IDDQD

Megjelent az Eötvös Kiadó gondozásában a Netszótár című kiadvány (alcím: @-tól zukbergnetig), amihez erős fenntartásokkal közelítettünk, mert volt már dolgunk ilyesmivel; tudjuk, milyen az, amikor egy nyelvész kitalálja, hogy az internet legyen mostantól világszőttes, illetve az ilyen szótárak általában több éves lemaradásban vannak már megjelenésük napján is. De aztán rá kellett döbbennünk, hogy igen hiteles és alapos tudományos munkával van dolgunk, mert mit találtunk a 187. oldalon a „kawaii” és a „kedvel” szócikkek között? Ezt, ni:

A botanikusok érezhetik így magukat, amikor egy 25 évente virágzó növény egyszer csak bimbókat hajt, a gazda lehet ennyire büszke, amikor beérik a vetés, és megkóstolja a learatott búzából sütött első kenyeret. Hát valamit csak elértünk, marad egy kis nyomunk a világban, azután is, hogy eltűnünk a végső metafizikai magányban, és nevünk már rég feledésbe merült! Megcsináltuk! Hivatalosan is szleng lett a kazuár! Szép magyar nyelvünkben! Kazuár is a thing!

Hiszen ezt ugye mi találtuk ki, pontosabban Hancu és a blog egyik alapítója, Terra, amikor még a PC Gurunál dolgoztak együtt, valamikor kétezerkevésben. A casual gamer kifejezés akkortájt kezdett divatos kifejezés lenni, és nem kerülte el a srácok figyelmét, hogy a casual szó kicsit hasonlít egy ausztráliai futómadár nevére. A kazuár megszületett, és terjedt, mert terjesztettük. Következetesen használtuk a blog oldalt látható bemutatkozásában, posztokban, tagekben, ti pedig keresőszavakban. Az már csak hab a tortán, hogy a fenti definíció példamondata is az IDDQD egyik szerzőjének egy régi gurus cikkéből származik (bár lehet, ma már letagadja, hogy valaha leírt olyat, hogy hangulatbomba).

Köszönjük a Netszótár szerkesztőjének, dr. Veszelszki Ágnesnek, hogy felfigyelt a szóra, és üzenjük, hogy egyrészt ezennel szerelmesek lettünk belé, másrészt az IDDQD tiszteletbeli játékcsajává avatjuk. Ti pedig terjesszétek tovább az igét (illetve főnevet), kazuár ftw!

(A szótárról amúgy lesz egy komolyabb írás is az Indexen a következő napokban.)

Játéktörténelmi esemény volt a napokban: a Grammy-díjakért felelős akadémia nyilvánosságra hozta az 55. Grammy-díj jelöltjeit, és egy videojátékhoz komponált zene is bekerült a jelöltek közé. Tavaly már volt ilyesmi, sőt a Civilization IV főcímzenéje, a Baba Yetu nyert is, de nem abban a formában, ahogy a játékban szerepelt. A zeneszerző, Christopher Tin ugyan a Civilization IV-hez írta meg a zenét, de később újrahangszerelte, rátette legutóbbi albumára, és így nyert Grammyt.

Most nem ez a helyzet: egy zene abban a hangszerelésben lett Grammy-jelölt, ahogy a játékban hallhattuk, és ilyen még nem volt. Ez a zene pedig a Journey című PlayStation 3-játék soundtrackje, ami "a legjobb zene vizuális alkotáshoz" kategóriában indul a rangos megmérettetésben. A Journey-t ugyebár a különleges és művészi játékokat gyártó thatgamecompany készítette (csodálatos program, ha engem kérdeztek), akárcsak korábban a flOw-t és a Flowert. Mindháromhoz Austin Wintory komponálta a zenét, ő izgulhat majd a díjátadón. Hallgassunk bele kicsit a játékba.

Az utóbbi időben videojátékos témában egyre erősebb Forbes kiemeli, hogy a zene kulturális kliséktől mentes, és nem él olyan olcsó feszültségkeltési fogásokkal, mint más játékzenék. Csak egyetérteni tudok ezzel, a Journey-ba az ember nagyon bele tud feledkezni, és ebben nagy része van a zenének. Wintory alkotása olyan művek zenéivel került egy kategóriába, mint A némafilmes (zeneszerző: Ludovic Bource), A leleményes Hugo (Howard Shore) A sötét lovag: Felemelkedés (Hans Zimmer) a Tintin kalandjai (John Williams) és A tetovált lány (Trent Reznor és Atticus Ross). Mekkora lenne már, ha Wintory lenyomna olyan veteránokat, mint Hans Zimmer és John Williams.

A videojáték-zenék elismerése egyébként feljövőben van az utóbbi években. 2006 óta van már nekik (és egyáltalán a videojátékoknak) külön kategória a BAFTA-díjátadón, nyilván a Spike Video Game Awardshoz hasonló játákos rendezvényeken is megválasztják a legjobb zenét, a Square Enix Music Online pedig kimondottan a játékzenék köré szervezett oldal saját díjjal. Kommentekbe jöhetnek emlékezetes játékzenék, és ezúttal kivételesen nem a Commando és a Last Ninja zenéjére meg a többi SID-es csodákra lennék kíváncsi, hanem a Journey zenéjéhez hasonló nagyzenekari művekre. Kezdem én: Halo és Uncharted.

Ez a csodálatos masina itt baloldalt lehetne akár egy bányászrobot is a Pirx kapitány kalandjai című tévésorozatból, de valójában egy videojáték. Vagy még nem az – most el lehetne vitatkozni a videojáték definícióján –, a lényeg, hogy emberek játszottak vele, miután beledobtak egy (két, sok) pénzérmét. Ez a pénzérme tizenöt kopejkás volt, a gép neve ugyanis Морской бой, azaz Tengeri csata, és a szovjet játéktermek népszerű darabja volt a hetvenes évek végén.

Igen, szovjet játéktermek, ugyanis voltak ilyenek, sőt a Szovjetunióban államilag támogatottan született meg a videojáték-kultúra. A vezetés felismerte a „kenyeret és cirkuszt” mondás igazságát, és azt is, hogy kevés a cirkusz, vagyis a szórakozási lehetőség a kommunizmusban, ezért a hetvenes évek második felében megkezdték a játékgépgyártást. Nem alakult erre külön iparág, hanem hadiipari mérnököket, fejlesztőket bíztak meg a robusztus masinák megtervezésével. A Морской бой volt az egyik első szovjet játékgép, ezt például olyan üzemben rakták össze, ahol atomtengeralattjárókat is fejlesztettek.

A Tengeri csata és még jó néhány hasonló régi játéktermi szovjet gép ma megtekinthető és kipróbálható egy moszkvai főiskola pincéjében, ahol három lelkes rajongó múzeumot állított össze belőlük. Persze, ki is lehet próbálni a gépeket, eredeti sarlós-kalapácsos 15 kopejkásokkal, amiket a bejáratnál lehet venni. A lenti videóriport bemutatja a kis múzeumot, ebben a Морской бой hátulról és felülről is megcsodálható. Sok digitális nincs benne, a hajók egy bicikliláncon mozognak, és egy tükör is hozzájárul az illúzióhoz. Gondolom, nem csak én hallottam nálam idősebbektől, hogy „azokban a régi jó szovjet gépekben még volt anyag”, ez az érzés fogja el az embert a videót látva. Meg az, hogy most azonnal Moszkvába akar utazni, és kipróbálni a cirill betűs őskövületeket.

Párhetes hír már, de csak most akadtunk rá: egy 21 éves, azeri származású svéd férfi, Vugar Huseynzade futballmenedzser lett Azerbajdzsán egyik legnépszerűbb focicsapatánál, az FC Bakunál. Ami azért érdekes, mert a posztra a focistaként és edzőként is bizonyított Jean-Pierre Papin is pályázott, Huseynzade viszont korábban egyáltalán nem dolgozott ilyen poszton legalábbis a valóságban, mert a Football Manager játéksorozatot viszont 2002 óta jó eredményekkel gyötörte, és úgy tűnik, a CV-ben ez is számított (igaz, tanácsadó volt már előtte is a csapatnál).

Nem ő az egyetlen, aki ezt megpróbálta: 2006-ban egy 25 éves Football Manager-rajongó próbálkozott be a middlesbrough-i klubnál, de akkor nem vették komolyan. A vicces levélváltás a klubvezetővel viszont azóta is megtalálható a neten.

Persze kérdés, hogy a virtuális tapasztalat mennyire használható majd a valódi világban, de ha elvonatkoztatunk a focijátékoktól, találunk erre pozitív példát – sőt, magyar vonatkozású pozitív példát. Michelisz Norbert a Race 07-tel tanulta be az imolai pályát, mielőtt a valóságban megnyerte a Seat León EuroCupot. És vannak még hozzá hasonlók, erről pár éve nagyobb anyag és videó is készült az Indexre.

Na, ezért érdemes az IDDQD Facebook-csoportjára feliratkozni, néha olyan fasza linkek esnek be, mint a Dune 2 Online, vagyis a böngészőben játszható Dune II. Atreidesekkel, Ordosokkal, Harkonnenekkel, még mentett állás is van. A játék alapja egyébként az OpenDune projekt.

És nem ez volt az egyetlen ilyen link a héten. Egy másik kedves olvasó felhívta a figyelmemet erre az oldalra, ahol több száz (egészen pontosan 520) régi DOS-os játékot lehet böngészőben játszani. Oké, ezt mindjárt pontosítani kell: a játékok egy része nem teljes verzió, hanem 1-2 pályás demo, és több játék nem indul el, de így is szép a felhozatal. Egy ideig elérhetetlen is volt, mert a nagy érdeklődés miatt a szolgáltató blokkolta azt gondolván, hogy túlterheléses támadás érte az oldalt. Most már működik, végig is toltam feléig a Gobliiinst.

Az oldal Java-alapú, és vannak még gyermekbetegségei, de tetszik az irány. Amikor három éve írtam egy cikket arról, hogyan lehet régi játékokkal játszani, még nem volt ilyen erős trend a böngészőben játszható DOS játék. Pedig ez a legkényelmesebb: nem kell hozzá emulátor meg spéci kütyü, az ember begépel egy url-t, és már tolja is a nagy klasszikusokat.

2005 után a Guitar Hero széria beindította a ritmusjátékok tündöklését, amit gyors kiégés követett. Nagyjából öt év alatt az érintett cégek – mindenekelőtt a Guitar Hero brandet toló Activision Blizzard és a Rock Bandért felelős Electronic Arts – elég jól megszedték magukat, de tovább már nem tartott ki az őrület. Az okokat lehetne boncolgatni (az biztos nem tett jót, hogy gyors ütemben tolták egymásra a folytatásokat és spinoffokat, évente többet is), de a végeredmény szempontjából mindegy. A ritmusjátéklufi kipukkadt, az utolsó Guitar Hero játék a 2010 végén kiadott Guitar Hero: Warriors of Rock volt, a sorozat fejlesztőinek többségét pedig 2011 februárjában szélnek eresztették.

Pedig már javában készült a Guitar Hero 7. És elég rossz játék lett volna, legalábbis egy – persze, név nélkül – kipakoló volt fejlesztő szerint, aki a Kotakunak mesélt ezt-azt. A folytatást (ami persze csak a sorozat fősodrában volt a hetedik, nem számítva az olyan, egy zenekarra épülő játékokat, mint a GH: Metallica) a New York-i Vicarious Visions fejlesztette, miután a szériát a harmadik rész óta készítő Neversoft azt mondta, köszöni, nem kér belőle (ettől még a Vicarious Visions is GH-veterán volt, a korábbi részek Wii-verzióit ők csinálták). A Kotaku még vár egy kommentárt az Activisiontől, de a játék fejlesztését más források is megerősítették.

A fejlesztőstúdió nulláról akart új Guitar Herót alkotni, a koncepció visszavitt volna a gyökerekhez: semmi ének, semmi dob, csak gitár. A kontroller nyakán öt helyett hat gomb lett volna, pengetőgomb helyett pedig hat kifeszített húr, ami kicsit bonyolította volna a játékmenetet. A nagy szám az lett volna, hogy a játékos a játékától függően tudja változtatni, élettel megtölteni a koncerthelyszíneket, amik a sorozat korábbi részeiben inkább csak háttérként szolgáltak. Készült is egy korai demo két számmal (Metallica: Turn The Page, illetve The Darkness: A Thing Called Love), és a hozzájuk tartozó két helyszínnel, egy temetővel, illetve egy platós teherautóval. Úgy tűnt, hogy a koncepció remekül működik, a háttér szépen animált, változott, váltott egyik kameranézetről a másikra – a Kotaku informátorának is nagyon bejött, állítása szerint, amikor látta, libabőrös lett tőle (akkor még a szó jó értelmében).

Aztán a Vicarious Visions ráddöbbent, hogy ez a koncepció túl ambiciózus, és projekt lassan összeroskadt a saját súlya alatt. Például kiderült, hogy nincsenek ütős dalok, mert nagyrészt olcsón licencelt, átlagos vagy éppen borzalmas dalokat sikerült beszerezni (a forrás a Semisonic Closing Time-ját említi, illetve a Sex And Candyt a Marcy Playgroundtól), meg olyan, unásig ismert darabokat, amik korábban már 2-3 Guitar Heróban szerepeltek. Ráadásul a fejlesztők rádöbbentek, hogy baromi sok meló lenne mindegyik dalhoz saját koncerthelyszínt készíteni, ezért elkezdték újrahasznosítani a meglevőket; egyre több dalhoz került a temetői vagy a teherautós háttér, minimális változtatásokkal. A hathúros kontrollerről pedig kiderült, hogy nem reagál elég pontosan, és baromi drága lenne a tömeggyártása. (A rivális Rock Band 2010-ben amúgy bevezetett egy hasonló kontrollert.) Mindennek tetejébe az új játék grafikája sem volt tetszetős, a régi megszokott dizájnt és karaktereket kidobták, és az új gitárosoknak a névtelen forrás szerint túl hosszú volt a nyakuk, és „úgy néztek ki, mintha jól bevertek volna nekik egyet.”

A látottak nem tetszettek az Activision-főnök Eric Hirshbergnek sem, amikor meglátogatta a stúdiót. A kétévesre tervezett fejlesztést a felére vágta, aztán pár hét múlva teljesen leállította a projektet. A fentieket olvasva talán nem is baj. A brand amúgy a kiadó szerint nem halott, csak pihen (erről valahogy mindig a Monty Python-féle papagájjelenet jut eszembe). Szóval még az sem kizárt, hogy lesz még egyszer Guitar Hero 7, de valószínűleg nem a fenti formában.

Régóta tudjuk, hogy az otthon lelkesedésből játékot hegesztő őrültek nagy dolgokra képesek, akár a Prince of Persia C64-es verziójára is. Most még bizarrabb konverzióról számolhatunk be: pár napja letölthető a Portal Prelude TI-83 és TI-84 típusú számológépekre. Igen, számológépekre.

A Builderboy2005 fedőnevű fejlesztő 38 monokróm pályát készített el szédítő 96*64 pixeles felbontásban, de a pályákon a Portal minden lényeges játékeleme megtalálható a kapcsolóktól a cipelhető kockákig (torta nincs). Persze nem fps nézetben lehet játszani, hanem sima 2D-ben (akárcsak a Portal flashjátékkal), de így is egészen elképesztő az egész. Builderboy2005 több évig készítette, csinosítgatta a portot.

A Texas Instruments által gyártott TI-83 és TI-84 számológépek persze nemcsak a négy alapműveletre képesek, hanem például függvényrajzolásra is, de ezzel együtt elég szerény képességűek egy játékhoz (azért már készült rá platformjáték is). A 83-as modellben például egy 6 megahertzes processzor ketyeg (mondjuk ennél csak 10-zel volt több az első 286-os pc-m órajele), a memória mérete pedig kemény 32 kilobájt. Szóval minden elismerésünk az alkotóé. (Kapcsolódó fórum itt.)

(via Verge)

Úgy tűnik, eldől a vita, hogy a videojáték művészetnek tekinthető-e. Pár éve még olyan nevek ostorozták a videojátékokat, mint a neves filmkritikus Roger Ebert, de később Ebert is kisebb arcvesztéssel jött ki szerencsétlen nyilatkozataiból (kijelentette, hogy a videojáték soha nem lesz művészet, aztán kiderült, hogy tulajdonképpen nem is nagyon ismeri a játékokat). Tavaly és idén pedig sorra nyíltak a videojátékos témájú kiállítások egyre rangosabb múzeumokban.

Idén például Washingtonban nyílt videojáték-tárlat a Smithsonian American Art Museumban, most pedig a híres New York-i MoMa (azaz a Modern Művészetek Múzeuma) készül egy hasonló időszakos kiállításra. A múzeum eddig 14 játékot szerzett be erre a célra, de Paola Anonelli kurátor szerint összesen nagyjából negyven játékkal nyílik majd a kiállítás jövő márciusban.

Az már a 14 kiválasztott játékból is látszik, hogy nem a történetmesélés volt szempont a válogatásnál, és nem is a platformok teljes skálája, vagy az, hogy a játék AAA-kategóriás legyen, mert még flashjáték is befért. A 14 játék időrendben haladva: Pac-Man, Tetris, Another World, Myst, SimCity 2000, Vib-ribbon, The Sims, Katamari Damacy, Eve Online, Dwarf Fortress, flOw, Portal, Passage, Canabalt. Elég vegyes, kíváncsi vagyok, milyen lesz a negyvenes teljes lista.

A videojátékok múzeumos térhódítása egyébként szerencsére Európában, sőt Magyarországon is megfigyelhető. Berlinben állandó játékmúzeum nyílt tavaly, de nálunk is volt egy nagy sikerű Űrhódítók kiállítás, most pedig a VAM Design Centerben lehet megnézni egy hasonló interaktív tárlatot, a Game Ont.

(Mi pedig még mindig keressük a 100 legnépszerűbb játékot Magyarországon.)

Elég népszerű volt a múlt héten meghirdetett nyereményjátékunk, amin Ernest Cline Ready Player One című sci-fijét nyerhette meg három szerencsés olvasó. Ehhez csak egy játék nevét, illetve abból egy idézetet kellett megfejteni, amit 18 másik játék kezdőbetűjéből lehetett összeolvasni. A 18 játékhoz egy-egy screenshotrészletet adtam, lássuk először ennek a megfejtését:

Igen, kicsit aljas voltam, mert két Eye of the Beholdert, és két Rick Dangeroust is betettem. Más nehezítés viszont nem volt, jöttek is szép számmal a helyes megfejtések, egészen pontosan 163 darab. A kezdőbetűkből összeálló idézet a következő volt: „War. War never changes.” Ez pedig a Falloutban hangzott el (Ron Perlman mondja), illetve annak folytatásaiban (ha valaki egy későbbi Fallout-részt írt, azt is elfogadtam).

A három nyertest a random.org algoritmusa húzta ki, így a könyvet a 36., a 107. és a 138. megfejtő kapta, azaz B. Péter, minimusz és B. Norbert fedőnevű olvasóink. A nyerteseket értesítettem, nyereményüket majd közvetlenül a kiadótól kapják meg. A többieknek köszönjük a részvételt, és persze nem ez volt az utolsó nyereményjáték a blogon (sőt, idén).

Pár napja írtam a Dreamhack című videojátékos fesztiválról, ahol magyar induló is volt Battlefield 3-versenyben. Azóta az is kiderült, hogyan végeztek: a bronzérmet hozták haza, ami azért szépen csillog. És ezt nem csak üres frázisnak szánom: tényleg nagyon szép eredmény a harmadik helyezés akármilyen világversenyen, főleg ahhoz képest, hogy milyen itthon az e-sport-helyzet.

Persze, most majd biztos megint beindul a kommentekben a vita (akárcsak az előző bejegyzésnél), hogy az e-sport milyen hülye elnevezés, nem lehet egy videojáték-versenyt sportnak tekinteni. Lehet, hogy itthon nem, én nem is akarom eldönteni ezt a vitát, de azért ne felejtsük el, hogy a világnak vannak olyan részei, ahol ezt nem olyan szinten űzik, mint nálunk. Akadnak országok, ahol a legjobb játékosok egész nap játszanak – edzenek –, mert van olyan szponzoruk, akinek a segítségével ezt megtehetik. Ezekben az országokban a versenysport egyéb jellemzőit is megtaláljuk – Dél-Koreában két éve még egy óriási bundabotrány is volt a Starcraft-meccsek körül.

Itthon viszont az e-sport gyerekcipőben jár, és abban is inkább hátrafelé megy. Volt pár évünk, amikor tudtunk csapatot küldeni a világ legjelentősebb e-sport-eseményére, a World Cyber Gamesre. 2010 óta már nem tudunk. Holnap kezdődik az idei WCG, tudtommal erre sem megy magyar csapat. 2009-ben, amikor utoljára voltunk kint, valami újjal kísérleteztek a magyar válogató szervezői: nem több játékban küldtek ki egy-egy legjobb magyart, hanem csak egy játékban (a FIFA 09-ben) több játékost, hátha így nagyobb esélyünk lesz érmet szerezni. Nem jött össze, sőt embereink a legjobb tizenhatba sem jutottak be. Pedig a legjobbjainkat küldtük.

A mi országunk adottságai, illetve a játékkultúránk egyszerűen nem kedvez az e-sportnak. E-sport-bajnokaink játék mellett tanulnak vagy dolgoznak, nem a videojáték az életük. És még ha napi több órát gyakorolnak is, esélyük sincs azok ellen, akik gyakorlatilag egész nap edzenek, tizenéves koruk óta. Ki lehetne nevelni persze nálunk is profi játékosokat, de ahhoz igen-igen sok pénz kell, a szponzorok pedig az elmúlt években a WCG-regisztráció és pár repülőjegy árát sem tudták állni (őket is meg lehet érteni, recesszióban vagyunk, és egy WCG-támogatás eredménye egyébként is bizonytalan kimenetelű). Részben emiatt persze itthon nincs is meg az a kritikus tömeg, ami követné az e-sportot (másrészt itthon az online játék nem volt olyan nagy szocializáló erő, mint például a Távol-Keleten).

Szóval nagyon örülhetünk egy-egy bronzéremnek. Mert WCG-bajnokunk egy darabig legfeljebb olyan lesz, mint ifj. Vezekényi László.

(A kép forrása a battlefield.hu)

Az amerikaiak egyik leghíresebb humoros műsora, a Saturday Night Live 2000-ben mutatta be egyik leghíresebb szkeccsét, a More Cowbellt. Ha valaki esetleg kimaradt volna belőle, itt pótolhatja, elég vicces. Christopher Walken mint nagymenő zenei producer éppen a hetvenes évek egyik rockbandáját, a Blue Oyster Cultot instruálja, hogyan kellene feljátszaniuk a (Don't Fear) The Reaper című dalt. A vicc egy fiktív bandatagra épül (Will Ferrell, egyben a jelenet írója), aki kolompon játszik, Walken pedig őt akarja hallani, innen a jelenet címe is. Persze azóta a jelenetet már unásig feldolgozták, tele van a YouTube a mutációival.

Ugorjunk előre öt évet az időben, megjelenik a Guitar Hero, és páréves, elég látványos tündöklés után kikopik a piacról. Több mint két éve nem jelent meg új játék a brandből, és addigra már a Skótduda Hero, a Vuvuzela Hero és egyéb vicces kamujátékok is lefutották a körüket.

Ezek után felmerül a kérdés, mi késztette a Digital Hero Gamest arra, hogy 2012 végén iPhone-ra és iPad-re kihozzon egy Cowbell Hero című játékot. Merthogy ez fog történni, decemberben megjelenik a Kolomp Hero, van trailere is.

A játékban 16 licencelt szám lesz (+11 bónusz), és persze, hogy a (Don't Fear) The Reaper is köztük van. Azért az érdekelne, hogy hány embernek lesz kedve egy, szakállas poén és egy lejárt, monoton játékmenet összevonására épülő mobilos játékot végigtolni, sőt egyáltalán megvenni. Ráadásul az ötlet sem új, a YouTube-on már öt éve röhöghettünk rajta. Meh.

(via Kotaku)

Hogy melyik játékban voltak habfürdős cicák? Természetesen a Habfürdős Cicák című játékban, vagy ahogy Amerikában ismerték: Bubble Bath Babes. A program NES-re jelent meg 1991-ben, és persze családbarát hírére vigyázó Nintendo nem támogatta. A Panesian nevű, erotikus játékokban utazó kiadó viszont felkarolta a játékot, amit egy C&E nevű, nem túl ismert tajvani csapat fejlesztett.

A svédországi Jönköpingben éppen most zajlik a Dreamhack nevű négynapos fesztivál, ahol a szervezők szerint mindent lehet csinálni, amit számítógépekkel vagy az internettel lehetséges. Vannak játékversenyek, fejlesztői előadások, pár koncert, szakmai smúzolás és hasonlók. Olyasmi, mint a Sziget, csak zene helyett a digitális szórakozás áll a központban. Persze nem ez az egyetlen különbség, a Dreamhacken például egyáltalán nem árulnak alkoholt.

A látogatószámot tekintve viszont a rendezvény egy nagyságrendben van a Szigettel, 2009-ben több mint 200 ezer látogató fordult meg a négy nap alatt, ezzel a fesztivál be is került a Guinness Rekordok könyvébe. Tart még néhány rekordot, például a legnagyobb LAN-partiét, amikor 13292 számítógép kapcsolódott egy helyi hálózatban. Elismerésre méltó szám (mi az Indexben egy normális tízfős CS-partit képtelenek vagyunk összehozni), és persze mindenféle helyi partnercégek gondoskodnak arról, hogy ez a baromi nagy hálózat gyorsan, flottul működjön.

Idén is több mint tízezer géppel dübörög a LAN, aminek a kiépítéséről – és egyáltalán a fesztivál előkészületeiről – a szervezők egy jó kis képriportot tettek fel a Flickrre, itt megtekinthető. A rendezvény egyébként erősen pc-központú, és vicces ennek fényében elolvasni a Kotakun a kommenteket; néhány amerikai kommentelő elhűlve konstatálja, hogy az online jelenlétet igénylő játékok korában még egyáltalán léteznek LAN-partik. Én a magam részéről a Dreamhacket felírtam az „egyszer még ide el kell menni” listámra.

UPDATE: Magyarok is vannak kint, Battlefield 3-ban küzdenek, egyelőre elég jól haladnak. Itt lehet szurkolni nekik, itt pedig a hazai CS-közösség közvetítése zajlik.

Tudom, hogy jókor szólok, de nekem is csak nemrég esett le: most hétvégén, azaz holnap és holnapután a Millenárison megint lesz Budapest Game Show PlayIT a Millenárison. A menü a szokásos: egy új CoD, egy új Assassin's Creed, egy új Far Cry, egy új Halo, meg a többi új játék, ami mostanában jelent meg vagy fog megjelenni. Mivel a HoldfényConnal együtt van a buli, beöltözött játékcsajok is lesznek.

További részletek a rendezvény honlapján.

Nemrég megemlítettem Ernest Cline Ready Player One című könyvét, ami most jelent meg az Agave kiadónál (a lenti bannerben is összefuthattok vele), és akkor célzást tettem holmi nyereményjátékra is. A kiadó jóvoltából három IDDQD-olvasó megkapja még karácsony előtt a könyvet, csupán annyit kell tennie, hogy helyes megfejtést küld arra, amit mi csak úgy hívunk, hogy az IDDQD Ördögien Ravasz Fejtörője™. Persze egy vérbeli gémernek, aki ismeri valamennyire a videojátékok történelmét (vagy csak rendszeresen követi a blogot), kisujjból menni fog a dolog. A feladvány pedig a lenti kép, ami 4*4+2 játékból tartalmaz részleteket.

A feladat kinyomozni az egyes játékokat, majd összeolvasni azok kezdőbetűit. A 18 betűből összeáll egy idézet, ami egy ismert videojátékban hangzott el. Ennek az egy darab videojátéknak (tehát nem a 18-nak) a nevét kell elküldeni a blog levélcímére (iddqdblog_KUKAC_gmail). Segítségül annyit elárulok, hogy a képen látott 18 játék egy kivétellel mind szerepelt a Heti retro rovatban, a megfejtés viszont még nem (de ez valószínűleg csak idő kérdése). A határidő november 28. szerda éjfél, eddig küldhetitek el a játék nevét. A helyes megfejtők közül egyszerű sorsolással választjuk ki a három nyertest.

A könyvről - ami egy videojátékos témájú sci-fi - pedig hamarosan lesz kritika a blogon. A szerzőnek kicsit utánanéztem, elég szimpatikus figurának tűnik, igazi alfageek, aki éppen azon ügyködik, hogy felspécizzen egy DeLoreant (aminek szintén van köze a könyvhöz). Simán kinézem belőle, hogy pár fluxuskondenzátor is hever nála a garázsban.