Tudom, a Jetpac következne a rovatban, de hadd előzzön be egy hardvertéma, aminek nemrég volt aktualitása. Augusztusi pihenőnk alatt ugyanis szép csendben harmincéves lett a Commodore 64 (1982 augusztusában jelent meg), és bármilyen hihetetlen, erről a gépről nem volt még nagyobb cikk a blogon. Na majd most. (A posztban részben támaszkodom visszatérő vendégszerzőnk, Sam. Joe Computerworldben megjelent írására, átemelve abból bekezdéseket az engedélyével, részben pedig saját korábbi C64-es cikkeimre).

Először is gyorsan tisztázzuk, hogy a Commodore 64 a világ játékpiacának diktáló Amerikában hamar lefutott. A nyolcvanas évek elején ugyan sokan szórakoztak a géppel az USA-ban is, de aztán jött a NES és a többi sikeres tömegkonzol, és hamar háttérbe szorították a masinát az amerikai piacon (annyira, hogy rövid időre le is állították a gyártását). Európában viszont csak 1984-85 körül kezdett igazán felfutni a Commodore-láz, részben azért, mert a szovjet blokk több országában ekkor már korlátozottan ugyan, de be lehetett szerezni nyugati termékeket, illetve szabadabban lehetett külföldre utazni. Magyarországon is ekkortájt kezdődött a Commodore-gépek (és persze a Spectrum-gépek) sikere, ebben az időszakban vert gyökeret a hazai játékkultúra. Persze a C64 népszerűségéhez sokat hozzátett, hogy a programokat a gombamód burjánzó crackercsapatoknak hála könnyű volt másolni hagyományos magnókazettákon, illetve öthuszonötös mágneslemezeken (ennek a múltnak a hatásait ma is érezni). A C64 közel harmincmilliós eladásaival mai napig az egyik legsikeresebb számítógép.

Sajnos a Commodore cég alapítója, Jack Tramiel nem érhette meg az idei évfordulót, áprilisban elhunyt. Az Auschwitzot megjárt túlélő lengyel emigráns (születési nevén Idek Tramielski) 1952-ben szerelt le az amerikai hadseregnél, ezután egy írógépjavító műhelyben helyezkedett el. Két évvel később beindította saját vállalkozását Bronxban, 1955-ben pedig Torontóba költözött, ahol megalapította a Commodore International Limitedet, hogy csehszlovák írógépeket szereljen össze. (A cég neve azért lett Commodore - azaz sorhajókapitány -, mert Tramiel valamilyen katonás hangzásút szeretett volna és a magasabb rangok már foglaltak voltak.) Nem sokkal ezután a Commodore átvett egy berlini írógépgyártó konszernt, hogy végre a saját gépeit értékesíthesse a tengerentúlon. Akkoriban kezdtek beszivárogni a piacra az olcsó, elektromechanikus összeadógépek japánból. Tramiel felismerve az igényt, ezeket az eszközöket is elkezdte gyártani. A cégvezető érdeklődött az elektronika újdonságai iránt, ezért később a vállalat kínálatába bekerültek a digitális órák, a szövegszerkesztő gépek, és az első üzleti számítógépek is.

A hetvenes évek második felében Tramiel már saját számítógép készítésén gondolkozott, és 1976-ban jelentős hitelből megvásárolta a MOS Technologies nevű csipgyártót. A céggel egy akkor ismeretlen mérnök is érkezett: Chuck Peddle. Ő és Motorolától elpártolt mérnökökből álló csapata egy évvel a cég átvétele előtt elkészült a Motorola 6800-as processzor továbbfejlesztett, olcsó változatával, amit 6502-nek hívtak. Az Apple I-ben, az Apple II-ben, a nyolcbites Atari gépekben, de még a NES-ben is ez a mikroprocesszor dolgozott. A 6502 egy órajelciklus alatt több feladatot is képes volt elvégezni, így 1 megahertzes órajelen gyakorlatilag azonos teljesítményt nyújtott, mint a 4 megahertzes Intel i8086. A processzorra épülő első Commodore-gép, a PET (Personal Electronic Transactor) 1977-ben debütált, és ekkor már lehetett érezni, hogy a cég agresszív üzletpolitikájának jelentős eleme a konkurenciánál jóval olcsóbbnak lenni: a gép 595 dollárba került akkor, amikor egy Apple II 1295-be, monitor nélkül.

A PET után a következő jelentős Commodore-gép az 1981-ben piacra dobott, 299 dolláros VIC-20 volt. Az új masina lelke a még mindig olcsó és kellően nagy tudású 6502 lett, ami mellé 5 kilobájt memóriát helyeztek, valamint beépítették a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip), amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A felbontás 176*184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód volt elérhető – grafikus üzemmódhoz egy extra cartridge-re volt szükség. A VIC-20 átütő sikert hozott, volt olyan időszak, amikor naponta kilencezer darabot készítettek belőle. És persze Tramiel megint árversenybe kezdett, aminek a végén már csak 55 dollárba került egy VIC-20. A fejlesztés tovább dübörgött, és 1982 augusztusának végén – más források szerint szeptemberének elején – piacra került a Commodore 64 (amit 1982 januárjában már bemutatták az akkori CES-en).

A küllemében a VIC-20-szal megegyező, a geek folklórban kenyértartónak becézett gép szíve a 6510 volt, a 6502 egy hatbites belső I/O kapuval bővített változata. 64 kilobájt memóriájából 38 volt hozzáférhető a Commodore BASIC 2.0 számára. VIC-II grafikus lapkája többek közt 16 színt, 8 hardver sprite-ot támogatott, és két bitmap-es grafikus üzemmódja is volt. A játék és demóprogramozók hamar megtanulták, hogy hogyan aknázzák ki a VIC-II nem dokumentált, vagy egzotikus képességeit, például hogyan tegyenek egyszerre nyolcnál több sprite-ot a képre, illetve hogyan jelenítsenek meg a gyári 16-nál több színt. A hanghatások keltéséért felelős háromcsatornás SID csip valamennyi csatornájának saját ADSR jelforma-generátora volt, számos különböző hullámforma, modulációs és szűrési képességgel. Ezt a három csatornán, kilenc oktávot, három hullámformát és a modulációs képességet is felvonultató megoldást igazi csodaként kell értékelnünk, különösen annak fényében, hogy az első valamire használható pc-s megoldás 1987-ig váratott magára az AdLib csip megjelenéséig. A C64-ben minden megtalálható volt ahhoz, hogy felvegye a versenyt a korabeli nyolcbites ellenfelekkel és sokszor maga mögé is utasítsa azokat.

A gép 595 dolláros áron került a boltokba, a piacon az Atari 400-as és 800-as modelljei, illetve az IBM PC és az Apple II voltak a legfontosabb riválisok. Az IBM gépét és az Apple II-t négyszámjegyű összegért lehetett megkapni, az Atari 800 pedig 899 dollárba került ekkor, ráadásul ezek a gépek grafika és zene tekintetében is elmaradtak a Commodore üdvöskéjétől. A C64 olcsóságának titka az volt, hogy Tramiel igyekezett a termelési folyamat minden szintjén képviselnie magát: a MOS mellé vásárolt egy félvezetőgyárat és több kisebb üzemet, míg végül sikerült a C64 gyártási költségét 135 dollárra szorítania. Ráadásul a C64-et legtöbb riválisával ellentétben nemcsak szaküzletekben, hanem játékboltokban és szupermarketekben is lehetett kapni, és mivel tévére lehetett kötni, monitort sem kellett venni hozzá. A széleskörű értékesítés miatt 1983 januárjában – tehát csak pár hónappal a megjelenése után – már 400 dollárért meg lehetett venni a gépet, néhány hónappal később azonban a cég olyan akcióval állt elő, ami alapjaiban rengette meg a piacot: minden C64-et vásárló vevőnek 100 dollárért beszámították a régi számítógépét. Néhány leleményes forgalmazó ezt kihasználta, és olcsóbban adta a C64-et, ha a vevő vitt mellé egy 100 dollárnál olcsóbb kifutó modellt is. A vevő örült, a forgalmazó lefölözte a különbözetet, de az akció hozzájárult a híres-hírhedt Nagy Videojátékkrachhoz, amiből csak a Commodore jött ki jól, megsemmisítve olyan konkurenseket, mint a Texas Instruments. 1983 júniusában már csak 200-230 dollár körül mozgott a gép ára - kevesebb mint egy évvel a premier után!

A C64 ekkor már sínen volt, havi több százezer gépet gyártottak, a Commodore pedig a piac 40 százalékán terpeszkedett. A ZX Spectrum miatt ugyan a C64 az első években nehezebben tudta bevenni Európát (hazai pályán 399 font volt a kezdőár, a Spectrumot pedig már 175 fontért lehetett kapni), de hosszú távon a gyorsan csökkenő ár és a szoftverkínálat eldöntötte a versenyt. Szoftverben pedig a C64 verhetetlen volt: összesen több mint húszezer különböző, kereskedelmi forgalomba került program készült rá, ezek többsége természetesen játék volt. Érdemes ugyanakkor megemlíteni egy úttörő szolgáltatást is, ami Magyarországon kevésbé ismert. Az America Online jogelődje, a Quantum Computer Services 1985 és 1994 között működtetett egy online szolgáltatást kifejezetten a C64 és a C128, később pedig az Amiga tulajdonosok részére. A Quantum Link – népszerűbb nevén Q-Link – a tengerentúlon roppant népszerű eszköz volt a felhasználók közötti kapcsolattartásra és játékra, valamint különböző információk – hírek, moziműsorok és egyebek – beszerzésére, továbbá demók letöltésére.

Nálunk persze nem volt Q-Link, viszont Magyarországon számtalan kisebb-nagyobb cég használta könyvelőgépként, attól a téveszmétől félrevezetve, hogy az egyértelműen hobbicélokra kifejlesztett gép rendelkezett minden olyan perifériával – lemezmeghajtó, nyomtató, monokróm, vagy színes monitor –, amivel egy „felnőtt” számítógép is. Az is magyar sajátosság volt, hogy egész iparág alapult a C64 konfigurációk importjára a közeli Ausztriából. A Bizományi Áruház Vállalat üzleteiben az Átvétel feliratú ajtó előtt azok álltak sorban, akik becsempészték a gépeket, hogy aztán az Eladás feliratú ajtó előtt sorban állók így legalizálva megvehessék azokat a nyugati piaci ár többszöröséért. Egy C64 alapgép ára a Bizományiban 1984-ben körülbelül 70 ezer forint volt, míg a Merkúrnál 60 ezer forintért Trabantot, 80 ezer forintért pedig Zsigulit vásárolhattunk. (UPDATE: Egy volt bizományis kommentelőnk szerint nem volt 70 ezer a gép, csak 40 ezer. Ez persze így is baromi sok, egy autó árának fele volt akkoriban.) Nehezítette a gépek beszerzését még az is, hogy szocialista országként ránk is érvényes volt az úgynevezett CoCoM lista, melynek értelmében csúcstechnológia a vasfüggöny országaiba nem, vagy csak igen szigorú feltételekkel juthatott el.

Szerencsére a nyolcvanas években már sok dolgot lehetett a szocialista Magyarországon, amit korábban csak bajosan, például nyugatra utazni és ott vásárolni. Igaz, Ausztriába például csak fejenként pár ezer schillinget volt szabad kivinni, ezért sokan azt csinálták, hogy felpakolták a nagymamát, nagypapát, hogy több valutát vihessenek magukkal. A soproni határátkelőnél az érkezési oldalon akkoriban gyakori látvány volt a hűtőládákkal, videomagnókkal, és persze C64-ekkel túlterhelt, elkínzott arcú családtagokat szállító, magyar rendszámú Trabantok és Zsigulik kígyózó sora, a családfők pedig azért álltak sorba, hogy visszaigényelhessék a Mehrwertsteuert (az osztrák ÁFA neve volt akkoriban). Soproni születésűként természetesen én is így kaptam a C64-emet egy eisenstadti boltban, ami a kirakatán óriási táblán hirdette: BESZÉLÜNK MAGYAR! De mint Sam. Joe találóan rámutat, ahhoz, hogy a gép az otthonokba is beszivárogjon, nem csupán az kellett, hogy az ára csökkenjen és meg lehessen vásárolni – jelentős szerepet kapott az akkoriban szárnyait bontogató, végfelhasználókhoz szóló hazai sajtó. Valószínűleg sokaknak ismerősen cseng a Mikrovilág, az Ötlet Magazin mellékleteként megjelenő BitLet, illetve a Commodore Világ neve (ez utóbbiról majd egyszer külön posztban emlékezünk meg).

Amikor a C64 elterjedt itthon, Tramiel már nem volt a cég élén. 1983 végén távozott, főként azért, mert módszereivel kivívta a cég főrészvényese, Irving Gould ellenszenvét. A C64 viszont annyira meghatározta a Commodore profilját, hogy Tremiel távozása után a cég sokáig nem is tudta jól (vagy inkább: jó érzékkel) követni az iparág fejlődését. A C64 inkább a játékosok gépe volt, mint a hobbiprogramozóké, az 1984-ben megjelent Commodore Plus/4 ezen segített volna, de stratégiai baklövésnek bizonyult, hogy a gép nem volt kompatibilis a C64-gyel. Zsákutca volt a Commodore 16 is (százdolláros tanulógépnek szánták, de a vásárlók inkább kétszer ennyiért vettek C64-et), és rövid életű volt SX-64 modell is, ami az első színes képernyős, hordozható számítógép volt. Az emberek ekkor még nem akartak laptopot – főleg olyat nem, aminek öthüvelykes a monitora, viszont több mint tíz kiló és 1600 dollárért annyit tud, mint egy C64. A Commodore végül 16-bites gépekkel, az Amiga sorozattal ért még el jelentősebb sikereket, de sorozatos rossz piaci döntések után 1994-ben becsődölt. A C64 négy évvel élte túl legnagyobb egykori riválisát, az 1990-ben leállított ZX Spectrumot. A platform azonban még ma is, 30 év után is él, lelkes és népes közösség szerveződött köré, aminek tagjai új programokat is fejlesztenek rá (legközelebbi példa ugye a 4emelet című, készülő magyar C64-játék).

És még rengeteg dologról lehetne írni a C64 kapcsán. Arról, hogy akkoriban még sokkal könnyebben érvényesültek a magányos fejlesztők vagy a kisebb csapatok. Arról, hogyan születtek olyan csodák, mint a Last Ninja, az Impossible Mission, a Defender of the Crown vagy a C.R.E.A.T.U.R.E.S. Rátkai István kalandjátékairól, a magnófejállítás miatti szívásról, esetleg a Quickshot joystickokról. Jerri Ellsworthről és a C64DTV-ről, vagy a demoscene születéséről. A C64-zenék kultuszáról, a Machinae Supremacyről, a Press Play On Tape-ről. A felszállásról a Raid Over Moscowban és a "kooperatív" kétszemélyes Wizard of Wor-meccsekről. A Csokiról, a pecsás copypartikról, vagy éppen az Árok Partyról. Szerencsére ezekről nagyrészt már volt szó a blogon, illetve a kommentekbe is hagynék nektek muníciót. Legkedvesebb C64-es emlék, szívás, vagy csak a poszt kiegészítése – bármi jöhet. Egy indexes kommentelő szavaival búcsúznék: „Neki köszönhetem, hogy ma ott tartok ahol.”