persze a C64 népszerűségéhez sokat hozzátett, hogy a programokat a gombamód burjánzó crackercsapatoknak hála könnyű volt másolni hagyományos magnókazettákon, illetve öthuszonötös mágneslemezeken (ennek a múltnak a hatásait ma is érezni). A C64 közel harmincmilliós eladásaival mai napig az egyik legsikeresebb számítógép.