IDDQD

Sid Meierről már volt szó a retrorovatban a Pirates! okán – és valószínűleg emlegetjük még majd néhányszor a mestert –, de mesterművéről, a Civilizationről nem esett még szó (pedig jó régen megszavaztátok). Persze kicsit önkényes mesterműnek kikiáltani egyetlen játékot egy olyan ember életművéből, akinek például a Railroad Tycoon vagy az említett Pirates! is megtalálható a CV-jében – a Civilization annyiban talán mégis kiemelkedik a Meier-korpuszból, hogy szokatlanul összetett volt, így megalapozta a stratégiai játékoknak azon ágát, amit egyszerűen csak négy X-szel jelöl a szaksajtó. A „4X” nevét négy angol ige, az eXplore, eXpand, eXploit és eXterminate adja, ami magyarul nagyjából így fordítható: felfedezni, terjeszkedni, termelni/kizsákmányolni (az exploitra nincs igazán passzentos magyar szó) és megsemmisíteni (mármint az ellenséget). Ez a négy játékfázis 1991 előtt nem igazán volt egyszerre jelen a stratégiai játékokban, de Meier szokásához híven mert nagyot álmodni – olyan nagyot, hogy a játék csak komoly belső harcok árán jelenhetett meg.

De ne szaladjunk ennyire előre. Inkább szaladjunk vissza, egészen 1982-ig, amikor Meier és bizonyos Bill Stealey megalapították a Microprose-t. Ők ketten a General Instrument nevű számítógép-forgalmazó cégnél találkoztak, és mivel Meier – aki szabadidejében már akkor is játékokat készített – éppen egy kezdetleges repülőszimulátoron dolgozott (Atari 800-ra), Stealey pedig tartalékos vadászgéppilóta volt a légierőnél, jól egymásra találtak.

Hogy mi van az egyszeri gémer gépében, azt aránylag jól lehet követni a Steam statisztikái alapján (mi is csámcsogtunk már az onnan származó adatokon). Az új Steam Survey adathalomban azonban új kategória tűnt fel (pontosabban kettő, de a Mac-júzereké annyira nem érdekes most): vajon milyen szoftverek vannak telepítve a Steam-játékosoknál? Nem tudom, mennyire teljes a lista, vannak-e szoftverek, amit nem figyeltek az összeírásánál (én ilyennek sejtem például a Photoshopot), mindenesetre a klikk mögött ott a toplista, kattintás előtt lehet tippelni az elsőkre.

Direkt nem írtam azt, hogy digók, mert még engem is beperelnének. Upsz, ezt elszúrtam, tud valaki ajánlani egy jó ügyvédet?

Szóval az történt, hogy a legnagyobb, olasz származású amerikaiakat tömörítő érdekvédelmi szervezet, az UNICO nekiállt a Take 2-nál akadékoskodni, hogy nem kéne kiadni a Mafia 2-t (aug 24 lenne a premier napja egyébként), mert az egy borzasztó rasszista szemét, és rossz színben tünteti fel az olaszokat.

A játék, mint a címéből is sejthető, egy maffiasztori. A 40-es évek Amerikájában játszódik, és egy Vito Scaletta nevű szicíliai bevándorló történetét és felemelkedését meséli el a szervezett bűnözés világában. Van benne sok erőszak meg gyilkosság meg árulás meg szex, mint egy rendes maffiatörténetben. És ha csak fele olyan jó a játék, mint az első rész volt pár éve, már akkor is kötelező vétel.

Az UNICO baja az, hogy a gengszterek mind olasz származásúak benne, és nem jelennek meg más, etnikai alapon szerveződő maffiák, így a játék azt a hamis képet vetíti a fiatalság elé, hogy a szervezett bűnözés valami exkluzív itáliai sajátosság (megjegyzem, a játék M, vagyis 17 év feletti kategóriás, így nem feltétlenül kéne azzal érvelni, hogy "targeted audience of young people"). 

Mivel a Take 2 nem halasztja el a premiert (válaszukban kifejtik, hogy a játék szereplői nem attól mocskos szemét erőszakos állatok, mert Szicíliában születtek, hanem azért, mert gengszterek, ahol ez foglalkozási ártalom), így valószínűleg pereskedés lesz a dologból. Én meg várom, mikor pereli be Gárdonyi Géza jogutódait valami élelmes török érdekvédő az Egri csillagokban megjelenő nyílt rasszizmus miatt.

Bulvármocsokban fetrengő, visszataszítóan kattintásvadász rovatunkban ma a csöcs metafizikai jelentőségét és a marketingben megjelenő hatalmát vizsgáljuk szigorúan tudományos alapon, úgy emberileg mint szakmailag.

Szóval Sophitia Alexandra minden idők legkirályabb (jó, ezen ne vesszünk össze: egyik legkirályabb) verekedős játékának, a Soul Caliburnak az egyik szereplője, görög lányka miniszoknyában, a xiphos nevű rövid ókori görög karddal és kis kerek fémpajzzsal küzd, bla, bla, bla, kit érdekel a mese, úgyis mindenki a képekre kíváncsi.

A klikk mögött láthatjuk, hogyan pumpálták a grafikusok öt játék alatt kb. a nyolcszorosára Sophitia melleit, és hogyan lett egyre felhasználóbarátabb a harci kiskosztümje. (Ja igen, a poszt ebből a közkézen forgó képből született.)

Méghozzá ezt, Nagy-Britanniában, lehet tippelni, hogy mi volt az indok:

Megvolt a tipp? Oké, akkor mondom a megfejtést: az volt a gond, hogy az Xbox360-as játék hirdetésében a PS3-verzióból származó render mozikból voltak bejátszások. Na de hát a render mozi az minden gépen ugyanolyan, épp az a lényege, hogy előre le van számolva, gondolná az ember - pedig nem az. PS3-on egy blu-ray lemez a játék, boxon meg 3 dvd, így utóbbinál kicsit spórolni kellett a hellyel, és erősebb tömörítést alkalmaztak a moziknál.

A reklámokat felügyelő helyi szervezet, az ASA (Advertising Standards Authory) kockáról kockára összehasonlította a két verziót, és megállapította, hogy észrevehető a különbség a kép élességében és a színek élénkségében, ergo a PS3-as jelenetekkel hirdetni az Xbox-verziót a vásárló átverése. A csavar az a történetben, hogy a hirdetés SD felbontásban ment a tévében, ami olyan szinten rosszabb egy bármennyire tömörített HD-nál, hogy biztosan nem látszik rajta a kétféle HD közti különbség.

A háttérben persze nyilván az van, hogy a Sony kicsit oldalba akarta rúgni a Microsoftot, és azt az üzenetet küldeni a világba, hogy a PS3 grafikája jobb az Xbox360-énál. Viszont ez az ügy elég fura precedenst teremthet. Hiszen ha egy SD-ben amúgy is láthatatlan HD-tömörítésbeli különbség miatt be lehet tiltani egy reklámot, akkor mi lesz a világ összes többi hirdetésével, ami ennél sokkal súlyosabban hazu... hm, szóval él a költői túlzás művészi eszközével?

Elméletileg most jönne az a rész, hogy beömlesztek ide hat vagonnyi booth babe-et, de hát ezeket a német lánykákat nem igazán szereti a kamera, így lépjünk is túl ezen. Az azonban már a szürrealitás mezejét tapodja, hogy a képen látható (minden valószínűség szerint német) sráccal pont egymással szemben mentünk egy nagyobb tömeg két széle között - amint megláttam, rögtön letámadtam, hogy ugyan hadd lőjek már róla egy képet, és szerencsémre pont olyasvalakiről volt szó, aki nem akad meg azon, hogy hulla ismeretlen emberek akarnak róla fényképet csak azért, mert IDDQD. Amúgy ha lenne ilyen iddqd-póló, akkor akadna olyan, aki venne belőle?

Are you this guy or do you know him? Do not hesitate to contact us!

Megint rendhagyó retrózás lesz a héten, mert szabin vagyok, keveset vagyok gépközelben, és nem akarom összecsapni a megemlékezést a két hete megszavazott Civilizationről. Viszont igazi ínyencfalatot kaptok most, hála egyik kedves olvasónknak, Sam.Joenak, aki kölcsönadott tesztelésre egy táblás játékot. Méghozzá egy Pac-Manhez készült táblás játékot, amit 1982-ben gyártottak.

Ma már nem újdonság, hogy a sikerjátékokhoz asztali társasjáték is készül (ugye, a Blizzard élen jár ebben), de engem meglepett, hogy már 28 éve is volt ilyen a piacon. A játékot a Milton Bradley adta ki, és ilyen cuki kis fröccsöntött pac-manek és szellemek járnak hozzá:

Kicsit fura ez a kavar a címet alkotó szavakkal, de a lényeg, hogy végre megint olyan játék készültét jelentették be, ami miatt barátságok és párkapcsolatok szakadnak majd szét, kiürülnek az utcák, és megnő a "bocs, de a héten nem érek rá" tartalmú sms-ek aránya a mobilhálózatokon.

A HoMM-ból MMH-ra változtatott név alatt ugyanis a jól ismert, körökre osztott fantasy bújik meg, aminek első három része bőven beleférne Stöki ma épp aktuális retro-rovatába is. A negyedik részt sokan nem szeretik, az ötödik pedig talán a 3D miatt volt fura, a most bejelentett hatodikról pedig szinte semmit sem tudunk - szerencsére azonban ez nem sokáig marad így, mert a készítők magyarok: a Black Hole Entertainment korábban a Warhammer: Mark of Chaos és Battle March játékokat jegyezte (no meg az Armies of Exigót), így valószínűleg nem idegen a Might and Magic terepe. Szerencsére ők is itt vannak a Gamescomon, és ha minden igaz, ma találkozunk is velük - amint van valami infó, megírom. Addig bízzunk abban, hogy Stöki tudja: szerda van.

A recept: végy egy rész Lady Gagát, adj hozzá egy Starcraft 2-rajongót, jól rázd össze, majd fűszerezd alaposan bikicsunáj-szintű énektudással. Na, ezek után ki mer a Play gombra kattintani?

Fullextrásak vagyunk, ezért itt a szöveg is a klikk után

Nemrég kértük, hogy küldjetek írásokat nekünk, jönnek is a cikkek levélben és kommentekben. Annak idején a CoV-ban szép hagyománya volt az olvasói cikkeknek (user-generated contentnek, ha úgy tetszik), a Tökös-Mákos című rovat erre épült. Valami hasonlót próbálunk meg – már nem tartalomban, hanem szellemiségben: az IDDQD nyitott mindenki előtt. Most például jöjjön egy cikkesített komment, ami erre a posztra érkezett. Az apropó pedig az, hogy pár napja lezajlott Los Angelesben az első Tetris-világbajnokság, ahol egy 29 éves kaliforniai férfi nyert. Erről jutott eszembe az, amit Medencefűtés nevű kommentelőnk írt pár hete:

„1990-ben Münchenben a legnagyobb játékteremben laktam (majdnem szó szerint). Az emeleten sok videojáték volt, akkoriban újdonságnak számító nagy, kivetítős monitorokkal és külön vezérlőasztalokkal. Mivel játékteremben csak a flipperekkel játszottam, így ezekkel soha, viszont ha elfáradtak a karjaim, akkor fent pihentem ki magam, és néztem, hogyan játszanak. Az egyik gépen tetrist játszott egy echte német szakmunkásnak tűnő srác. Minden este megjelent vett egy korsó weissbiert, feltornyozott egy csomó ötmárkást és nekiállt játszani. Én egy idő múlva csak őt néztem a háta mögül. Mindezt heteken-hónapokon keresztül. Soha egy szót nem beszéltünk, de ha nem jött már hiányzott.

A játék egy módosított tetris volt, volt benne robbanó és egyéb bónusz kockák. Száz szint volt benne, és ha az ember vesztett, akkor egy újabb márka bedobásával az előző, öttel osztható szintről folytathatta (35-40-65, stb.) a 80. szintig. Onnantól már egyszerre kellett a századik szintig elmenni.

Ez a srác soha nem tudta eléri a százas szintet. A nyolcvanasig is csak ritkán jutott el, általában addigra elfogyott az aznapi pénze. Nos, egy este szintén ott kibiceltem a háta mögött és szólt nekem, hogy vegyem át, mert nagyon kell neki brunyálni és nem bírja tovább. Átvettem úgy a 82. szintnél. (Csak annyit, hogy a játék itt már nagyon gyors volt egy-egy szint végénél. Nagyon-nagyon gyors.) Mire visszajött, már a 90. pályánál jártam, ahol addig ő még soha. Vissza akartam engedni, de mondta, hogy csak folytassam. A történet úgy végződött, hogy a 100. pályát is megcsináltam, hatalmas ordítással a végén. Ekkor a srác szóba elegyedett velem, ekkor mesélte el, hogy miket ért el addig, én pedig elmeséltem, hogy ilyen géphez addig hozzá sem nyúltam.

Történt ez azon a napon, mikor a földszinten lévő 10 flipperből 7-ben én voltam a csúcstartó.”

A literal trailer egy közepesen ismert online mém, arról van szó, hogy veszünk egy mozi (vagy éppen játék-) trailert, és új hangsávot keverünk alá, amiben a narrációban kizárólag csak arról van szó, ami éppen látható a képen. És ez vicces. Főleg ha az egész ének formában történik, mint most a Halo Reach esetében:

Az okosok szerint a Gyűrűk ura anno akkor került be végérvényesen a popkultúrába, amikor a New York-i metróban megjelentek az első "Frodo lives" falfirkák. Nos, úgy néz ki, a Starcraft is elindult valami hasonló úton, ezt a World Graffiti stábja lőtte Londonban (nagyobb felbontású képekért klikk ide):

Oké, ez egy nagyon régi videó, de egyrészt klasszikus, másrészt pár napja kiderült egy nagy gamer cimborámról, hogy nem ismeri – nemcsak ezt a videót, de a Tripod nevű zenekart sem. Pedig ez egy nagyon vicces együttes, három ausztrál srác ad elő poénos dalokat, és nem állnak tőlük távol a geek témák, így a játékok sem. Ez például egy gyönyörű szerelmesdal, amiben a lány és a fiú az esti romantikázáshoz készülnek – csak a fiú előtte még befejez egy a pályát egy Xbox-játékban. De tényleg csak egy pályát, sőt csak a mentéspontig megy el, esetleg egy szintlépésig, mert akkor jobb páncélt kap. Itt a dalszöveg, akit érdekel, a törés után pedig berakok még két klipet a Tripodtól.

Kicsit gondolkoztam azon, vajon a szerdai retro után mekkora sikere lenne, ha mindenféle játékcsajok mutogatása helyett csak megkérdezném, hogy na jó, kinek mi hiányzik, a hónaljkutya vagy a matrózblúz, de az talán már nekünk is túl kommentvadász és bulváros volna, szóval jöjjön inkább Bayonetta.

Az azonos című játék főszereplőnőjéről egy fontos dolgot kell tudni: játék közben akár azt is elérhetjük, hogy egy (na jó, több) szál hajban álljon előttünk. A Devil May Cry sorozat atyja, Kamiya Hideki találta ki az összes végtagján fegyvert hordó boszorkány alakját, hogy aztán egy csak ritkán látható őrületben szabadítsa őt a világra. Bayonetta vad, veszélyes és persze a játékmániás férfiak ideálja (amennyiben alapul vesszük, hogy mindenki a nagy mellekért és a hullaszerű sminkért van oda). Szerény véleményem szerint a japán játékdizájner minden frusztrációját beleadta ebbe a nőbe, ami nem meglepő: éveken keresztül csak pozőr férfiakkal meg a világot újrafestő kutyákkal megtöltött programokat tervezni és rendezni azért egy idő után biztos elég unalmas ahhoz, hogy aztán egy reggel hősünk a fürdőszobai tükörbe nézve azt mondja: "soha többé férfi karakter".

„Az évszázad hackje.” „Ez epic. Szétröhögtem magam.” „Ez a Sonic hackelések Szent Grálja.” Ilyen kommenteket lehet olvasgatni a Sonic játékok egyik rajongói fórumán, ahova két júzer, bizonyos Captain Bozo és Ranger feltöltött egy általuk készített játékmodot Sega Genesishez. A zseniális alkotás lényege, hogy a Sonic 2 pályáin a karikákat lecserélték hagymakarikákra, vagyis a játékvilág legismertebb sündisznójának, Sonicnak nem felvennie kell azokat, hanem messze elkerülnie, különben veszélyesen elhízik és lelassul. „Én csináltam hozzá a sprite-okat. A gond az, hogy ezt soha nem tudom majd felülmúlni” – mondja a fórumban az egyik alkotó, Ranger. Valóban nagyon megkapó látvány, ahogy Sonic egyre kövérebb lesz, lásd a lenti videón.