IDDQD

Oktatójátékok évtizedek óta léteznek, a komoly céllal készült játékok (serious gaming) közül valószínűleg ezek vannak a legtöbben. Viszont jó oktatójátékot nehéz készíteni, az önfeledt szórakozás és a tanulás nem könnyen összeegyeztethető fogalmak. A Tabula Digita cégnek viszont matekot tanító játékaival sikerült megragadnia a gyerekek figyelmét – egyes szülők szerint túlságosan is.

Történt, hogy az új-mexikói Albuquerque néhány iskolája a védelmi minisztérium támogatásával megvásárolta a Tabula Digita új játékát, a DimensionM-et. A játék ízig-vérig fps, amiben néha egyenleteket kell megoldani (és ha jól sejtem, a pontszámban is többet számít a matekozás, mint a másik lelövése). A fenti videón a DimensionM New York-i bajnoksága (mert ilyeneket is rendeznek a gyerekeknek) látható. Érdemes megnézni, bár jó kérdés, hogy a gyerekek a matek vagy az fps-elemek miatt sikítoznak ennyire.

Szóval, Albuquerque-ben néhány szülő ügy találta, túl sok akció van ezekben az oktatójátékokban. A helyi KOAT-TV-nek akadtak ki, és egyenesen azzal vádolták az iskolát, hogy az a játékkal elősegíti a videojáték-függőség kialakulását. Az egyik iskola illetékese viszont védelmébe vette a játékot mondván, ezek a 21. század oktatási segédeszközei, és semmi baj nincs azzal, hogy a gyerekek a játékban nemcsak a műveletvégzési sorrendet sajátíthatják el, hanem jetpacket is használhatnak.

A játékból itt látható egy demo, lehet vitatkozni azon, hogy mennyire hatékony így tanítani. Az biztos, hogy merész húzás volt a Tabula Digitatól a játék, illetve annak elődje, a Dimenxian. Ez utóbbinak egyébként a szlogenje sem túl szülőbarát: „Learn algebra or die trying”, azaz „Tanulj algebrát vagy halj meg, miközben megpróbálod”.

(via Kotaku)

A CollegeHumor megint nem hibázott. Hol van ehhez képest Gregory House?

A Kotaku spanyolviaszügyi szakújságírója nagy igazságokra hívta fel a figyelmet a Microsoft kontroller nélküli játékrendszere, a Project Natal kapcsán:

Az emberek nem néznek ki jól, amikor hadonásznak.
Ezért az emberek nem néznek ki jól, amikor a Project Natallal játszanak.
Te sem fogsz jól kinézni, majd ha a Project Natallal játszol.

És hogy lássátok, mennyire nem, íme a Parade Magazine újságírói tesztelés közben (ha jól látom, valamilyen fallabda-játékkal játszanak):

Persze a Kotaku rögtön helyre teszi a dolgot mondván, teljesen oké a hadonászás, és különben is, ami a nappaliban történik, az a nappaliban marad. Elvégre az is elég hülyén néz ki, amikor az ember egy, a méreténél három számmal kisebb műanyaggitáron nyomkodja a gombokat vagy amikor a PS3 kontrollerét rángatja Heavy Rain-ezés közben. Sőt, a gamer marhaságokon kívül is van elég sok, hülyén kinéző, de szórakoztató tevékenység a pogótól a curlingig. De lássuk be, azért elég ritka, hogy egy új játékrendszer júzereiről már a kütyü megjelnése előtt animgif készül.

Pár napja járta körbe a szaksajtót a játékpiacon elég alapos felméréseket készítő NPD Group elemzőcég új, Gamer Segmentation 2010 című tanulmánya. A majdnem 19 ezer játékos megkérdezésével készült felmérés leginkább meghökkentő eredménye az, hogy a játékosok 4 százaléka heti 48,5 órát vagy még többet játszik. Vagyis heti két teljes napot. Napi 7 órát.

Ha belegondolunk, ez baromi sok. A 48,5 óra is meg a 4 százalék is, a G4TV fel is tette a kérdést: kik ezek a játékosok, hol vannak? És a kommentekben meg is jelent néhány, két játékos sztoriját pedig ki is emelte külön cikkbe a lap. Érdemes elolvasni, egyikük egy Irakot és Afganisztánt megjárt, 28 éves, mozgássérült exkatona, a másik megszólaló pedig egy 22 éves lány. Mindketten munkanélküliek, és játékokkal ütik el idejük nagy részét.

Azt hihetnénk, hogy ők kivételes esetek, mert inkább az iskolába járó kiskorúak vannak ennyire rágyógyulva a játékokra, de ez tévedés. A felmérés szerint a 4 százalék (ami nagyjából olyan 750 embert jelent) átlagéletkora 29 év. Az extrém játékosok 66 százaléka férfi, 34 százaléka nő. Legtöbbjük alacsony jövedelmű háztartásokban él, ennek ellenére sokat költ játékokra, átlagosan 34 játékot vesz három hónap alatt (ezek többsége valószínűleg használt cucc az NPD elemzője szerint).

Természetesen muszáj megkérdeznem az IDDQD olvasóitól: van köztetek olyan, aki beleesik a fenti kategóriába? Ha igen, és hajlandó megnyilatkozni a kommentekben, kíváncsi lennék, hogy mivel játszik, mennyit költ egy hónapban játékokra, illetve mindenekelőtt arra, hogy miért, milyen körülmények hatására foglalkozik ennyit a játékokkal.

A Diggen akadtam rá a lenti képre (itt az eredetije), szerintem zseniális ötlet, és a kivitelezés is szép. A koncepció egyszerű: mi lenne, ha az – ahogy látom, főleg a Nintendo-játékokból ismerős – cuki és jóravaló játékhősök áttévednének egy nem éppen rájuk szabott játékba? Mi történne Toaddal a Mortal Kombatban? Donkey Kong túlélne a Doom egy pályáját? Yoshi megtarthatná a Mario Kartból szervált autóját a GTA IV-ben? A válasz sejthető.

Remélem, a művész (akiről annyit tudni, hogy David Dallasból) folytatja még ezt, megnézném magát Mariót is mondjuk a God of War 3-ban vagy a Loco Roco gömböceit a Bioshockban.

Egyszer már megbántuk, hogy Master Chief elkezdett énekelni (sőt, a sisakját is levette – bár ne tette volna), úgyhogy kicsit félve indítottuk el a lenti videót. De szerencsére ezúttal poénról van szó, a videó ugyanis a teleshopos „vegyél meg száz olyan dalt, amit már unalomig ismersz” válogatásokat parodizálja. Master Chief egy pohár vörösbor mellett romantikázik a nőjével, miközben olyan klasszikusokból hallunk részleteket, mint a One more snipe vagy a He’s an easy target. Én a végére már hangosan röhögtem.

Amikor anno kitaláltuk az IDDQD-t, egy dologban mind a négyen egyetértettünk: nem lesznek olyan posztok, hogy "OMG kijött az XYZ játék trailere és üt mint az ipari áram", mert arra ott van a világ összes többi játékos blogja és magazinja, mi inkább az olyan érdekes és WTF dolgokat írjuk meg, amiket ők nem anniyra.

Alapelvünket laza mozdulattal átlépve azt kell mondanom: OMG, kijött a Deus Ex 3 trailere, és üt mint az ipari áram. Ha ebből nem lesz az évtized játéka, akkor semmiből.

(HD verziót nem találtam, bocs.)

Mi? Szexi egérkurzor, mi ez a hülyeség? – kérdezik valószínűleg azok, akik nem játszottak az Anachronoxszal. És ők elég sokan vannak, mert a 2001-es játék – ami Tom Hall, a játékipar egyik legpechesebb figurája vezetésével készül – óriási bukás volt. Pedig – és ezt 15 éves játékújságírói pályafutásom teljes felelősséggel állítom – minden idők egyik legjobb szerepjátékáról van szó, aminek egyetlen bűne, hogy kicsit ronda volt (ez volt az utolsó játék, ami a Quake II motorjával készült).

Illetve a sikertelenséghez az is hozzájárulhatott, hogy a szokatlan környezetet nehezen fogadta be a játékosok gyomra: az Anachronox világa alapvetően sci-fi volt, de fantasy, pulp és képregényes elemeket is vegyített benne. Csak egy példa a furcsaságaiból: az egyik játszható karakter egy bolygó volt. A készítők az egérkurzorból is érdekes dolgot hoztak ki: a kurzor nem egyszerű nyíl volt, hanem egy apró, lebegő kütyü (lásd baloldalt), amiben egy nő, bizonyos Fatima Doohan digitális szelleme lakott. Egy meglehetősen szexi nőé, legalábbis a Quake II motor képességeihez mérten.

Fatima a főszereplő, Sly Boots magánnyomozó titkárnője volt, amíg egy balsikerű akció során el nem patkolt autóbalesetben. Lelkét ezután digitalizálták (vagy valami ilyesmi), így halála után is tudta segíteni a közben lecsúszott alkesszé váló Bootsot a munkájában. Fatima remek rezonőr: a játékban többször felbukkan (kivetítődik a kurzorkütyüből), és mivel cselekedni már nem nagyon tud, kommentálja az eseményeket. Csípős megjegyzései pedig feldobják a játékot és kapcsolatát a főnökével. („– Fatima, jött új üzenetem? – Semmi olyan, amihez elég józan vagy.”) Ez a kapcsolat egyébként elég zűrös, mert Fatima kicsit bele van esve Bootsba, még szellemként is, és a játék egy pontján megjelenik egy rivális csaj a múltból, aki ráadásul él, sőt Fatima őt hibáztatja a saját haláláért. A szappanoperába illő drámát lásd a törés utáni két videón. És még egy link a végére: ő Jenni Tooley, az ő hangján szólalt meg Fatima a játékban.

Újabb, játékhoz kapcsolódó erőszakos bulvárhírbe botlottunk, a sztori azonban igazolja, hogy aki játék miatt aljasul le, azzal egyébként sincs rendben valami. Hősünk ugyanis a 21 éves, virginiai Bruce Jamar Waltson, akit januárban egy haverjával együtt betörés miatt fogott el a rendőrség, csak aztán óvadék fejében elengedték, hogy szabadlábon védekezzen.

Waltson azért került újra rács mögé (és a priusza miatt ezúttal nincs óvadék), mert embertelen módon megölt egy macskát - a pontos vád ellene rendzavarás és állatkínzás. A Staunton városában lakó férfi kedd este átugrott a barátnőjéhez, ahol játszani kezdett valamilyen konzoljátékkal. A barátnő macskája azonban megzavarta a játékot azzal, hogy kihúzott egy drótot (hogy a konzol tápkábelét vagy a konntroller zsinórját, azt nem részletezi a hír). Waltson erre dührohamot kapott, és egyszerűen falhoz csapta a macskát. Nem gyengén, szegény állat elpusztult. Mindez a nő gyerekei szeme láttára történt, a rendőröket a barátnő hívta ki.

Az egész sztoriban azt nem értem, miért engedték ki januárban a férfit. Nem egyszerű betörésben vett részt, erőszakos természete már ott is megmutatkozott: bűntársával az egyik lakót egy porszívócsővel verték meg, a másikat (egy 54 éves nőt) többször megütöttek és -rúgtak.

Hogy a Final Fantasy 7 minden idők egyik legjobb játéka volt, azon nincs különösebb vita. Azon se, hogy az idén 13 éves játék megérdemelne egy remake-et a mai audiovizuális szintre hozva Cloud Strife meg a többiek viselt dolgait. Valamikor a PS3 megjelenése előtt kezdték el sugdosni internetszerte, hogy az FF7 remake készül, főleg miután a 2005-ös E3-on a Sony az új konzol képességeit egy PS3-on összerakott Final Fantasy 7 jelenettel demózta. Ez volt az, ha valaki nem emlékezne rá:

Öt évnyi pletykálkodás után most a sorozat egyik kulcsembera, a producer Yoshinori Kitase egyszer s mindenkorra lehűtötte a rajongókat. Emberünk azt mondta, a FF7 mai szintre hozása nagyjából tízszer annyi időt venne igénybe, mint a legutóbbi epizód, a Final Fantasy 13 elkészítése. Ami három és fél év volt. Vagyis a FF7 remake laza 35 évbe kerülne.

Ez szépen megmutatja a játékipar egyik nagy problémáját: a grafikai fejlődés exponenciálisan jelentkezik a grafikus munkaigényben. A FF7 anno három évig készült (igaz, ebben benne volt a SNES-ről Playstationre átállás, meg a párhuzamosan készülő Chrono Trigger, amirbe be-be kellett segíteni), 120 emberrel, 30 millió dollárból. Ugyanez ma a tízszeresét kéri, leginkább azért, mert ami munka 13 éve mondjuk egy napig tartott, a mai színvonalon két hetet vesz igénybe. És attól, hogy a játék tízszer annyi időbe/energiába/pénzbe kerül, nem lesz se tízszer olyan jó, se tízszer annyi példányban eladható. Ezért nem fognak már valószínűleg soha FF7-szinten epikus, aprólékosan kidolgozott, változatos, és render mozikkal sűrűn megszórt játékok születni.

Persze az is lehet, hogy Yoshinori-szan (vagy Kitase-szan?), khm, szóval ennek a drága embernek tele lett a hócipője a 13 éves játékát bálványozó rertosznobokkal, és mondott valami nagyot, hogy elhallgattassa őket.

– Szia, Jeroen. Milyen idős vagy és mi a hobbid a zeneszerzés mellett?
– Hello mindenkinek. 18 éves vagyok, és a hobbim a lányok. :)

Így kezdődik az a Jeroen Tellel készített interjú, ami a 64’er magazin 1991. márciusi számában jelent meg. Az idézetből az következik, hogy Tel 17 éves volt, amikor az 1990-ben megjelenő Supremacy zenéjét komponálta. És 15-16 évesen írt olyan, három hangcsatornás klasszikusokat, mint a Hawkeye vagy a Cybernoid zenéje.

Döbbenet.

Talán néhányatoknak feltűnt, hogy Tóta W. múlt heti Dune II-idézése után olyan játékokat tettem a szavazódobozba, amelyek főleg a zenéjük miatt lettek emlékezetesek. A Supremacyt szavaztátok meg, így ez a poszt nagyrészt a főcímzene alkotójáról, Jeroen Telről fog szólni, akit nyugodtan zenezhetünk a SID Mozartjának. De most komolyan, 15 évesen én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy szarrá törjem a könyökömet gördeszkázás közben (két műtét), ez a csávó meg már világhírű zenész volt.

Amikor a tavalyi Blizzconon bőszen mutogatták, mekkora király modszerkesztőt hegesztenek a SC2-höz a Blizzard programozói, mindenki lelkesedett ugyan, hogy hurrá, lesz majd starcraftos DOTA, meg ilyenek, de a műfajból való kilépést mondjuk  a Tower Defense-klónokon túl nem biztos hogy sokan lehetségesnek tartották. Elvégre mi a francnak szenvedjen az ember, hogy FPS-t, vagy RPG-t faragjon egy olyan motorból, amit nem erre találtak ki?

Hát, úgy tűnik, a modfejlesztők kreativitása nem ismer határokat, és az a motor sem annyira rossz, lássuk mi mindent hoztak össze vele már a béta alatt.

First person shooter:

Final Fantasy harcrendszer:

Third person deathmatch, Crysis-szerű odafókuszálok, ahová célzok grafikai trükkel:

És akkor hol vannak még az igazán kiforrott darabok.

1980-ban volt még néhány játéktermi sikerjáték a nemrég 30. szülinapját ünneplő Pac-Man mellett, például a Centipede, amiben a címszereplő, trükkösen lefelé mozgó százlábút kellett darabjaira lőnie a játékosnak. De hogy jön ez az év - állítólagos - botrányfilmjéhez? Úgy, hogy annak is százlábú van a címében, mégpedig emberi. A The Human Centipede egy őrült orvosról szól, aki fejébe veszi, hogy emberekből épít egy százlábút. Igen, úgy. Állítólag az amerikai mozilátogatók közül többel elhányták magukat, amikor a filmet nézték, de érdemes az ilyen híradásokat fenntartással kezelni, akik látták, azt írják, semmi különösen explicit gusztustalanság nincs benne.

Ettől nem kell félni a fenti képen látható flashjátékot játszva, hányás helyett inkább röhögni fogunk. A Human Centipede: The Game természetesen egy Centipede-változat, ami a filmből merít bizonyos látványelemeket, mindenekelőtt magát a százlábút. Egyébként teljesen jól játszható cucc, retro és paródia egyben.

Legalábbis a „Sajnálom, szeretlek” című koreai szappanopera egyik szereplője, Szo Csi-Joung szerint. Többször írtunk már arról, hogy a Starcraft mennyire népszerű Dél-Koreában, tessék, itt az újabb bizonyíték. Azért az analógia bővebb kifejtésére kíváncsi lennék. A zerg rush megfelel az egyéjszakás kalandnak? És akkor egy 4v4 meccs mi?

(via Ningin)

A Kotakun találtam ezt a jó kis galériát, és forrásmegjelöléssel jól ellopom, mert ilyen kis habkönnyű posztok is kellenek. A Maniac Mansion (amiről ugye bővebben már volt szó a retrorovatban) 1987-ben jelent meg a Lucasartstól és mivel ez volt az első, SCUMM-motoros kalandjáték, nagyot villantott. De hogy nézett volna ki a játék, ha a roppant népszerű (és mostanában véget ért) tévésorozatot, a Lostot dolgozza fel? Valahogy így (a képek klikkelésre megnőnek):