Régenmindenjobbvolt-rovatunk mai adásában elmesélem, hogy nagyjából másfél-kétévente rendszeresen előveszem a Starcraftet, és újra végigjátszom. Kívülről tudom már az összes pálya minden pixelét, hogy Kerrigan mikor mit mond, melyik átvezető animáció melyik pálya után következik, de akkor is végigjátszom. És ha végeztem, felteszem a Brood War kiegészítőt, és azon is végigszaladok. Szép emlék felidézése és biztos sikerélmény – stresszoldásnak sem utolsó ez, nem csak kikapcsolódásnak. És nem a Starcraft az egyetlen ilyen játékom. Ugyanígy vagyok például a Warcraft III-mal, a Doom II-vel, a Duke Nukem 3D-vel, a Beyond Good & Evillel, az első Tomb Raiderrel vagy például az Impossible Missionnel. Az utóbbit annyiszor végigtoltam már, hogy magamtól rájöttem, nem véletlenszerű a szobák elhelyezkedése, hanem ugyanaz a pár szobakiosztás váltakozik. És az sem tegnap volt, amikor erre rájöttem.

Azért írom le ezt, mert egészen hasonlókat olvastam most a Gameranx játékblog egyik bejegyzésében. A poszt írója azon lamentál, hogy kihalóban a játékok újrajátszásának szokása, és ebben lehet némi igazsága. 15-20 éve játékos haveri körömben még elég mindennapos beszédtéma volt, hogy ki melyik régebbi programot játszotta újra, de mostanában csak elvétve fordul elő ilyen beszélgetés. Tyler is ebben erősített meg, sőt elmesélte, hogy őt neves magyar játékújságírók nézték hülyének, amikor elmondta, hogy bizonyos játékokat újra és újra elővesz.

Nyilván van egy csomó oka annak, hogy ez a nemes szokás eltűnőben van. Például ma már sokkal könnyebben hozzá lehet férni a játékokhoz, nem azzal játszik az ember, amit a szomszéd gyerek C64-kazettáiról lemásolt. És a játékok is hosszabbak lettek, ugye, van, amelyiket több hét végigtolni, plusz sok háztartásban több platform is megfér egymás mellett – szóval könnyen elérhető, hogy mindig legyen kéznél valami új, még ki nem próbált játék.

Talán az achievementek, elérhető virtuális plecsnik is ott vannak az okok között. Sok játékban egy végigjátszással az „acsik” több mint felét meg lehet szerezni, esetleg egy másodikra pedig a többit. Unlockol, kimaxol, eldob – ez a fogyasztói magatartás Amerikában eléggé jellemző a Gameranx bloggere szerint, sokan csak egy gyors végigjátszás erejéig kikölcsönzik azokat a játékokat, amiknek nincs multiplayer módjuk. Ma már egyszer használatos szórakozásnak tartjuk a játékokat – kesereg a szerző.

Szerintem – éppen a fenti okok miatt – valahol természetes folyamat, hogy az újrajátszás nemes szokása visszaszorul, szóval én nem látom azért olyan tragikusan a dolgot. És attól sem tartok, hogy kihalna az újrajátszás, erről egyrészt a játékiparban „replay vaule” néven emlegetett újrajátszhatósági dolgok (nehézségi fokozatok, elágazó sztorik, többféle választható karakter, stb.) gondoskodnak, másrészt szeretném azt hinni, hogy azért majdnem minden embernek vagy egy-két olyan kedvence, amit alkalmanként újra elővesz, legfeljebb nem veri nagydobra. Most viszont komment formájában verjétek nagydobra: nektek is van ilyen játékotok?