IDDQD

A Pirates-cikk alatt két játékot, az Időrégészt és az Impossible Mission II-t szavaztátok meg. Egy paraszthajszállal az utóbbi nyert, mégis az előbbi jön, mert az Impossible Mission II-höz mindenképpen szeretnék meginterjúvolni egy magyar fejlesztőt, csak nem olyan könnyű megtalálni őket így több mint két évtized után (ha valakinek van kontaktja Szentesi Józsefhez, kérem, küldje el nekem). Az Időrégész alkotójával, Rátkai Istvánnal ellenben monstre interjút készítettem 1999-ben a megboldogult Zedbe, tegnap pedig felhívtam, hogy mi történt vele azóta, úgyhogy elsőkézből származó infók következnek alant.

Akinek volt Commodore 64-e a Kárpát-medencében, az biztosan ismeri Rátkai nevét. István négy szöveges kalandjátékkal kódolta be magát a magyar játéktörténelembe: az 1987-ben megjelent Időrégésszel, amit egy évvel később követett a Bosszú, 1989-ben pedig az Új Vadnyugat első és második része. E játékok – „Rátkai átkai” – legnagyobb vonzereje az volt, hogy magyar nyelven szóltak a játékoshoz, és bár grafikát és zenét tekintve nem tudták felvenni a versenyt a nyugati fejlesztőcsapatok által készített kalandjátékokkal (például a Magnetic Scrolls cuccaival), a fejtörők bonyolultsága és a történetvezetés csavarjai nem maradtak el a profi kalandjátékoktól – az Időrégész és társai elsősorban ezzel emelkedtek ki a többi magyar szöveges kaland közül (mert azért volt még jó néhány). [Szögletes zárójeles kitérő azok kedvéért, akiknek a „szöveges kalandjáték” terminus sem mond semmit: ezek a point-n-click irányítás előtti kalandjátékok voltak, amikben a játékos egyszerű szöveges üzenetek begépelésével haladhatott előre.]

Még egy, a GameStopot érintő hír esett be mára: a cég egy munkatársát kirúgták, miután interjút adott egy nemierőszak-játékról.

Aki nem tudná: ez a beteg műfaj Japánban viszonylag népszerű (lásd az Index korábbi cikkét a témában), virtuális nőket kell bennük becserkészni és nem kívánt közösülésre kényszeríteni. Legutóbb a RapeLay című játék okozott nagy felzúdulást (pár évvel 2006-os megjelenése után), ami odáig vezetett, hogy még Japánban is levették a boltok polcairól. Persze attól még vígan terjed torrenten, angol feliratos verziója is létezik.

Erről a játékról adott interjút a GameStop egy oaklandi dolgozója, a 22 éves Derek Littlejohn egy helyi hírportálnak. Littlejohnt pár nappal később behívta a főnöke és felmondott neki (két éve dolgozott a GameStopnál). Hogy az interjú lehetett a kirúgás oka, azt azokból az üzenetekből következtette ki több szakportál, amit Littlejohn nem publikus blogjára reagálva küldtek neki a barátai. De a Kotaku szerzője, Mike Fahey saját példáját is felhozta: Fahey félállásban dolgozott a GameStopnál, amikor elkezdett írni a Kotakunak. Egy alkalommal leírta, hogy a GameStopnál melózik, és másnap rászólt a főnöke, hogy ne említse a posztokban a viszonyát a GameStoppal. Szóval a bolthálózat figyeli a netes említéseket, és háklis ezekre. El lehet képzelni, mennyire verte ki a biztosítékot az interjú, amiben Littlejohn a nemierőszak-szimulátorok mellett még a kalózkodásról is beszélt, mint a GameStop munkatársa. Gondolom, a munkaszerződésében volt egy passzus arra vonatkozóan, hogy nem kéne ilyesmit csinálni. Persze nehezen lenne védhető a dolog, ha az interjú nem említette volna a GameStop nevét, csak annyit ír, hogy „egy nagy játéküzlet-hálózat”.

Úgy tűnik, használt játékot venni egyre kevésbé éri majd meg, és nem azért, mert a gyereked marihuánát találhat a játék dobozában, hanem azért, mert a nagy kiadók egyre vehemensebben folytatják kereszteshadjáratukat a másodkézből vett cuccok ellen. Azt már mi is megírtuk, hogy a Duke Nukem Forever vezető fejlesztője, George Broussard jobban utálja a használtjáték-kereskedelmet, mint a kalózkodást, de most egy igazi nagypályás, az Electronic Arts kapcsolt rá az érintett boltok (és vásárlók) szívatására.

Illetve dehogy most, hónapok óta folyik ez, a Dragon Age: Originsszel kezdődött és többek között a Mass Effect 2-vel folytatódott: e játékok eredeti tulajdonosai ingyen juthattak hozzá némi dlc-hez (kazuárul: online letölthető plusz játékelemekhez), de akik használtan vették meg ezeket a játékokat, csak pénzért – jellemzően tíz dollárért – vehették meg a dlc-ket (tíz dollár pedig elég sok pénz már ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon, nem lett volna-e érdemes mégis bontatlan, gyári verzióban venni a programot).

Az új fejlemény annyi, hogy a roppant szellemesen „tízdolláros projektnek” nevezett kezdeményezés szellemiségét az EA kiterjeszti az EA Sportsra, vagyis a Madden, a FIFA, az NBA és az NHL játékokra, illetve a Tiger Woods PGA Tour 11-re, amivel az egész akció indul. És ha már kiterjeszti, még jobban bekeményít: nemcsak a dlc-kért, de az online játékért is fizetniük kell majd azoknak, akik használtan veszik meg a játékokat. A cég kitalált egy Online Pass nevű azonosítót – újabb bámulatosan kreatív elnevezés –, ezzel az első tulajdonos ingyen tud online tartalmakhoz hozzáférni és neten játszani, de aki másodkézből veszi a játékot, tíz dollárért vehet hozzá Online Passt. Vagyis ha az átlagjóska vesz egy használt FIFA 11-et, csak plusz tíz dodó fejében játszhat online meccseket másokkal. Illetve az Online Passnak létezik egy hétnapos ingyenes verziója is, ezzel ki lehet próbálni, miről marad le az ember Online Pass nélkül.

Bár nyilván a játékosok fognak emiatt a leghangosabban anyázni, az intézkedés a használt játékokat árusító boltokat – mindenekelőtt a GameStop bolthálózatot – is keményen sújtja. A tízdolláros projekt egyik közvetett eredménye például az volt, hogy egy elégedetlen vevő beperelte a GameStopot, mivel olyan játékokat árultak, amik a dobozukon online játékot ígérnek, viszont ehhez csak plusz pénzért lehetett hozzájutni. A kereset egy kivétellel csak EA-játékokat említ.

Közben Amerika giga-áruházlánca, a Wal-Mart éppen most vág bele újra a használtjáték-bizniszbe. Év elején bedőlt az E-Play nevű, használt játékokat áruló kioszkokat üzemeltető partnerük, most egy másik partnerrel, a Game Trade-del próbálkoznak. A GameStop forgalma mellett ez is azt jelzi, hogy van igény a használt játékokra – kérdés, hogy meddig. Ha több kiadó követi az EA példáját, akár még le is törhetik ezt a piacot.

A kommentekben arra lennék kíváncsi, szerintetek mekkora aljasság, amit az EA csinál? Érthető lépés, amit a játékpiaci farkastörvények szültek? Vagy olyan ez, mintha egy könyvkiadó kitépne pár lapot az antikváriumba kerülő könyveiből?

Hogyan nézne ki egy Mortal Kombat-szerű játék a NES klasszikus játékhőseivel? Hogyan zúzná le a többieket Karateka, Mario és Link? Ki lenne a főellenfél? Válaszok a videóban.

Nézőpont kérdése, hogy most a gazdája kezébe harap a Zynga, vagy végre megszabadulunk a sok kéretlen Farmville, Mafia Wars, satöbbi üzenettől, de a lényeg, hogy nagyon úgy tűnik: a legnépszerűbb internacionális közösségi oldal segítségévek sok tízmilliós rajongótáborra szert tevő flashjátékos mamutcég saját site indítását tervezi Zynga Live néven, és ezzel egy időben teljesen kivonul a Facebookról.

Persze nem a játékokban részt nem vevők jajkiáltását hallotta meg a Zynga, vagyis nem azok miatt lépnek le, akiket halálra idegesítenek az üzenőfalat elborító, szomorú bocikról hírt adó, illetve csirkeól építést segítő kattintásért kuncsorgó üzenetek. Sokkal inkább az a 30%-os részesedés tett be az együttműködésnek, amit a Facebook üzemeltetői sápoltak le a pénzért megvett kiegészítők után. Ha valaki nem tudná, a Farmville-ben például az igazán csecse cuccokat a jó játékkal keresett játékpénzből nem, csak valódi átutalással szerzett javakból lehetett megvásárolni. Pontosan nem tudni, mekkora biznisz volt ez így, de ha azt vesszük, hogy saját tapasztalataink szerint minden tizedik ember hülye, és ezt kivetítjük erre a helyzetre, akkor is több millió ember vett legalább egyszer 5 dollárnyi farmpénzt. Így már elég érthető, miért is lép le a Zynga: nagy pénz van a virtuális farmolásban és bűnözésben, ráadásul aki játszani akar a programjaikkal, az követi őket akárhova.

A Diggen találtuk ezt a csodás képet (kattintásra megnő), ami összehasonlítja hét játék virtuális világának méretét (meg még néhány nagyobbat felsorol). A területek négyzetmérföldben vannak megadva, ezeket még meg kell szorozni 2,59-cel, hogy megkapjuk a négyzetkilométert. Szóval a GTA III városának területe 7,77 négyzetkilométer, ezt követi a GTA: San Andreas (35,22), az Elder Scrolls IV: Oblivion (41,44), a Far Cry 2 (80,29), az alap World of Warcraft (207,2), a Burnout Paradise (518) és a Just Cause 2 (1036). Amiket pedig csak írásban jelölt a kép alkotója: Asheron's Call (1295 négyzetkilométer), Test Drive Unlimited (1600), Fuel (14400), Guild Wars Nightfall (38850), Lord of the Rings Online (77700), Elder Scrolls II: Daggerfall (161600).

Összehasonlításul: Budapest területe 525,16 négyzetkilométer, Magyrország legnagyobb megyéje, Bács-Kiskun megye területe 8445, Magyarországé pedig 93036 négyzetkilométer. A kommentekben arra a kérdésre várnám a választ, hogy szerintetek mekkorának kell lennie egy játékvilágnak (oké, ez műfajtól is függ, válasszuk külön az MMO-t és a nem MMO-t). Volt már olyan érzésetek, hogy egy játékvilág túl nagy volt?

Két hete írtuk meg, hogy a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) nevű, nem a mértékletességéről híres, amerikai állatvédő szervezet felszólította a Zynga vezetőjét, Mark Pincust, hogy töröltesse a Mafia Warsból a harcikutyákat. A Zynga - legutóbbi becslések szerint négymilliárd dollárt érő cég, ugye a Farmville-t is ők készítik - múlt héten vezette be a Mafia Warsban az állatokat mint fegyvert: a játékos oroszlán, tigris és egyéb egzotikus állatok mellett kutyákat is tarthatott viadalokra meg a többi játékos abúzálására.

De ennek vége, ugyanis a kutyák kikerültek a játékból (a többi állat maradt). Úgy tűnik, hatott a PETA érzelmekre ható próbálkozása - a szervezet korábbi levelében felhozta Zingát, Pincus egykori kutyáját, amiről a céget elnevezte. "A Mafia Wars csak játék, de nagyon is valós az a több ezer pitbull, amit csupán betörőriasztóként vagy harcigépként tartanak. Azzal, hogy Mafia Warsból kikerültek a virtuális pitbullok, a Zynga nem támogatja tovább az elképzelést, hogy elfogadható lenne megláncolni, elhanyagolni és kínozni az igazi kutyákat" - reagált a PETA elnöke, Tracy Reiman a lépésre, és küldött egy doboz vegetáriánus csokit Pincusnak. Nem ő az első, aki ilyet kap: nemrég Steve Jobsnak is küldött a PETA egy doboz csokit, amiért az AppStore-ból visszautasítottak egy játékot, amiben bébifókákat kellett volna agyonverni.

Két kínzó kérdésem maradt a sztori végére. Egy: és mi lesz szegény virtuális oroszlánokkal és tigrisekkel? Kettő: mi a bánat az a vegetáriánus csoki?

Már vagy két hét is eltelt a legutóbbi olyan félnótás óta, aki ámokfutását egy videojátékra kente, szóval épp itt az ideje az újabb, mély mártózásnak az emberi elme csodálatos fényében.

Ezúttal egy Colorado Springshez közeli lakókocsiparkban dühödött fel egy férfi egy közelebbről meg nem nevezett, de egészen biztosan baromi idegesítő Wii-játék miatt, és a vörös köd alatt nem csak megharapta anyja bokáját (kérdés, hogy milyen alattomos harcművészeti ágazatban találunk ehhez hasonló mozdulatot), de autóba pattant, azzal összetört néhány másik járművet, illetve elütött egy gyalogost és egy fát. Először a közelben tartózkodók vették körbe, ekkor azonban kipattant a kocsiból, és légfegyverével kilőtte egy másik gépjármű szélvédőjét - bár erről nem szól a jelentés, valószínűleg közben olyasmit kiabált, hogy "PWNED, noobs!". A rendőrség láttán még táncolt kicsit egy motorháztetőn, hogy aztán a testébe csapódó taser-nyilak hatására remegő kocsonyaként zuhanjon a földre. Sajnos a konkrét esetről nincs felvétel, de a Youtube bővelkedik vicces taseres jelenetekben. Itt van például ez, amiben épp Chewbacca méltó utódját keresik.

Az hogy a nyomtatott sajtó, az egész világon döglődik, úgy ahogy van, nem egy kimondott friss hír, évek óta szenved ezzel a New York Timestól a Playboyig minden napilap és magazin, amit csak papírra nyomnak.

Az apropó, ami miatt ezt most előhozzuk, persze a mi kis szűkebb pátriánkra, a videojátékokkal foglalkozó magazinokra fókuszálva, az a MATESZ (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) legutóbbi negyedéves gyorsjelentése, ami pár napja lett publikus, és azóta elemezgetik is az okosok internetszerte. Csatlakozzunk mi is!

A férfiak fantáziáját valamiért megmozgatják az olyan csajok, akik valami kifejezetten férfias dologban vesznek részt - és itt most gyorsan hagyjuk ki az első pár eszünkbe jutó dolgot, mint testépítés, súlyemelés, sör-virsli verseny, és a többi, egész addig, amíg a kémkedés szót fel nem dobja az agyunk. A játékvilágban persze az összes híresebb kémnő kapott már epizódszerepet, volt például Mata Hari kaland is, de most inkább egy olyan hősnőt veszünk elő, aki speciel nem csak digitálisan létezett, és első blikkre akár magyar is lehetne.

Violette Summer a Velvet Assassin nevű játék főhősnője volt, a játék története szerint az angol úri család sarjaként pont olyan tanulmányokat folytatott és olyan sportágakat űzött, amik alkalmassá teszik a német vonalak mögötti tevékenységre - persze pár lebombázott családtag adja meg a végső lökést a veszélyes kémnővé váláshoz. A játék vegyes érzelmeket váltott ki a szaksajtóból és a vásárlókból egyaránt, de a főszereplő dögössége elvitathatatlan tény. Ahogy már említettem, Violette Summer nem teljesen légből kapott szerep: a második világháborúban egy Violette Szabo nevű, kevésbé szerencsés nő tört némi borsot a németek orra alá - míg aztán a második küldetésén egy előre nem látott ellenőrzőponton lebukott. Szabo kisasszony harcolt, míg ki nem fogyott a Sten géppisztoly mellé javadalmazott lőszerből, a németek elfogták, vallatták kicsit, majd némi raboskodás, kényszermunka és éheztetés után kivégezték. Mielőtt sokakat megvezetne a posztomusz több érdemrendre és kitüntetésre is felterjesztett hölgy vezetékneve, elmondom, hogy nem volt se magyar, se származású, a háborúban elesett francia férje felmenői voltak magyarok.

Nagyon aranyos MMORPG-paródiát készített a furcsa játékairól ismert Copenhagen Game Collective. A játékban minden játékosnak 5, azaz öt perce van arra, hogy minél több szintet lépjen és mellesleg még életben is maradjon. A szintek számát a többi játékos lemészárlásával és kincsgyűjtéssel lehet növelni, de a dolgot megnehezíti egy beépített lagrendszer. Ez utóbbi a játék legnagyobb poénja: a játékos nem azonnal tud lépni, harcolni és védekezni, hanem csak némi késéssel. Harmadik próbálkozásra azért sikerült megszoknom ezt.

Folytassuk picit az örökké hálás "Régen Minden Jobb Volt" címmel is ellátható témát: ugye nem csak mi vettük észre azt, hogy a manapság megjelenő játékok már korántsem olyan nehezek, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt?

Személy szerint úgy gondolom, hogy a mostanra inkább tömegek szórakozását kiszolgáló programok csak akkor lehetnek sikeresek, ha egy afféle legnagyobb közös osztó jellegű metódussal olyan nehézségi szintet lőnek be, ami csak a menthetetlenül bénák számára okoz gondot. Sokszor elmondták már, és szerintem az olvasók egy része is hasonlóképp érez: az emberek napjainkban játszani akarnak, ezért a kevés szabadidejükben inkább a folyamatos akcióra szavaznak, nem pedig arra, hogy a fejüket vakarva üljenek egy közepesen bonyolult puzzle előtt.

Itt van azonban egy remek ötlet a korábban az Interplaynél (felsorolnám, hogy milyen játékokat adtak ki, de inkább itt a Wikipedia-link) is fejlesztő Matt Findleytől: ha már úgyis az az elvárás, hogy egy új játék szerteágazó sztorivonalat villantson fel, miért ne lehetne a mai viszonyokhoz belőtt, könnyebb kötelező küldetések mellé zsibbasztóan nehéz mellékvágányokat fűzni? A szakember szerint egy ilyen kötelező, de könnyű - választható, de fejtörőkkel teli felállás pont a régen megszokott, és ma már annyira hiányolt, komoly stophatással bíró, a játékost gondolkodásra ösztönző elemek kerülhetnének vissza a helyükre.

Matt persze mindezt persze nem csak úgy, mintegy mellékesen osztotta meg a nagyérdeművel: a vezetése alatt az inXile nevű csapat egy meglehetősen szokatlan játékon dolgozik éppen. A Hunted: The Demon's Forge igazi stíluskavalkád lesz, a leginkább fantasy Gears of Warként leírható fő vonal mellett a program a fejlesztők szerint nyomokban ezer más játékot is tartalmazhat, olyan, elsőre meglehetősen nem ide-, vagy épp összeillő címeket, mint például a Hexen és az A Bard's Tale. A dungeon crawlerként megfogalmazott stílus feltámasztására törekvő csapatnak szerencsére van esélye arra is, hogy ebből az első hallásra lehetetlennek tűnő küldetésből a végén ki is hoznak valami élvezhetőt: az inXile Entertainment mögött Matt Findley mellett az a Brian Fargo áll, aki ennél nagyobb csodákat is véghezvitt már.

Másfél hónapja még tülekedés volt a Startcraft II bétatesztjében való részvételért (ugye százdollárokért keltek el bétakulcsok az eBayen), mostanra viszont boldog-boldogtalanhoz hozzávágnak egy bétakódot. Mi is így teszünk, hála az 576 KByte bolthálózatnak, amitől kaptunk 25 kódot (egyébként aki előrendeli a játék alap vagy collector’s edition változatát, eleve kap egy bétakulcsot).

A kódokat ráúszásos alapon adjuk oda, amíg a készlet tart, szóval ha szeretnéd kipróbálni a Starcraft II-t, de még nincs bétakulcsod, írj erre a mailcímre egy levelet, amiben válaszolsz egyetlen kérdésre: Milyen témáról vagy témákról látnál szívesen posztokat az IDDQD-n? Csak konstruktív levelek játszanak, az „a blog így tökéletes, ahogy van” és a „hátezegyfos, adjátok fel” tartalmú üzeneteket nem vesszük figyelembe. A kódokat az első 25 embernek folyamatosan, a.s.a.p. postázzuk.

(UPDATE: Elkeltek a kulcsok, köszi mindenkinek a leveleket. Aki bétakulcs nélkül is elküldené az észrevételeit, természetesen azt is szívesen vesszük.)

Egy 24 éves alabamai fickó, név szerint Wade McGilberry vigyorog a képen az egymilliós dolláros csekkel, amit a 2K Sports kiadótól kapott, mert a Major League Baseball 2k10 című játékban megcsinálta a tökéletes meccset. Nem vagyok egy különösebb baseballtudor - bár egyszer, egy meccs bámulása közben hosszú percekig úgy gondoltam, hogy értem a szabályokat -, de azt azért sejtem, hogy ez nem lehetett túl egyszerű dolog. Az kiadó Xbox Live-on hirdetett meg egy versenyt, és talán maguk sem gondolták volna, hogy valaha gazdája lesz az egymilliónak - de Wade már a verseny első napján megcsinálta a hibátlan meccset.

Az egymillió dollár nemcsak mocskosul sok pénz, de - tudomásom szerint legalábbis - a legtöbb, amit valaha ember nyert videojátékos versenyen. És megvan annyi, amit az amerikai profiligában egy középcsapatnál egy év alatt keresni lehet igazi baseballozással.

A héten nem volt időm szerdai retrót és képregényt összedobni, kárpótlásul viszont indul még egy, alkalomszerűen jelentkező rovat, amiben bulvárgyöngyöket hozunk fel majd a játékörténelem tengeréből (és legyen ez az utolsó képzavar a posztban): legendás balhékról, régen volt, de nagyot szóló iparági marhaságokról fogunk beszámolni. Kezdetnek egy csúnya ügyről, ami az Apple két Steve-je, Jobs és Wozniak között esett meg.

1975-öt írunk, már létezik az Atari és a Pong, az Atari-elnök Nolan Bushnell a bimbózó játékipar nagyágyúja. Bushnellnek eszébe jut, hogy meg kéne csinálni a Pong egyszemélyes változatát, és kollégájával, Steve Bristowval kidolgozza a részleteket: egy olyan falteniszjátékot, amiben a labdával téglákat lehet lebontani. A Breakout nevű projekt hardvergondjait végül egy fiatal fejlesztőre, Steve Jobsra bízzák. Jobsnak 750 dollárt ígérnek, és további 100 dollárt minden egyes csipért, amit meg tud spórolni az előzetes tervben számoltakhoz képest. (Még éppen a tömeggyártott olcsó cpu előtti időkben járunk, a játékgépekben főleg tranzisztoros felépítésű logikai áramköri rendszerek, TTL-csipek ketyegnek – és minél kevesebb ilyen csipből áll egy játékgép, annál olcsóbb a tömeggyártása.)

Jobs megbízza országos cimboráját és főállású zsenit, az akkor éppen a HP-nél számológépeket fejlesztő Steve Wozniakot, hogy segítsen neki, mert sürget az idő, az Atari négy napot adott a prototípus elkészítésére. Wozniak nekiáll a lehetlen feladatnak, nappal a HP-nél dolgozik, éjjel a Breakoutot hegeszti. Négy napig nem alszik, végül szinte teljesen egyedül és éppen határidőre elkészül az architektúrával. Az Atari eredeti tervrajzához képest kerek ötven csipet spórol meg. Jobs elviszi a prototípust az Atarihoz, és megkapja a 750 dodót meg az 5000 dolláros bónuszt a kispórolt csipekért. És itt jön az sötét aljasság a sztoriba: csak az előbbit felezi meg Wozniakkel, a bónuszt zsebre rakja. Vagyis a Breakout fejlesztője 375 dollárt kap, és a játéktörténelem legpitiánerebb átverésének áldozata lesz. Mese vége, a tanulságot mindenki vonja le magának.

Wozniak 12 évvel később tudta meg, hogy Jobs átejtette. Biztosan nem tett jót a kapcsolatuknak, de egy későbbi interjújában „Woz” nagyon megbocsátóan fogalmazott: „Steve-et mindig jobban érdekelte a pénz. A Breakout esetében csak meg kellett kérnie engem, hogy dolgozzak. Nekem volt munkám, nem volt szükségem pénzre. Ő mindig inkább az üzletben volt benne, én meg a fejlesztésben. Ez nem egy jó-a-rossz-ellen dolog.” Egy másik interjúban azért azt is elárulta, hogy később rájött, a négynapos határidőt nem az Atari adta, hanem Jobs akarta így sürgetni őt. Négy nap elteltével ugyanis Jobs Oregonba repült, és addig túl akart lenni a – számára azért nem olyan megerőltető – feladaton.

A sztori csattanója, hogy Wozniak túl jó munkát végzett, és olyan kevés csipből (42-ből) oldotta meg a feladatot, hogy az nem várt nehézségeket okozott volna a gyártósornál. Így az Atari végül mégis egy saját, százcsipes architektúrával készítette el a Breakoutot. Wozniak később úgy nyilatkozott, hogy ennek a verziónak a játékmenete ugyanolyan volt, mint amit az ő 42-csipes változata produkált, semmi pluszt nem tett hozzá. Zárásul pedig klikk a fenti videóra: Wozniak mesél arról, hogy mi történt, miután a négynapos fejlesztési maratont követően kidőlt – állítólag ekkor álmodta meg a színes képernyős számítógépet.