IDDQD

Múlt héten volt egy necces játékborító női főszereplővel, most jöjjön egy hasonlóan necces reklámfogás ugyanabból a korszakból. A vicces az, hogy az érintett játékban nőnek nyomát sem látni, főszereplői ugyanis malacok. A Butasan című 1987-es játéktermi játékról van szó, a Jaleco készítette, és lényege roppant egyszerű: a malacoddal le kell bombázni a többi malacot. Bombák folyamatosan jönnek a képernyőre, visszaszámolnak, majd nullánál robbannak, illetve akkor is robbannak, ha egy másik malachoz vágjuk őket - szóval a sertések rohangálnak, bombákat hajigálnak egymáshoz, és remélhetőleg a végén a mi malacunk marad talpon - elég egyszerű, de szórakoztató marhaság. Volt is konverziója mindenféle 8-bites otthoni gépre, az U.S. Gold 1988-ban forgalmazta Psycho Pigs UXB címen. Alant a C64-verzió.

Minap nyílt, és május 10-ig megtekinthető még a Ludwig Múzeumban a no pain no game című kiállítás, amin a /////////fur//// nevű kortársművész-duó (így, 9 perjellel az elején és 4-gyel a végén, ne kérdezzétek, miért), azaz Volker Morawe és Tilman Reiff installációi tekinthetők meg. Nekünk ez azért érdekes, mert az installációk nagy része valamilyen videojátékot dolgoz fel, vagy legalábbis videojátékos ihletésű. Elmentem, megnéztem, megírom.

Persze, nincs olyan, hogy 10 legjobb C64-játék. Minden idők egyik legnépszerűbb személyi számítógépére több tízezer játék jelent meg fénykorában, és a platform rajongói ma is aktívak, az elmúlt években olyan játékok születtek, mint a Prince of Persia C64-verziója vagy akár a magyar fejlesztésű, kibővített Newcomer. Ebből a merítésből lehetetlen csak tízet kiválasztani, de még száznál is nehezen lehetne megállni. Szóval a lentiek inkább csak amolyan személyes kedvencek, kommentekbe jöhetnek bátran saját top10-ek, kiegészítések.

...hogy hétvégén lesz az év egyik legnagyobb retrojáték-eseménye? Budapest, Csokonai Művelődés Központ (avagy a legendás Csoki) Sakmannal és más hazai gyűjtőkkel, és persze rengeteg kipróbálható régi hardverrel és játékkal. Valamelyik nap én is kint leszek, ha az égiek is úgy akarják. Plakát alant, további részletek Fészbuksin.

Az előző posztban szóba került a game over, arról eszembe jutott a Game Over című játék, és már tudtam is, mit teszek az eheti csajrovatba. Menjünk vissza 1987-be, a spanyol szoftver aranykorába (Spanyolországban így hívták az 1983 és 1992 közti időszakot, mert akkor az ország a második legnagyobb európai szoftverforgalmazó tudott lenni rögtön a britek mögött), amikor a Dinamic Software elkészítette a Game Overt.

Pár éve volt már itt egy hosszabb agymenés arról, hogy a végleges „game over” hogy kikopott a videojátékokból, mert mentés van meg checkpointok, meg vannak játékok, amikben már meghalni sem lehet. Na, a minap a PAX-en bemutatott Upsilon Circuit nem ilyen játék. Sőt, nem is csupán játék, hanem közösségi kísérlet.

A műfaját tekintve leginkább egy mobára emlékeztető programban nyolc játékos játszik egyszerre, két négyfős csapat egymás, illetve a környezet szörnyei ellen. A csavar az, hogy csupán egyetlen szerveren fut a játék, tehát a világon egyszerre csak ez a nyolc játékos játszhat az Upsilon Circuittal, és ha valaki meghal, akkor annyi, kész, vége, finito, nincs feltámadás, új karakter generálása, emberünk nem játszhat tovább a játékkal. A halott játékos helyére ekkor beugrik valaki a nézők közül – mert a játék része a nézőközönség is.

A világ egyetlen Upsilon Circuit-partiját ugyanis Twitch-szerű csatornán követik vélhetően több mint nyolcan, arra várva, hogy egy játékos halálakor besorsolja őket a gép a játékba. De addig sem unatkoznak, ugyanis a közönség dönt arról, hogy a játékosok által gyűjtött bónuszokat, tápokat és tapasztalati pontokat mire költik és hogyan osztják szét.

Persze mindez még csak bemutató volt a PAX-on, nem tudni még sem a játék premierjét, sem azt, hogy milyen árazási modellel fog dolgozni. Nagyon kíváncsi vagyok az utóbbira, az ötlet mindenesetre elég érdekes. A fenti videóban a PC Gamer interjúja látható a készítőkkel.

(De persze az egyszerhalós játékok királya továbbra is az 1986-os Sub Mission marad, amiben két embert kellett megmenteni egy űrlény karmaiból mindenféle tengeralattjárós pályákon. Ha a játékos kudarcot vallott, a program törölte a lemezről az egyik embert. Ha megint kudarcot vallott, akkor a másikat is, így többet egyáltalán nem lehetett játszani a programmal.)

Nézzük meg ezt a kiváló animgifet, amiben a Nintendo játékhősei animálnak jobbra-balra. Aztán tegyük fel magunknak a kérdést: melyiket jobb nézni: azt, hogy Mario balról jobbra ugrál, vagy azt, ahogy Samus jobbról balra hentel? Valószínűleg többen is azt fogjátok érezni, hogy balról jobbra a "természetes" a dolog. Ez teljesen oké, erre most már tudományos kutatás is van.

(Aki alapból nem bírja a podcasteket, most be is csukhatja a posztot, mi pedig megígérjük, hogy podcastes napon mindig lesz más kontent is a blogon.)

Decemberben írtunk már a Pixels című nyári popcornmoziról, amiben a nyolcvanas évek híres videojátékai támadják meg New Yorkot. Tegnap megjelent hozzá a trailer is, és hát izé. Nem túl meggyőző.

Persze, jól néznek ki az élőszereplőket lezúzó (pixelizáló) játéklények, de sem Adam Sandler, sem Kevin James nem az a név, aki engem moziba rántana, épp ellenkezőleg. És hogy Ivatani Toru(t játszó színész) kezét leharapja Pac-Man, mekkorra poén, hahaha (nem). Jó, nem várok sokat egy ilyen filmtől, sejtésem szerint aranyoska családi mozi lesz ez, erre enged következtetni az is, hogy a Reszkessetek, betörők! rendezője rendezi. És persze, biztos megnézem majd végül. De első blikkre ez a Rontó Ralph cipőjét sem kötheti majd be, New York ide vagy oda.

Tudom, hogy a heti retróban a Half-Life következne (készül is nagy erőkkel), de muszáj megemlékezni arról, hogy pár napja elhunyt a humor, a fantasy és a filozófia egyik mestere, Sir Terry Pratchett, az ember, akinél viccesebben senki nem írt a halálról. Pratchett főleg a Korongvilág-ciklusról ismert, ennek poénos-tanulságos univerzumát építette szinte haláláig, így nem meglepő, hogy több videojáték is készült belőle. Ezeket gyűjtöttem össze, ha egyik sem volt meg, akkor házi feladat legalább egyet kipróbálni (ha pedig Pratchettet sem ismered, akkor mars a könyvtárba – csak próbálj olyat keresni, ahol nem orángután a könyvtáros).

Japán adott már nekünk pár furcsa játékot, szóval az itthon kevésbé ismert OneeChanbara sorozat igazából nem lesz annyira meglepő. Egy PS2-gyökerű horrorjátékról van szó, aminek igazából csak a díszlete horror, a játékmenet sima kaszabolós mészárlás. A játék háttérsztorija pedig igen "eredeti": egy vírus miatt elzombisodik a Föld, és a világvégét csak és kizárólag

egy cowboykalapos, westerncsizmás, amúgy bikinit és sálat viselő, szamurájkardokkal hadonászó lány

állíthatja meg. Na, ő Aya, eheti játékcsajunk. Nézzük is meg munka közben.

A sorozat elég sikeres a Távol-Keleten, a 2004-es alapjátéknak több folytatása is készült, aztán kijöttek Xbox360- és Wii-portok, legutóbb pedig egy PS4-es folytatás (egyelőre csak Japánban, a nyugati verzió valamikor idén jön). Sőt, élőszereplős film is készült a szériából. Bátrabbak meg is nézhetik TeCsőn, kevésbé bátrabbaknak itt a trailere:

Persze Ayának a folytatások révén lettek - hasonlóan lenge öltözetű - segítői, sőt ellenfelei, szóval most már végképp nem a zombik a fontosak, hanem az egész kezd egy Dead Or Alive-szerű verekedős játékra emlékeztetni. És hiába a sok szereplő, a cselekmény lényege összefoglalható három szóban: Bikini. Cowboykalap. Szamurájkard. Én sem szaporítom tovább a szót, hanem galéria.

Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a Dead Rising 3 patchétől, amire tavaly úgy kiakadtam, amiért 13 gigabájtos bírt lenni. A Star Citizennek ugyanis ezt egy teljes nagyságrenddel sikerült überelnie. Jó, ezúttal nem patchről, hanem a teljes játékról (illetve annak klienséről) van szó, meg úgy néz ki a játék, mint a lenti képen, na de akkor is.

Igazából sokkal korábban kellett volna megírni ezt a posztot, de remélem, nem változnak olyan gyorsan a tartalomfogyasztási szokások, hogy most már késő legyen. A Tumblr ugye napjaink egyik legszórakoztatóbb szolgáltatása, mindennapi gulity pleasure, az online média halála, vagy éppen annak reformja - mindenki húzza alá a neki tetszőt, mindenesetre nem nagyon lehet figyelmen kívül hagyni. Nekünk sem, mert videojátékos Tumblr-oldal is van bőven, ezek közül válogattuk ki a nekünk leginkább tetszőket. Válogatáskor nem feltétlenül ragaszkodtunk ahhoz, hogy az oldal Tumblren legyen, ahhoz viszont igen, hogy kimondottan mikroblog legyen (így került be a PixelClash és így nem került be az amúgy csodás Vintage Computing and Gaming). A sorrend csak hasraütés.

Még év elején írtunk a Devs Play sorozatról, amiben fejlesztők játszanak régi játékaikkal (vagy néznik, ahogy mások játszanak vele), és kommentálják az egészet. A sorozatzáró már több mint egy hónapja felkerült a Youtube-ra, szóval nem friss videó, de csak most volt időm rendesen végignézni, és véteknek érezném, ha kimaradna a blogból, hiszen Tim Schafer Psychonautsát tolják benne. És aki tolja: egy speedrunner rajongó, aki olyan kunsztokat művel, hogy Schafer is csak néz.

Akinek esetleg kimaradt (könnyen lehet, mert annak idején elég rosszul fogyott), a Psychonauts egy elképesztően vicces platformjáték rengeteg ötlettel, nálam az abszolút kedvencek között van nemcsak a Schafer-életműben, hanem globalice. Akinek viszont nem maradt ki, annak fog sokat mondani a lenti videó.

Elképesztő ugyanis, hogy speedrunnerünk (Stephen Kiazyk) milyen kerülőutakat talált, és milyen bugokat kihasználva rohan végig a játék nagy részén kb. egy óra alatt. Például mi az a nagy ugrás a tó fölött 26:20-nál? És nem sokkal utána emberünk megmutatja, hogyan lehet lebegni úgy, hogy a főhős még nem szerezte meg a képességet, 28:05-nél a versenyen egyszerűen végigugrál, a Milkman pálya meg agybontó úgy, ahogy van. És 58:30-nál arra az ugrásra már Schafer is azt mondja, hogy "nem is értem, mi történt".

Kiazyk közben kedélyesen beszólogat a fejlesztőknek, de ők jól veszik a lapot, és nagyon hangulatos videó kerekedik az egészből sok-sok kulisszatitokkal. (Tudtátok például, hogy a színházi pályán a kritikus által dobált szavakat a Feketék fehéren című borzalmas film kritikái ihlették?)