IDDQD

Star Wars még nem, Project Milo már nem, de ez a lovas őrület, hát ez zseniális, komolyan. Figyelembe véve, mennyibe kerül egy Kinect, lassan érdemes lesz elkezdeni vitatkozni azon, hogy ennyiért már igazi gitárt lovat is vehetsz, az meg azért mégiscsak más.

(Mielőtt lázadás lesz: csak az IDDQD-s folytatólagosság miatt adtam ezt a címet, természetesen a játékkal nem az a baj, hogy Kinectes, hanem hogy Move-os és Wii-s is - magyarán hogy létezik.)

Mintha nem lett volna elég az emlékezetes hekkeléses-adatvesztéses botrány, meg a japán földrengés miatt leálló gyárak, a Sony megint belefutott egy orbitális pofonba. A BBC tudósítása szerint tegnap este fosztogatók nagyobb csoportjait látták a cég legnagyobb londoni raktárának és elosztóközpontjának környékén, Playstationökkel felpakolva, majd éjjelre lángokba borult az egész épület.

(via Workman)

(Eredetileg a "Bomberman a hosszú élet titka" címet akartam adni, aztán hirtelen elbulvárosodtam. Fiatal voltam, kellett az oldalletöltés, bocs.)

A videojáték gyerekeknek való, mi? 16 felett nagyon, 20 felett meg már halálosan ciki, mi? Mai játékcsajunk japán, 99 éves, és 26 éve naponta játszik a NES-es Bombermannel, kívülről tudja mind az 50 pályát, és van, hogy naponta kétszer is végigtolja. Saját bevallása szerint a nyolcvanas években az unokái unszolására kezdett el játszani, és ez máig sokat segít neki a testi-szellemi frissessége megőrzésében.

bombergran [jprobe] by peakfloods

(via Jace Hall Show)

Tudom, hogy vírusvideó, meg gerillakampány, és hogy pont az a cél, hogy sokan megosszák, de amikor egy reklámban az a legkevésbé vicces, hogy LED-ekkel szerelt birkanyájjal Pongozik két juhász, akkor felőlem akár az ördög is állhat a dolog mögött.

Mindenekelőtt nyugi, a posztot nem Hancu írja, tehát kicsi az esélye, hogy a végén kiderül, töke van a játékcsajnak. A gyanúsan becézett Jacket, a Mass Effect 2 szereplőjét akár Subject Zerónak is nevezhetnénk, ha már a történet szerint ezen a néven is fut a pszichopata űrkalóz. Előreszaladtunk kicsit, menjünk vissza, egészen a karakter gyerekkoráig. Vigyázat, a tovább után olyat látsz, hogy elkerekedik a főnök/feleség/gyerek szeme.

Már épp a heti játékcsajt kezdtem volna írni, mikor megláttam valami érdekeset. Talán másoknak is feltűnt, hogy a Bethesda nevű kiadó, aki a legtöbb játékosnak az Elder Scrolls és a Fallout újkori részeinek elkészítéséről maradt meg, mostanában kitalálta, hogy ő akkor szintet lép, és nagy kiadó lesz, mint az EA, az Activision vagy a Ubisoft. Eleinte jó irányba indultak el, megvették az id Software-t, átvették az akkor botrányosan álló Rage fejlesztését (2009-ben láttam mozgás közben a Gamescomon az akkor még EA-s változatot, még a cég PR-osai is csak hüledeztek, hogy mekkora halom szar ez azon túl, hogy egész jól néz ki), lenyomták a sikercsapatból ingyenélő szerencsétlenekké vedlett Interplay gyengécske próbálkozásait, aztán... Aztán itt valami kisiklott.

Filmhősök megragadása néhány színes pontban – láttunk már ilyet Star Wars- és Indiana Jones-szereplőkkel, most újabb pixel artok következnek, amelyek a Gyűrűk Ura-filmek és a Mass Effect-játékok hőseit mutatják be. A pixelartistát Matt Marblónak hívják, New Yorkban élő animátor, aki blogjában tette közzé a lenti szépségeket. Klikkre megjelennek a teljes tablók az összes szhereplővel (nekem a Gyűrűk Ura kicsit jobban tetszik).

Avagy trónok retróharca, George RR Martin klasszikus Final Fantasy-stílusban, természetesen súlyos spoilerekkel az első könyvből (vagy ízlés szerint a sorozat első évadából).

Tudom, régen volt Heti retro, sajnálom is nagyon, de a hosszú ideje működő blogoknál már csak úgy van, hogy a bloggazdáknak néha más dolguk akad (nekem például életem egyik nagy kalandja), és nincs idejük előre betárazni posztokat. Ilyen rovatszüneteket (mert biztosan lesz még, például idén még szabira is megyek valamikor) kéretik megértéssel viselni, a kommentekben követelőzés ilyenkor nem segít, a türelem annál inkább. Hiszen lám, most is visszataláltam a régi kerékvágásba, dübörög tovább a nosztalgiavonat, rakománya ezúttal a Darklands.

Volt a hétvégén egy retróbuli Árok Party néven Ajkarendeken, ahol a fő attrakció az egykori CoV legénységének megjelenése volt. Minket is hívtak, de aztán úgy alakult, hogy nem értünk rá. Mindenesetre éppen most kúszik fel a YouTube-ra egy jó másfél órás videó a történtekről, a felét embedelem, a másik fele majd ide kerül fel.

Szeretem a Doomot, nem kicsit. A folytatását pláne. A Doom II, az nekem életem legszebb évei, az első pc-m, amin elfutott, éjszakai mészárlások a kolesz 302-es szobájában, egy epic respawnszéria Laja shotgunja előtt, túlórázás helyetti deathmatchek az első munkahelyemen. Nem csoda, hogy nagyjából másfél-kétévente elkap a nosztalgia, és hirtelen mindennél fontosabbnak érzem, hogy végigtoljam a Doom II-t (ultraviolence-en, ofkoz). Így történthetett, hogy ez az a játék, amit a legtöbb féle irányítással toltam végig, vagy legalábbis próbáltam ki.

Bár úgy néz ki, a magazin mégsem szűnik meg (aminek mi örülünk a legjobban, komolyan), Sasa vissszaemlékezése a PC Gurunál töltött évekre folytatódik. És ha azt mondom, hogy a második rész sem lesz különösebben rövid, úgy érzem, a fején találtam a szöget. Talán kevesebb lesz benne a sértődésekre okot adó rész, mint az előzőben volt, viszont több a sztorizgatás, aminek talán örülni fognak, akik akkoriban olvasták a lapot. Innentől Sasáé a szó.

Az első cikkre érkezett néhány reakció miatt előrebocsátom azt, aminek szerintem már akkor magától értetődőnek kellett volna lennie a bevezetőből: ez nem egy „hivatalos” PC GURU történet (ha ilyen létezhet egyáltalán), nem akar minden részletet, minden eseményt, minden nézőpontot bemutatni – ez mindössze az én személyes élményeim vázlatos leírása egy fantasztikus újságról, egy fantasztikus időszakról és egy fantasztikus csapatról.

Van ez a toplista-sorozatunk, amiben ugyan eddig csak egy cikk ment le, de éppen attól lesz sorozat, hogy itt a második (és remélhetőleg ezentúl legalább havi rendszerességgel tudunk írni tíz akármiről a játékiparban). A mostani cikknek már csak azért is lesz folytatása, mert azt találtuk ki, hogy olyan játékokról írunk, amik jó kritikákat kaptak, mégis buktak a kasszáknál. Amikor elkezdtünk ilyeneket keresni, annyit találtunk, hogy külön kellett vennünk a pc-s/multiplatform cuccokat és azokat a játékokat, amelyek csak konzolra jelentek meg. Az eladásoknál csak a megjelenés utáni évet néztük (tehát a Psychonauts későbbi sikerét nem vettük figyelembe), és csak tényleg olyan játékokat, amelyeknél nem nagyon lehet vita tárgya a színvonala (a Daikatana és az All Points Bulletin például ezért maradhatott ki). Most jöjjön a pc-s adag, a tízesen belül különösebb sorrend nélkül.

Aki játszott a Child of Edennel, annak biztosan ismerős a lenti képeken pózoló hölgy, Lumi. Nekem eléggé bejött a játék, de a keretsztorija akkora zöldség, hogy fóliasátorban kellene termeszteni. Eszerint Lumi 2019. szeptember 11-én született a Nemzetközi Űrállomáson, soha nem járt a Földön, de érzelmeit dalokban fejezte ki a földiek felé. Aztán jól meghótt, de emlékeit elmentették az internetbe, és a 23. századik századig kellett várni, hogy virgonc tudósok megpróbálják rekonstruálni a digitális Lumit. Vagy valami ilyesmi, a játék elején látható öblítőreklám intró sem segít túl sokat:

Erin Michael Vondrak amerikai grafikus úgy gondolta, tutira megy, amikor megpróbált állást szerezni a Valve-nál, és a szokásos önéletrajz-motivációslevél kombót ezzel a videóval toldotta meg:

Most aztán főhet Gabe Newellék feje, mert ha visszadobják, ők lesznek a világ bunkói, ha viszont felveszik, elárasztja őket a vicces flash-klipekben dalolva jelentkező wannabe játékfejlesztők áradata. Egyébként grafikust konkrétan most nem keresnek a cégnél, legfeljebb az állandó "ha nagyon jó vagy abban amit csinálsz, jelentkezz, majd csak találunk neked helyet" mottó jegyében.