IDDQD

Kedves olvasók, Stöki egyéb irányú teendői miatt a héten megint alibi van, viszont cserébe igyekszem megint valami olyat megragadni, ami beindítja a nosztalgiázást. Összeszedtem pár dolgot, amik régen szerves részét alkották a játékidőnek, de mára szinte teljesen kivesztek - egyik-másik olyan idegen a mai tizenéveseknek, mint a tárcsás telefon.

1. Szótárazás

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a "Kártékony-e a számítógépes játék a gyermekekre" vitában az első érvek között hozná fel, hogy a pillanatnyilag birtokolt angoltudásom nagy részét a játékoknak köszönhetem (bár annak, hogy legalább hatféle jelentéssel tudom körülírni a magyar "varázsló" szót, viszonylag ritkán veszem hasznát). Valahogy azonban arra ment el a világ, hogy mára már nincs szükség arra, hogy a súlyzónak is beillő angol-magyar nagyszótárral az öledben játssz, de sajnos nem azért, mert olyan jól megtanultunk volna angolul (bár kiugrott angol szakos tanárként ennek örülnék csak igazán). Persze lehet, hogy a sokat látottak elitizmusa beszél belőlem, mikor a régen tapasztalt összetettséget hiányolom, de úgy érzem, hogy manapság már elég, ha annyit tudsz: a feladatod az, hogy menj oda, és ölj meg mindenkit (esetleg hozz vissza belőle húszat).

Azt hittem, hogy a Wolfenstein 1-D után új esélyes már nem jöhet a „Készítsünk egyszerű, de zseniális játékot” versenyben, erre itt az URL Hunter, ami megpróbált url-be sűríteni egy ügyességi játékot, egész hatásosan.

A játék itt érhető el, rögtön elkezd visszaszámolni egy számláló a böngésző címsorában. Harminc másodpercünk van arra, hogy az általunk irányított O betűvel elfogjuk az izgágán ide-oda ingázó a betűket (a játék állatnak nevezi ezeket). Ez szóközzel lehetséges, de csak akkor, ha pontosan egy a betűn állunk (ekkor az O átvált @ szimbólumra). Mivel négy állat csámborog az url-ben, 0-4 pont érhető el, a harminc másodperc után megkapjuk az eredményünket, és ESC-cel lehet újrakezdeni az egészet. Miért, mit vártatok, befejező mozit?

(via Kotaku)

A Charlie Sheen-mém elérte a videojátékokat is, az IGN videóján hősünk Call of Duty Black Opsot játszik multiban, és természetesen nyer, hiszen tigrisvér, winning, meg ilyenek.

Az elmúlt hetekben minden a Watsonnal volt tele: az IBM szuperszámítógépe egy háromnapos Jeopardy-maratonon legyőzte ember kihívóit (később aztán kiderült, hogy ő sem verhetetlen). Az esemény miatt megint felkapta a mainstream sajtó a mesterségesintelligencia-kutatásokat, a New York Times pedig ügyesen illusztrálta, hogy a gép tanulása, illetve tudása mennyiben befolyásolhatja egy játék eredményét.

A lap online verzióján ki lehet próbálni egy Kő-papír-olló játékot, kétféle gépi ellenféllel. A "kezdő" gépi ellenfél a szabályokat is alig ismeri, menet közben próbálja kiismerni az emberi játékost, illetve azt, hogy melyik figura üti melyiket. A "veterán" ellenfél ezzel szemben egy kétszázezer lépést tartalmazó adatbázisra is támaszkodik, ennek mintázatai alapján próbálja kitalálni, mit lép az ember (mert mint annyi játékban, kő-papír-ollóban is az ellenfél taktikájának kiismerése a kulcs). Kipróbáltam mindkét gépi algoritmust húsz-húsz menetben. A kezdőt fölényesen megvertem, az elején érezhetően csak próbálgatta, hogy mire jó a kő, a papír és az olló, a végére már elkezdte kicsit tudatosabban használni a formákat.

A veterán ezzel szemben csúnyán megalázott. Több döntetlen menetem is volt vele, mint a kezdővel, és a végefelé mintha már kitalálta volna a gondolataimat.

Egy igazán véletlenszerűen játszó kő-papír-olló játékos egyharmad-egyharmad arányban használná az egyes figurákat, de az emberi játékosok nem játszanak teljesen véletlenszerűen, ezért elemezhető a stratégiájuk – ezt szépen mutatja a fenti eredmény is. Egyébként a kő-papír-olló az egyik legősibb játékunk, az első írásos emlékeink az i.e. III. századi Kínából valók róla, de könnyen lehet, hogy még korábban is játszották. Talán az ősember is, csak akkor máshogy nevezték még az egyes kézformákat (kő-tapír-holló).

(via Kotaku)

Tárgyalótermi dráma arról, hogy egy akciójáték végén a főhőst felelősségre vonja a katonai bíróság az időközben elkövetett kihágásokért.

Úgy tűnik, hogy a héten sem szabadulunk a Szomszédoktól: Taki után Alma a heti játékcsaj, bár ő jóval ijesztőbb, mint magyar kolléganője.

Akinek nem ugrana be elsőre, hogy kiről is van szó, annak segítek: A F.E.A.R. című akciójáték-sorozat főgonosza a lány. Az első részben még csak annyit tudtunk róla, hogy szeret a hátunk mögé lopózni, aztán később már autókat is hajigált felénk, sőt, meglehetősen lenge öltözetben is láttuk - persze maximum a súlyosan perverz játékosok találták meg a számításukat ezekben a jelenetekben.

Amikor Alma megjelent, talán még friss volt az, ami mára az ijesztgetős próbálkozások alapjának számít, magyarán játékokban szokatlan volt egy kislány főgonoszként való szerepeltetése. Azóta a Dante's Infrenóban már achievementet is kaptunk azért, ha gyilkos hajlamú csecsemőket aprítottunk fel, sőt, a Dead Island közelmúltban bemutatott trailere is egy kislány durva pechsorozatára épít. 2005-ben azonban még élénken élt bennünk a Kör főszereplője, így a véres, fehér hálóingben, kócos hajjal kísértő Almának sem volt nehéz dolga, simán bekerült a legijesztőbb gyerekkarakterek közé. (A hajtás után kevéssé munkahely- és családbarát képek jönnek.)

A Comanche öt jelölt közül 53 százalékkal, meggyőzően nyerte a két héttel ezelőtti szavazást. Látszik, hogy sokan szeretik itthon, és ezzel a játék akár be is állhat a Defender of the Crown mögé a sorba: máshol nyoma sincs ennek a rajongásnak, a neten alig van róla infó, a Retro Gamer elmúlt nyolcvan számában egyetlenegyszer említik csak meg. E kényszerű okból a heti retro most kicsit karcsú lesz, sorry.

A MobyGames-re írt felhasználói kritikákból egy ellentmondásos játék tűnik ki: két kritika olvasható az oldalon, az egyik kulcsmondata „gyönyörű grafika, rettenetes szimulátor”, a másiké „az egyetlen szimulátor, amivel valaha játszani tudtam”. Én az utóbbi tábort erősítem, nekem az volt a legnagyobb gondom a játékkal, hogy legalább 386-os gép kellett hozzá, egyébként feltétel nélkül imádtam, és legalább még egy emberről tudok, aki így érzett (volt koleszos szobatársam Zotyó, aki több vizsgaidőpontot is beáldozott az éjszakákba nyúló gerillairtások oltárán).

A héten felröppent a hír, hogy az Activision megtöri a hallgatást, és hírt ad az új Call of Dutyról: jól értesült források a findmakarov.com-on található visszaszámlálót gondolták jó ómennek. Gyors egymásutánban végigfutott a neten, hogy jön az új CoD, aztán meg az, hogy az Activision a lehető legkomolyabban tagadja, hogy bármi köze lenne az egészhez. (A cím valóban cseles, hiszen Vlagyimir Makarov a Modern Warfare-ek főgonosza volt.)

Nem túl meglepő módon senki nem hitt a megakiadónak, például én sem, bár azért voltak fenntartásaim, hiszen az új Battlefield 3 játékmenet-videó láttán az Actinál valószínűleg épp azon gondolkoznak, hogy honnan a frászból vesznek valamit, ami nem nevetséges őskövület a Frostbite 2-es motorhoz képest. Nos, a választ nem most tudjuk meg, lévén a Find Makarov valójában egy rajongói filmet népszerűsít, nézzük is meg, mert ami eddig kész van, az egészen jól sikerült.

Egy különösen szigorú amerikai szövetségi törvény miatt akár 15 évre rács mögé kerülhet Marvin Wimberly, egy játéktermi automatákat gyártó és szervizelő orlandói cég alkalmazottja, mert megbuherálta a cég játékgépeit.

Marvinnak, mint az elromlott gépeket megjavító szakembernek nem volt túl sok munkája, ezért a cég már a fizetéscsökkentést is meglebegtette előtte. Még mit nem, gondolta hősünk, majd én generálok melót magamnak.

Marvin a Whac a Mole gépeket (vakondokat kell csapkodni kalapáccsal, ha máshonnan nem, a Sam and Maxből ismerős lehet) vette célba, és beleírt a gépek szoftverébe egy olyan programrészt, ami 50 és 500 ki-bekapcsolás között valahol bekattant, és nem hagyta többet elindulni a gépet. Lett is rögtön kereslet a javításra, ami persze csak abból állt, hogy emberünk lenullázta a kamu-elromlási számlálót. Aztán szerencsétlen lebukott, a cégét 100 ezer dodóra büntethetik, ő meg mehet a hűvösre, mert amit tett, az Floridában súlyos számítástechnikai bűncselekménynek számít.

Csak engem emlékeztet a sztori a magyar C64-vírus legendájára, amit állítólag egy budapesti szervizben írtak, másolt játékok lemezein terjedt, és annyit csinált, hogy a 1541-es floppy meghajtó olvasófejét kitette egy olyan pályára, ahonnan csak kézzel lehetett visszarakni (rengeteg melót generálva ezzel a szerviznek)?

Van ugye ez a közismert sztereotípia, hogy a japánok mind egy szálig beteges, perverz alakok, és az egész ország egy nagy hentai-parti, itt-ott használtbugyi-automatákkal az iskoláslányoknak. Bár ebből valószínűleg pont annyi igaz, mint abból, hogy a magyarok meg a mai napig nyereg alatt puhított lóhúst esznek, az tény, hogy a legsúlyosabban elborult videojátékok nyomasztóan nagy része Japánból érkezik (emlékszünk a Rapelay-re például?). A Toptenz összeállítása nyomán mutatunk néhányat, amik nálunk instant kiakasztották a wtf-o-métert.

És még a trailereknél maradva (úgy látszik, ez egy ilyen nap): ne menjünk el szó nélkül a Dead Island trailere mellett, már csak azért se, mert úgy tűnik, mostanában ez a gamer közösség egyik felkapott mémje. Gondolom, az eredetit többen láttátok már, aki mégsem, az gyorsan pótolja, az utóbbi idők egyik legütősebb trailere, torokszorító hangulattal, sejtelmes zongoraszóval és sok-sok zombival:

Tartva magunkat ahhoz a szokásunkhoz, hogy játéktrailert csak akkor linkelünk, ha kiemelkedően überfasza vagy kiemelkedően wtf, jöjjön az utóbbi kategória egyik képviselője. A We Dare című wii-s rettenet a Ubisofttól érkezik még idén és csak Európába, újraértelmezve a családi játékkonzol fogalmát. A játékosoknak a program negyven különféle minijátékában kell odatenniük magukat – hol a szájukat, hol a feneküket, ugyanis a We Dare irányítása szexi pózokra és mozdulatokra készteti őket. Természetesen multiban, akár négyen játszható partijátékról van szó, ahogy én látom, a célcsoport szégyellős swingerek, illetve olyan felnőttek, akik valamiért egy Wii-vel akarnák feldobni a házasságukat, vagy valamilyen könnyen kimagyarázható helyzetben akarnak ráverni párat a szomszédasszonyuk fenekére. ("Drágám, ez csak játék, félreérted a helyzetet.") A trailerben négy modell prezentálja a hihhhetetlen szexuális izgalmakat, amiket a játék nyújt, az egyik lány még a haját is kibontja.

A játék PS3-ra is megjelenik (ott állítólag csak kétszemélyes multiban), az Xbox- és pc-tulajdonosok viszont kimaradnak a technika e csodás vívmányából. Ők vigasztalódjanak a játék demake-jével ugyanis már ilyen is van egy skót fejlesztőnek, Stewe Hogarthnak köszönhetően. A lenti képre klikkelve kipróbálható a 8-bites We Dare, csak aztán bírjatok magatokkal.

Ugye mindenkinek megvolt az életében az a szakasz, amikor úgy 6-7-8 éves korában a játszótéren, vagy az iskola udvarán starwarsosat játszik (nekem speciel ez az életkor pont a Birodalom és a Jedi megjelenése közé esik, amikor az ekkora kiscsávók számára nem létezhetett nagyobb királyság a Star Warsnál), és a lézerfegyverek lövéshangját emulálva azt ordítja torka szakadtából, hogy PJÚ PJÚ PJÚ?

Valószínűleg az Incredible Ape fejlesztőcsapatban az átlagnál is mélyebb nyomokat hagyott ez az időszak, legalábbis mással nemigen tudom magyarázni a találó PewPewPewPewPewPewPewPewPew címet kapott játékuk (nemsokára megjelenik Xbox Live Arcade-en) mögötti inspirációt. A cucc egy tök hagyományos oldalt scrollozó shooter, vicces irányítással: a két játékos kap két mikrofont, az egyik a jetpacket vezérli azzal, hogy erősebben vagy gyengébben fúj a mikrofonba, a másik meg PJÚ-PJÚ-PJÚ vezényszóval lő. És ha még ez sem győzött meg arról, hogy simán Év Játéka-esélyes már maga a koncepció, megmutatjuk videón is.

PewPewPewPewPewPewPewPewPew @ GGJ Postmortem (Portland, OR 2/3/2011) from Incredible Ape on Vimeo.

(via Geekosystem)

Májusban megjelenik a Duke Nukem Forever. Ez a mondat fél éve még nagyjából annyira volt komoly, mint az, hogy „Bemegy a rabbi és a rendőr a kocsmába” vagy az, hogy „Nyuszika megy a sivatagban”. De most minden jel arra mutat, hogy a Gearbox szeptemberi ígéretéhez híven tényleg elkészíti a DNF-et, van már megjelenési dátum is, elképesztő.

A rajongók tizennégy évet vártak arra, hogy a Duke Nukem 3D folytatása elkészüljön (a nagy elődről itt olvashattok). Ezalatt rengeteg ember dolgozott a játékon, bizonyára olyanok is, akiknek a neve feledésbe merült. Őket szeretné összeszedni a Gearbox, ezért külön oldalt indított, ahol lehet jelentkezni a játék stáblistájába. Nemcsak volt programozókat és grafikusokat keresnek, hanem rajongókat, újságírókat is, szóval elvileg bárki bekerülhet, aki meg tudja magyarázni, hogyan kötődik a játékhoz. (Persze nem fog minden egyes ember megjelenni a stáblistában, aki jelentkezik, a Gearbox szűrni fog.)

Szóval itt az esély, hogy halhatatlanná válj, én nagyon örülnék, ha egy IDDQD-olvasó neve is ott lenne minden idők leghírhedtebb vaporware-jének a végén. Ha te már 1997-ben előrendelted a Duke Nukem Forevert, esetleg jelentkeztél bétatesztelőnek, más módon álltál kapcsolatban a 3D Realmsszel, vagy egyszerűen 14 éven át tényleg végig hitted, hogy a játék meg fog jelenni, ne habozz kitölteni a Gearbox oldalán a jelentkezési lapot.

Többször ért már minket a vád, hogy a pénteki/hétvégi játékcsajt jellemzően a nemi jegyek mérete szerint választjuk (magyarán a legnagyobb csöcs kerül előre), és bár reggel még azt gondoltam, hogy hah, majd most erre jól rácáfolok, végül úgy alakult, hogy sodródom az árral, és alaposan rászolgálok erre a téves előítéletre - Taki a mai szerencsés, aki talán a legdurvábban csöcsközpontú karakter az elmúlt húsz évben.

A Soul Caliburt már korábban is előszedtem, ha igazán nagymellű szereplőt kerestem, de nyugi, van ott még, ahonnan ez jött. A többi nagytüdejű hölggyel ellentétben azonban Taki tervezésénél úgy tűnik az volt a vezérelv, hogy tényleg nevetséges legyen a végeredmény - nemcsak a meglehetősen lazán skiccelt formák okán, hiszen azt már megszoktuk, hogy természetellenes mellformák libegnek harc közben, de még a különböző kosztümök (mert ugye páncélnak csak ne nevezzünk már két négyzetcenti jól elosztott fátylat) is mindössze a testre feszülő anyag színében különböznek. Persze ez nagyon jól jön amikor pont azt akarjuk megmutatni valakinek, hogy mit értünk lufimell alatt, de most komolyan, karikatúra ez, nem szexi lány (és ezt most így leírva ez az egész furcsa, eddig sosem feldolgozott hasonlóságot mutat a korai Zoltán Erika megjelenésével).