IDDQD

Mint múlt héten meghirdettem, Jeroen Tel, az egyik leghíresebb C64-komponista Budapesten koncertezik szombaton, a Pixelhősök című könyv bemutató partiján. Akkor többen kérdeztétek, hogy a koncert és egyéb jóságok (például kiállított és kipróbálható régi játékok) előtt pontosan kik fognak a színpadon észt osztani. Megkaptam a meghívottak listáját, íme:

Két kerekasztal-beszélgetés lesz délután öttől, az egyik játékújságírás témakörben, olyan kétes hírű alakokkal, mint Bear (Guru), CoVboy (na, őt nem kell bemutatni senkinek), Bognár Ákos alias Mr. Chaos (Mikrovilág, PC-X), Lám Gábor alias Del (PC Guru, ZED), Martin (576 Kbyte, 576 Konzol) és Zolee (576 Kbyte). A második kerekasztal szabadabban csapongó észosztás lesz játékokról, ebben részt vesznek: Képes Gábor (Magyar Műszaki és Közlekedései Múzeum), Kömlődi Ferenc jövőkutató, Beregi Tamás író (a Pixelhősök szerzője), valamint két briliáns elme: Hanula Zsolt alias Hancu és Stöckert Gábor alias Stöki. Annyit ígérhetünk, hogy mi minden körülmények között az operában leszünk a józan észt fogjuk képviselni a régenmindenjobbvolt és a játékháromdébenazigazi között. Gyertek el, jó lesz.

Bár mind ezer példát hallottunk már arra, milyen szinten nemzeti sportként kezelik a Starcraftot Koreában, még mindig meg tud lepni, amikor kiderül, hogy ez tényleg nem vicc vagy barokkos túlzás.

Biztos mind hallottunk már a két Korea között a múlt héten kitört villongásról, amikor egy vitatott hovatartozású szigetet elkezdtek lőni az északiak, aztán a déliek visszalőttek, meg is halt pár ember, és azon nyomban beindult a pánik, hogy azért csak nem kéne hogy háború legyen, mert ki tudja, van-e valami használható atomfegyvere Kim Dzsongilnek az egymilliós hadserege mellé.

Nekünk viszont az a sajtótájékoztató az érdekes most, amiben a dél-koreai hadügyminiszternek nekiszegezték a kérdést, miért csak 13 perccel az északi támadás után lőttek vissza. És ebben a véresen komoly, iszonyúan feszült helyzetben Kim Tae-Young azzal magyrázta meg, hogy itt nem feltétlenül a másodperces reakcióidejű visszavágás a fontos, hogy "Ez nem Starcraft". Ennyi. És mindenki azonnal értette, miről van szó, és senki fel nem tételezte, hogy viccelődik. Mikor fog egy magyar politikus egy való életbeli helyzet megmagyarázására egy videojátékot felhozni, mert azt a párhuzamot érti meg legkönnyebben mindenki?

Például meg lehet hekkelni, és egy pécén futó NES-emulátoron Super Mariózni vele. Idézet az elkövetőtől: "Mario isn't designed to be played like this, so this is really really hard."

Már többen beküldtétek, hogy láttátok a könyvesboltban a Pixelhősök című könyvet, amit egy régi motoros játékújságíró, Beregi Tamás írt. Természetesen mi is láttuk, sőt már javában bújjuk az 50 évnyi játéktörténelmet felölelő könyvet, hamarosan írok róla egy részletes kritikát. A könyv hivatalos bemutató partija jövő szombaton, azaz december 4-én lesz a Tűzraktérben (VI. kerület, Hegedű utca 3.), amire több okból is érdemes elmenni, például azért, mert 5 és 6 között a hazai játékújságírás nagy öregjei fogják osztani az észt, például olyan félistenek, mint... á, szerénységem tiltja, hogy befejezzem a mondatot.

De még ennél is jobb érv, hogy a kerekasztalozás után nagy összművészeti banzáj lesz demoscene-bemutatóval, pixelművészekkel, kivetítőn játszható 8-bites játékokkal és chiptune-koncertekkel. A sztárvendég pedig maga Jeroen Tel, a C64-es zenék Mozartja (írtam már róla a Supremacy-posztban), aki VJ szettjével jön el. Akit a teljes program érdekel, kattintson a lenti képre vagy nézze meg a parti Facebook-oldalát.

Nem, még mindig nem Alyx Vance (főleg amúgy azért nem, mert nem találok róla megfelelően pornográf képeket, anélkül ügye meg nincs értelme), hanem Elika, a 2008-as Prince of Persia női főszereplője.

Hosszú idő óta ez volt az első alcím nélküli PoP, a Ubisoft a sötét hangulatot a végén már kicsit talán túlságosan bátran használó Sands of time - Warrior within - Two thrones hármas után megpróbált egy jó oktávnyival vidámabb hangot megütni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, nagyjából két részre oszlott a rajongói tábor: volt, aki szerette a cel-shadinges világmentést, mások meg hülyét kaptak attól, hogy se fekete bőrpáncélos emóvá változni, se meghalni nem lehet. Elika volt az, aki talán megállt valahol középen.

Zseniális videó következik arról, ahogy az új Call of Duty játék, a Black Ops újraértelmezei a casual gaming fogalmát. Az fps első, kubai pályája látható „hardened”, azaz nehezített fokozaton játszva. A játékos gyakorlatilag lövés nélkül tolja végig a pályát, mert a szkriptelt csapattársak szépen kinyírnak mindenkit, akit kell. Emberünk kellemesen elkocog a starttól a pálya végéig, kétszer kell csak lőnie, mindkétszer szkriptelt jelenet miatt. És nem bírom megállni, hogy ne mutassam be az ultimate fityiszt a CoD-rajongóknak: na ez az, ami a Halo sorozatban soha nem történhetne meg.

Én ugyan megkockáztattam az az épületes kijelentésnek egy kérdőjelet, de eredetiben bizony kijelentés volt, Billy Bob Thornton, közepesen ismert, viszont Oscar-díjas hollywoodi színész-rendező-forgatókönyvíró-angelinajolievoltpasija mondta a Daily Telegraphnak adott interjújában. A gondolatmenet a következő:

"We’re living in a time when we’re making — in my humble opinion — the worst movies in history. They’re geared toward the video game-playing generation. And these video games, which I’m on my son about constantly, these games are people killing for fun, and I think traditionally in movies, there’s always been some kind of lesson in the violent movies."

Vagyis azért szarok a filmek, mert a videojátékokon felnőtt generációnak szólnak, azok meg megszokták, hogy a játékokban csak úgy, az élmény kedvéért lövöldözünk meg ölünk, míg a filmekben az erőszaknak tanulsága van. Mit mondjak, nagy szavak egy olyan embertől, akinek a legnagyobb sikerű filmje az Armageddon volt, ami még Michael Bay-mércével mérve is fájdalmasan buta darab. Ez 1998-ban volt, mondjuk azt nem tudjuk, hogy az már a régi szép időknek számít-e, amikor nem a hülye gémereknek készültek a filmek, és ezért tele voltak magas művészettel.

Lazán kapcsolódó hír, hogy úgy néz ki, a készülő Uncharted-filmben Joe Pesci és Robert de Niro is játszani fognak a főszereplő Mark Wahlberg mellett. Hm, és ha már Wahlberg, tessék mondani, ha a játékok miatt rosszak a filmek, hogy lehet az, hogy a Max Payne, ami játékban két részben is zseniálisan hangulatos tudott lenni, filmben akkora hulladék lett, hogy a fal adja a másikat?

(A tisztánlátás végett: nem mondom, hogy a videojáték a filmmel egyenrangú művészet lenne, mert nem igazán összehasonlítható a kettő. Viszont amit Billy Bob mond az agyatlan játékokról, az egy buta sztereotípia. Vannak és mindig is voltak agyatlan játékok, ahogy agyatlan filmek is, egymástól tök függetlenül.)

Amikor két hete megszavaztátok a Barbariant eheti játéknak, volt egy kis bizonytalanság a kommentekben arról, hogy melyik Barbarianról van szó. 1987-ben ugyanis két játék is megjelent ezzel a címmel, egyik a Palace Software-től, másik a Psygnosistól. Az utóbbi nem különösebben volt emlékezetes (hacsak nem rettenetes irányítása miatt), tizenkettő-egy-tucat akciójáték volt, a Psygnosis egy időben ontotta ezeket, és nem a Barbarian emelkedett ki közülük (hanem például a Beast széria). A Palace Software Barbarianja ezzel szemben élénken él mindenkiben, aki találkozott a játékkal (ha más nem, a fejlevágás és Maria Whittaker mellei). Így az alábbiakban természetesen a Palace-féle Barbarianról lesz szó. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a játéknak volt egy alcíme is (The Ultimate Warrior), hogy a másik programtól meg lehessen különböztetni. Hasonló okok miatt Amerikában Death Sword néven jelent meg a játék (a folytatás pedig Axe of Rage címmel).

Sztorink 1983-ban kezdődik Londonban, ekkor és itt alapította ugyanis a Palace Software-t két fiatal, Peter Stone és Richard Leinfellner (ma már mindketten nagypályások, Stone a Konaminál, Leinfellner az Electronic Artsnál). Ők ketten a The Video Palace nevű videotékában ismerkedtek meg, mindketten ott dolgoztak nagyjából akkor, amikor a bolt filmek mellett elkezdett játékokat is árulni. Stone és Leinfellner kitalálták, milyen jó lenne saját játékokkal is belépni az érezhetően növekvő piacra, és sikeresen eladták az ötletet a Video Palace tulajdonosának. Megalapították hát a Palace Software-t, és 1984-ben ki is jöttek első C64-játékukkal, az Evil Dead című film játékváltozatával. Borzalmasan rossz volt, Leinfellner programozott, Stone a grafikával foglalkozott, de mivel mindketten először csináltak ilyet, katasztrofális lett a végeredmény. Ebből tanulva felvették Steve Brown designert és Stanley Schembri programozót, és elkezdtek profibb játékokat csinálni.

Van Pekingben egy pláza (igazából inkább egy sétálóutca, amit befedtek, mert mi az nekik), a neve The Place, ennek a plafonján van a világ egyik legnagyobb lcd kijelzője, kicsit nagyobb, mint egy standard focipálya, laza 7500 négyzetméter, 250*30 méter, vagyis ha jól számolom, a képátlója kicsivel 3000 inch felett van, persze extrém szélesvásznú a cucc, általában reklámok mennek rajta.

Na ezt a cuccot bérelte ki egy szent őrült kínai gémer 100 ezer jüanért (kb. 3 millió forint), hogy tíz percet játsszon rajta egy - számomra teljesen ismeretlen - távol-keleti MMO-val. Persze a kijelző alakja miatt valójában a kép (ami hősünk laptopjáról wifin át ment fel a plafonra) megsokszorozva látszott a szuperkijelzőn. És hogy mi értelme volt az egésznek? Semmi (vagy opcionálisan valójában a játék marketingje volt az egész). 10 perc hírnév 3 millióért, nagyobb marhaságot is látott más a világ. Mindenesetre van egy videónk is a műsorról:

Kezdődött az egész a Metallicával: a príma zenét játszó, de a médiát és a digitális izéket nem túl szerencsésen kezelő együttes 2007-ben beperelte az Activisiont mondván, jogellenesen használták fel a számaikat a Guitar Herókhoz. Aztán a The Romatics is perre ment, amiért a Guitar Hero Encore: Rocks the ’80s-ben szereplő számuk túlságosan hasonlított az eredetire. A Guitar Hero 5 környékén Courtney Love fenyegetőzött, hogy a játékbeli Kurt Cobain miatt perre fog menni (végül nem tette), majd tavaly novemberben a No Doubt perelt a Band Hero miatt, amiért a játék No Doubt-avatárjaival nem csak a zenekar számait lehetett lejátszani. Ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel, mivel az Activision természetesen kifizette a jogdíjat a számok és az avatárok használatáért és megfelelő szerződésekkel bevédte magát. A Metallica próbálkozását az Activision ügyvédje „completely batshit insane”-nek nevezte, és nagyjából a többi ügyben is ez volt a cég hozzáállása.

Most újabb zenész hülyült meg: a Guns N’ Roses énekese, Axl Rose a Guitar Hero III miatt perel. A Hollywood Reporter megszerezte a benyújtott keresetet, eszerint Axl azt kifogásolja, hogy a Welcome to the Jungle-t a Guns N’ Roses egykori gitárosa, Slash adja elő a játékban. A zenész szerint külön megegyezés volt arról, hogy sem Slash, sem bandája, a Velvet Revolver nem fog GNR-számok közelébe kerülni a játékban, és az Activision ezt a megegyezést megsértette. Ráadásul a kiadó a Guitar Hero III reklámjában a Sweet Child O’Mine című számot is használta, pedig arról állítólag csak a GH II-re írtak alá szerződést. Axlt annyira megviselték a történtek, hogy csak húszmillió dollárért hajlandó elfelejteni, ami történt.

Az Activision egyelőre nem kommentálta a történteket. Rózsi akciója mindenesetre önmagában is nevetséges kicsit, mivel a Guitar Hero III egy 2007-es játék, tehát a szebb napokat látott énekesnek három évig tartott, amíg felszívta magát az állítólagos jogsértésen.

Házassági geekségről már írtunk itt a blogban (arról a játékfejlesztőről, aki videojátékban kérte meg barátnője kezét), de tudunk olyan nördökről is, akik a Portalból merítettek ihletet esküvői meghívójukhoz. A lenti videó viszont mindent visz esküvő + geekség témakörben. Nem mai darab, négy éve töltötték fel a YouTube-ra, de akkor még nem volt IDDQD, ezért most írunk róla (meg azért, mert csak most találtuk meg).

Történt, hogy egy játékfejlesztő, bizonyos Gregg Tavares barátja házasodni készült, Tavares (aki dolgozott a két Loco Rocón is) pedig elhatározta, hogy személyre szabott videojátékot ad nászajándékul az ifjú párnak. A videón egyrészt a játék látható, másrészt az, hogy a pár hogyan fogadta a nem mindennapi ajándékot. A játékban Donkey Kong ellopja a jegygyűrűt, és Wario Ware-szerű minijátékokkal kell eljutni a majomhoz, majd visszaszerezni tőle az ékszert. A játékok persze tele vannak belsős poénokkal, és mind a vőlegénynek, mind az arának meg kell dolgoznia a sikerért, az utolsó pályán pedig jön a könnyen kitalálható kooperatív mód. Engem teljesen lenyűgözött a videó, az első perctől az utolsóig. Aki kulisszatitkokra kíváncsi, Tavares blogjában olvashat arról, hogyan készült a játék, illetve arról, hogy melyik pálya miért volt poén a párnak.

(via Nintendo Life)

A játékiparban kering néhány, Stephen King-regénybe illő hátborzongató legenda, ezek közül a Madden-átok a legismertebb (ami szerint rossz dolgok történnek azokkal a sportolókkal, akik a Madden sorozat játékainak borítóin szerepelnek). De létezik Hancu-átok is, csak hogy közelebbit említsek. És most itt egy újabb bulvárgyöngyszem, a Higasihara-átok.

Higasihara Aki első blikkre csinos japán hölgy, S+, ahogy egy átlagos Velvet-kommentelő írná. Azonban a nő kísérői a balszerencse és a pusztulás, blogja pedig – aminek ő maga adta a Halálblog nevet a Death Note című népszerű manga után – felér egy halállistával.

Higasihara volt például a Dreamcast egyik reklámarca – a konzolt hamarosan elverte a PlayStation 2. A DIC nevű, kölcsönökkel foglalkozó céget is reklámozta – a cég tönkrement. Randizott a világ akkori legjobb dzsúdósával, Inoue Koseivel – a sportoló a következő, 2004-es olimpián csak ötödik lett, következő januárban lesérült. Higasihara nagy lóversenyrajongó, de eddig minden ló veszített, amire fogadott. 2007 májusában három kedvenc lovát is megtette – mindhárom csontját törte. A nőnek kezdett híre menni, ezért két hónappal később egy zsoké megkérte, hogy tegyen bármelyik lóra, csak az övére ne. Higasihara válaszul többször leírta a zsoké nevét a halálblogban – két hónappal később a zsoké leesett a lóról, bordája tört, tüdeje átlyukadt. Később a hölgy azzal viccelődött, hogy minden versenyló nevét le fogja írni a blogjában, kivéve a kedvencéét, a Vodka nevű állatét – lóinfluenza tört ki a japán lóversenyszövetség istállóiban, egy évre minden versenyt töröltek. Vodka nem kapta el a betegséget, de bedagadtak a bokái, így ő sem tudott versenyezni. 2007-ben Higasihara elkezdett szerepelni a Super Keiba nevű lóversenyes tévéshow-ban – a húsz éve tartó műsor három hónappal később megszűnt. 2008-ban hozzáment a dzsúdóshoz egy hotelben – a szállodában tűz ütött ki. 2008-ban menüt evett egy McDonald’s gyorsbüfében – másnap ott parazitákat találtak a hamburgerekben. Idén januárban egy 800 éves páfrányfenyőről posztolt – két hónappal később a fa kidőlt.

Higasihara blogja a japán netes folklór egyik nagy kedvence, úgyhogy most elég sok japán Nintendo-rajongó esett kétségbe – a halálblogban ugyanis megjelent a Wii. A nő arról írt, hogy az új Mario játékkal játszik, és az új Wii Remote Plus kontrollerről is feltett egy képet. Mindezt akkor, amikor a Wii eladásai elkezdtek drasztikusan esni. Véletlen? Aligha.

(via Kotaku és nejinoki)

Sokat lehet tanulni a játékokból, nyelvet például mindenképp, vagy ezt-azt a második világháborúról, de egyet jegyezzünk meg jól: a földrajz nem minden fejlesztő erőssége.

Ezen a képen az Assassin's Creed: Brotherhoodból láthatunk egy részletet, egyrészt a játékból, másrészt a külföldi földrajzoktatás pillanatnyi állásából.

Súlyos videót találtam a Kotakun (ők meg a Nico Nico Douga nevű japán videómegosztón): egy japán ember katanával (illetve nem is igazi katanával, hanem wakizashival, abból is gyakorlókarddal) hadonászva játszik a Rhythm Heaven című, 2006-os Gameboy Advance játékkal DS-en. A programban több kisebb ritmusjáték játszható, ezek egyikében egy szamuráj vág ketté több hullámban érkező szörnyeket. Emberünk megoldotta, hogy ezt igazi szamurájkarddal lehessen irányítani. Kellett hozzá egy fotodiódára irányuló lézer és egy kütyü, ami műanyagujjal nyomogatja a kézikonzol megfelelő gombját. Amikor a játékos karjával megszakítja a lézerfényt, a kütyü megnyomja a gombot, és a játékbeli szamuráj is nyisszant egyet. Valahogy így:

Nem hiszem, hogy volna menőbb módja annak, hogy egy GBA-s kis minijátékkal játsszon az ember. Aki kíváncsi arra, hogy közben mi történik a képernyőn, a lenti videóban megtekintheti.

A Felicia Day-poszt sikerén felbuzdulva most sem olyan játékcsaj jön, aki virtuális melleivel került be a játékosok nedves álmaiba, hanem egy hús-vér nő. A múlt heti pornós körkép okozta sokkot enyhítendő ezúttal egy agyban erős hölgyet választottunk, Jeri Ellsworthöt. Aki egy örökifjú, helyes kiscsajnak tűnik (amúgy 74-es évjárat), viszont projektjeivel a legelvetemültebb geekek és nördök, sőt hackerek panteonjában is helyet érdemel.

Jeri a C64 DTV-vel kapcsolódik a játékokhoz (ugye, pont ilyet nyert egy szerencsés olvasónk az egyik nyereményjátékunkon), illetve a CommodoreOne (aka. C-One) nevű hardver révén. Ellsworth többnyire autodidakta módon szedte fel programozói és mérnöki tudását – járt ugyan egy főiskolára, ahol áramkörtervezést tanult, de egy év után otthagyta „kulturális különbözőségek” miatt. 2000 óta foglalkozott azzal, hogy a C64-et valamilyen hardveres formában újraélessze, ebben később Jens Schönfeld nevű barátja is segítségére volt. A C-One a következő években készült el – ez nem olyan kompakt kis kütyü volt, mint a C64 DTV, hanem egy hobbimérnököknek szánt alaplapféleség, igen rugalmas képességekkel. Az FPGA csipes gép könnyen átkonfigurálható, a megfelelő (főleg szoftveres) módosításokkal ugyanaz a C-One tud C64-et, de akár ZX Spectrumot is emulálni – sőt, akár teljesen új, saját architektúrát is ki lehet alakítani vele.