Elnézést a hosszabb rovatszünetért, nyár is van, meló is van, az elmúlt hetekben kevésbé tudtam foglalkozni a bloggal. De mostantól visszaáll a normális üzletmenet, jövő héten jön a Darklands, előtte azonban még egy kis E3-utánlövés. Az E3-on ugyanis szokás szerint berendeztek egy kis retrosarkot – 2004-ben volt először ilyesmi ott (ez a fotó is akkor készült), azóta minden évben felállítanak pár régi konzolt és játékgépet, hogy a Tomb Raider Akármennyi és a Final Fantasy Kitudjahányadik kipróbálása közben megfáradt újságírók önfeledt pacmanezéssel ejtőzhessenek. Tavaly is és az idei kiállításon is az tűnt fel, hogy a kiállított kütyük közül szinte mindent láttam már a Csokiban megrendezett retrokiállításon vagy a közlekedési múzeumban, szóval a magyar gyűjteményeknek semmi szégyellnivalójuk nincs. Néhány érdekességet lefotóztam, volt rá kb. 10 percem zárás előtt, szóval a teljesség igénye nélkül következik egy kis ízelítő.

Ez például egy majdnem harmincéves Colecovision, ami főleg Amerikában volt elterjedt konzol. 1982-ben jelent meg, 1983 elejére már eladtak belőle egymilliót (akkoriban az elég soknak számított), aztán jött a nagy 1983-as videojátékkrach, és az eladások meredeken zuhanni kezdtek – annyira, hogy 1984-ben le is állították a gép sorozatgyártását. Elég kényelmetlen kontrollere volt, de jó grafikai képességei. A platform legsikeresebb játéka a képen is látható Donkey Kong volt, amit a Coleco Industries a Nintendótól licencelt.

Egy japán próbálkozás a Neo Geo 1990-ből. 320 x 224-es felbontás, akár négyezer különböző szín és majdnem négyszáz sprite a képernyőn, meggyőző audio hardverháttér – és 650 dolláros bevezető ár, ami Amerikában meg is pecsételte a platform sorsát. A gyártó cég, az SNK a kilencvenes évek végén bankcsődöt jelentett, de végül nem tűnt el a piacról, és még évekig adott ki játékokat. Az utolsó hivatalos Neo Geo játék 2004-ben jelent meg, így a konzol életciklusa 14 év volt, ami ritka szép teljesítmény. A képen a platform egyik slágerjátéka, a Metal Slug.

Ez jóval régebbi masina, a Bally Astrocade, 1977-ben kezdte gyártani a Bally nevű amerikai cég. 4 kilobájt RAM, 8 kilobájt ROM – ezzel nem lehetett megváltani a világot, de eleinte még grafikai képességeivel kiemelkedett versenytársai közül. Aztán jött a Commodore, és az Astrocade haszontalan lom lett. Későbbi mutációi 1985-ig húzták a piacon, de sosem tudott igazán komoly tényezővé válni.

Magára valamit is adó gamer tudja, hogy az első otthoni konzol az 1972-es Magnavox Odyssey volt. Az már talán kevésbé közismert, hogy ennek a gépnek volt egy folytatása 1978-ban, az Odyssey². 1982-ben jelent meg és meglepő módon Európában (ahol Philips Videopacként ismerték) jobban fogyott, mint Amerikában. Se képben, se hangban nem tudott annyit nyújtani, mint versenytársai, két év alatt elvérzett a piacon.

Atari 2600, nem kell ezt nagyon ragozni. Az első igazi sikerkonzol, harmincmillió(!) eladott gép az 1977-es premier után – sikerét főként az „olcsó hardver, drága szoftverek” receptnek köszönhette, ami mai napig uralkodó szemlélet a piacon (200 dollár volt a gép bevezető ára). Aztán a diadalmenetből 1983 elejére túlpumpált lufi lett, irreális példányszámban jelentek meg gagyi játékok, és – főként az Atarinak köszönhetően – beütött a nagy videojátékkrach. Erről egyszer még fogunk bővebben írni, mert nagyon érdekes sztorija a játékiparnak.

Ezt a furcsa állatot szintén a Coleco gyártotta, Telstar Arcade néven került a boltokba 1977-ben. Volt benne kormány az autóverseny-játékokhoz, két tekerenytű pongozáshoz és egy infrás pisztoly a céllövöldés játékokhoz. Mondanom sem kell, hogy nem ebbe az irányba fejlődött a piac, de nekem nagyon tetszik, hogy ezt a furcsa ötletet anno valaki megcsinálta, ráadásul ilyen szép papundekli dizájnnal.

A Nintendo szopórollere, a Virtual Boy, ami forradalmat ígért, de csak világra szóló blamázst hozott. Az ökörszarvra emlékeztető kontroller még a kisebb baj volt, de a kiforratlan, fejfájást okozó 3D technológia, amit ráadásul egy kényelmetlen nézőkében lehetett csak élvezni – ez már túl sok volt. A platform az egymillió eladást sem érte meg, 1995-ben jött ki, és Japánban még abban az évben le is állították.

Na, hogy legyen valami, ami itthon is elég ismert volt már: Sega Saturn a kilencvenes évekből, a Mega Drive utódja. 1994/95-ben jelent meg, és a Segának ekkoriban kezdett túl zsúfolt lenni a piac – ebben az évben jelent meg az első PlayStation is. Azért majdnem tízmillió gépet ebből is eladtak.

Amíg nem volt a Wii, a NES volt a Nintendo legsikeresebb konzolja, 62 milliós eladással. És hogy mi köze ennek a képhez? Csak annyi, hogy a Nintendo Entertainment Systemet Japánban (és általában Ázsiában) Family Computer – vagy röviden Famicom – néven ismerték.

Még egy Nintendo-kütyü, ez is 1985-ből: R.O.B., azaz Robotic Operating Buddy, a NES egyik kiegészítője. Akkora bukás volt, hogy csak két játék jelent meg hozzá – mondanom sem kell, hogy ma már elég nagy ritkaságnak számít. Működés közben itt lehet megnézni.

És még egy NES-kiegészítő, a legendásan szar kesztyűkontroller, a Power Glove.

Na, ez egy igazi kuriózum. A NES-nek volt egy japán hotelekben, éttermekben és játéktermekben alkalmazott változata, a Famicom Box. 15 játékot lehetett beleszuszakolni, ezek közül egy menüben lehetett választani. A gép százjenessel működött, így a NES-ből a Nintendo gyakorlatilag egy pénzbedobós játékgépet csinált.

Space Invaders, ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni, főleg hogy már szerepelt a játék a Heti retróban. Mindig élmény vele egy menet.

Egyébként a szépen felújított játéktermi masinák nagyon népszerűek voltak, nem nagyon voltak szabad gépek a show-n:

És csak szerintem gyönyörűek az arcade gépeken a játékok címét valamilyen grafikával kiegészítő műanyaglapok? (Bocs a képminőségért, elég szar fényviszonyok voltak.)

Ezek pedig a Space Invaders kezelőgombjai. Joystick sehol, minden böhöm gombokkal van megoldva.

Végül egy kis játékzene: a retrosarok mellett a Descendants of Erdrick nevű banda koncertezett, talán még ebből a szutyok felvételből is átjön, hogy milyen jól nyomták: