Váratlanul népszerű volt a hardveres visszaemlékezésünk, ezért a Heti retro rovatban a továbbiakban alkalomszerűen lesznek olyan nosztalgiázások is, amiknek tárgya nem egy-egy játék, hanem valamilyen vas. Jelen esetben a kazetta mint adathordozó, illetve a hozzá tartozó magnó.

Mivel ma már a cd is elavult, a fiatalabb olvasók kedvéért talán nem árt megemlíteni, hogy nagyjából 10-15 évvel ezelőttig főleg szalagos kazettán hallgattunk zenét (tollal, ceruzával visszapörgetés, megvan valakinek?) – oké, ezt még valószínűleg mindenki tudja, de az talán ma már nem közismert, hogy a 8-bites gépek egy részén a kazettás magnó az adatrögzítés egyik jól bevett és olcsó módja volt. A legelterjedtebb platformok közül a Sinclair és a Commodore egyes gépei (ZX Spectrum, C16, Plus4, C64, stb.) éltek ezzel, és amelyik háztartásban nem tellett a C64-es alapgép mellett a lemezegységre (amit 5.25”-ös flopival lehetett etetni), ott bizony megjelent a Commodore Datasette (ejtsd: dataszette).

Nagyon egyszerűen fogalmazva (de ha valami nagy hülyeséget írok, kérlek, javítsatok ki a kommentekben) érdemes összefoglalni a magnó működését. A magnókazetta műanyag szalagján olyan bevonat van, amiben ferromágneses tulajdonságú szemcsék találhatók. Felvételkor ezeknek a szemcséknek az átmágnesezésével rögzíti a magnó a hangnak megfelelő információt, hangfrekvenciás jeleket. Lejátszáskor aztán egy vasmagos tekercs, a magnófej alakítja vissza a szalagon levő jeleket hangokká, zenévé. A kazettás adatrögzítés nagyon hasonlóan történt, csak a datasette-ben volt még egy analóg-digitális konverter is, ami a rögzítendő program byte-jait hangfrekvenciás jelekké alakította (meg vissza). A 8-bites számítógépeknél használt technológia annyira hasonlított a zenerögzítésben használthoz, hogy a kazettára felvett programok a hagyományos magnóban lejátszva hangot is adtak – persze nem értelmes zenét, hanem borzalmas csipogást és prüttyögést. Valahogy így:

A kazetta legnagyobb előnye az olcsósága volt: a spectrumos és C64-es magnót könnyen megfizethette szinte bárki, a kazettákat pláne. A magnó használata roppant egyszerű volt, pont olyan, mint a hagyományosé, és a datasette-re került egy számláló is, ami jelezte, hogy hány tekerésnél tart a kazetta – ezeket a számokat felírva pontosan lehetett követni, hogy a szalagon milyen pozícióktól kezdődnek a játékok. A magnó legnagyobb hátránya az volt, hogy gyötrelmesen lassan töltötte be a programokat, nagyjából másodpercenként ötven bájtot. Vagyis egy egyórás kazetta egyik oldalára nagyjából 90-100 kilobájt adat fért el.

Szerencsére a magnók megjelenése után hamarosan feltűntek a turbo loaderek, vagyis olyan tömörítőprogramok, amik takarékosabban használták a szalagot. Ezekkel már kábé egy megabájtnyi adat elfért egy harmincperces kazettaoldalon, így egy kazira több játék is ráfért. Persze a játék betöltéséhez így előbb be kellett tölteni a turbóprogramot (Turbo Tape 64 volt a legnépszerűbb C64-en), ezért a legtöbb magnótulajdonosnak volt egy kazija, amire csak a turbo loadert vette több példányban, amíg a szalag tartott (az igazán táposaknak meg cartridge-ben volt meg a turbo loader, amit csak be kellett dugni a gépbe). A játékokat kétkazettás magnóval könnyen lehetett egyik kaziról a másikra másolni, de akkoriban még csak az úrigyerekeknek volt kétkazettás magnójuk. A többieknek maradt a macerás megoldás: betölteni a játékot kazettáról a gép memóriájába, majd kazetta ki, üres kazetta be, és a gépből kazettára menteni a programot.

Hozzá kell tenni, hogy a magnó igazából Európában (annak is a csóró felén) terjedt nagyon el, Amerikában szinte mindenki a jó öreg 1541-es lemezmeghajtót használta C64-hez. Csak viszonyításul az akkori árakról: én többéves magnózás után, úgy 1990 környékén vettem végre egy 1541-est 14 ezer forintért, és ezt a pénzt diákként másfél hónap alatt kerestem össze nyáron. A magnó kábé ötödannyiba került, mint a lemezmeghajtó, a pár programot tartalmazó cartridge-et 1500 forint körül vesztegették. És ami a legfontosabb: a suliban 10-20 forintért lehetett venni egy egyszerűbb játékot az Ausztriába rendszeresen kijáró és onnan a legfrissebb warezokat behozó osztálytársamtól, de egy utántöltős játékért (ami egyben nem fért be a memóriába, ezért pályánként darabokra kellett szedni) 100-150 forintot is elkért a rohadékja. Ugyebár akkoriban még sehol nem volt nálunk szerzői jogi törvény, teljesen zavartalanul terjedtek a kalózverziók – amik néha más, olykor magyar címet kaptak. Én például a Wizard of Worról évekig azt hittem, hogy DUNGEON a neve, mert nekem így volt meg kazin, a Wavy Navy pedig TENGERI CSATA volt. De a Commodore Világból is van egy emlékezetes olvasói levél, ahol a Pooyant emlegetik LUFIS TAMADAS néven.

Mint minden hardverrel, a magnóval is volt szopás, méghozzá egy azóta legendássá vált szopás. A fent említett magnófej ugyanis más szabvány szerint állt a németeknél és az amerikaiaknál, ráadásul hajlamos volt magától is elmászni. És ha elmászott, nem lehetett a korábbi fejállással rögzített programot betölteni (?LOAD ERROR – ez a hibaüzenet is legendássá vált), csak akkor, ha a magnófejet visszaállítottuk. Ez egy vékony csavarhúzóval volt lehetséges (az újabb modelleken volt neki egy kis lyuk a magnó borítóján, a régieken le kellett kapni a kazettára rácsukódó műanyaglemezt). Voltak magnófej-beállító programok (Headjust és Recorder Justage ugrik be most hirtelen), de sokan nem szenvedtek ezekkel. Töltődés közben a képernyőn zizis csíkozást lehetett látni (lásd a videón), de a csíkozás változott, ahogy tekergette az ember a magnófejet. Az igazi nördök (bevallom, én is ezek közé tartoztam) a csíkok és a zizik alapján be tudták lőni legalább nagyjából a magnófejet. És állítólag voltak olyan autisták is, akik a töltödéskor hallható sercegés után tekerték be percre pontosan a magnófejet.

Akinek volt otthon 8-bites gépe és hozzá magnója, annak egészen biztosan van magnófejes sztorija is (jöhetnek is kommentekben). Én például egyszer elvittem szerelőhöz a magnómat, és utána napokig hiába állítgattam a fejet, míg rájöttem, hogy a szerelő beállította a német szabványra és körömlakkal rögzítette. Vagy például volt egy műanyaglapka a csavarhúzómon, amit rácelluxoztam – aztán a fontosabb játékoknál bekarcoltam körzővel a magnón levő lyuk mellé a műanyagba, hogy merre áll a lapka (a lyuk környéke egy idő után úgy nézett ki, mint egy napraforgó).

Hancu mesélte, hogy neki volt egy játéka, aminél felvétel közben állítódott el a fej. Ezért betöltéskor is tekerni kellett picit a fejen, egy idő után már csukott szemmel is megcsinálta. Tudok olyanról, akinek nem volt vékony csavarhúzója, csak két számmal nagyobb, mint a lyuk, ezért fater fúrógépével kicsit nekiment a magnó műanyagburkolatának. Meg az milyen szívás volt, amikor egy utántöltős játék egyik fele ilyen, másik fele olyan fejállással volt felvéve. És még sorolhatnám, a magnófejállítási mizéria olyan méretű volt, hogy anno a CoV is közölt belső borítón egy egész oldalas tanmesét a témáról. A fentiek után talán érthető, hogy amikor magnó után lemezegységre váltottam, úgy éreztem, megérkeztem az űrkorszakba. (Egyébként a magnófej-állítóknak van saját Facebook-csoportja is.)

Végül még egy apróságról szót kell ejteni: a nyolcvanas évek második felében a posta (pontosabban a postának az a része, amiből az Antenna Hungária lett) kísérletezgetett programsugárzással. Mint említettem, a szalagok hangfrekvenciás jelekben tárolták a programokat, ami azt jelentette, hogy ilyen jelekben lehetett programot sugározni tévén vagy rádión keresztül. Itt van erről egy marha jó összefoglaló korabeli cikkekel, de röviden a lényeg: az első kísérleti sugárzás 1986 októberében történt, a Mi és a számítógép című műsorban a tévé kettes csatornáján bejátszották a SIPOLO című ZX Spectrum program elejét. Aztán a tapasztalatok alapján finomítottak kicsit a technikán, és a Spectrum-programok mellett Commodore-programokat is sugároztak (bár állítólag az utóbbiaknál ez nem működött olyan jól, mint az előbbieknél). 1988-tól már a rádió hármas csatornáján (ma MR3 Bartók) is adtak programokat a számítástechnikai műsorok végén és adásidőn kívül. Volt olyan hallgató, aki nem szarakodott a megfelelő ki- és bemeneti kábelekkel, hanem a hangszóróhoz tartott mikrofonnal vette fel a rádióból a programot és működött! Persze rövid életű volt a programsugárzás, mert a C64 a kilencvenes évekre már kikopott, és a lemezegység nálunk is egyre jobban leváltotta a magnót. Azért egy ritka szép gyöngyszem volt ez az otthoni számítógépek hőskorából, úgyhogy hadd búcsúzzak ezzel, illetve egy idézettel Angyalosi László cikkéből, ami a BIT-LET magazin egyik 1987-es számában jelent meg:

Őszintén szólva bennünket nagyon érdekelne, hogy a kísérletből mikor lesz már adás! S hogy kinek, milyen elképzelése van arról, hogy mi megy majd az éterből a számítógépbe? Mert a legbonyolultabb Spectrum, vagy C 16 program is belefér 5-10 percbe! Márpedig a nap 24 órából áll. Hogy mire lehet egyáltalán ezt a kommunikációs eszközt használni? Hát kérem, lehet vele marhaságokat is közvetíteni. Eddig jobbára ebbe a kategóriába tartozó dolgok keltek szárnyra ily módon, hiszen a kísérletekben részt vevőknek arra már igazán nem volt energiájuk (no meg pénzük), hogy valami értelmes programot írassanak a vevőkészülékek előtt ülőknek. De azért ha belegondolnak mondjuk a távoktatás és a számítógép, valamint a rádióhullámok terjedési sebessége hármas összefüggésébe, nos alighanem csettintenek egyet a végeredményt elképzelve. Ja, hogy mikor lesz az? Nos, ezt nem tudjuk. Egyet azonban biztosan. A sugározgatás kicsit későn, mondjuk úgy: még Kelet-európai mértékkel mérve is későn kezdődött el nálunk. Ha ugyanebben a tempóban folyik tovább a fejlődés, akkor talán még unokáink sem vitatkozhatnak azon, hogy mire jó a computer a rádióhullámokon.

[UPDATE: Rengeteg jó kiegészítés jött a kommentekben, érdemes elolvasni, különösen a hosszabb hozzászólásokat.]