Legutóbb egyik örök kedvencemet, a Head Over Heelst szavaztátok be a rovatba, úgyhogy hétvégén elővettem a játék remake-jét, hogy kicsit felelevenítsem az emlékeket. Az lett a vége, hogy egy szuszra végigjátszottam örökélet és térkép nélkül, és minden koronát megszereztem (ezt csináljátok utánam, pupákok). Kicsit ijesztő volt, mennyire a véremben van még mindig, hogy melyik szobában mit kell csinálni. Kevés játék képes arra, hogy ilyen mély nyomokat hagyjon, lássuk, mivel érte ezt el a Head Over Heels.

A Nodes of Yesod cikknél írtam, hogy azt a programot a Stamper-tesók egy korábbi játéka, az Underwurlde ihlette, és ezt a cikket is hasonlóan kell kezdenem (és megint megfogadom, hogy egyszer még bővebben is visszatérek Stamperékre a rovatban). A Head Over Heels szellemi elődje ugyanis az Underwurlde folytatása, a már izometrikus grafikát használó Knight Lore, ami a nyolcvanas évek közepén teljesen elbűvölte a brit Jon Ritmant.

Ritman tévészerelőként dolgozott, amikor bő harminc évvel ezelőtt magába szippantotta a 8-bites játékfejlesztés világa. Első játékát 1981-ben készítette ZX81-re Namtir Raiders néven (na vajon honnan jön a név), és ez elég volt ahhoz, hogy – eleinte mellékállásban – további programokat készíthessen az Artic Computingnak. Ezek nem voltak emlékezetes cuccok, csak sikerjátékok klónjai, Ritman lemásolgatta hol a Space Invaderst, hol a Battlezone-t, hol pedig az Asteroidsot. Szépen fejlődött, ezért hamarosan már az egyik legmenőbb kiadónak, az Oceannek készíthetett egy spectrumos fociprogramot, a Match Dayt. Azon a napon, amikor elkészült ezzel a játékkal, és leadta az Ocean irodájában, valaki megmutatta neki a Knight Lore-t. „Olyan volt, mint egy Disney-film, amit a játékos irányít, mindig ilyet akartam készíteni” – emlékezett vissza pár éve Ritman arra, hogy mit érzett akkor.

A következő játék tehát egy Knight Lore klón volt, ugyanakkor talán ez volt az első Ritman-játék, ami igyekezett több lenni egyszerű másolatnál. Az egykori tévészerelő szólt karikatúrarajzoló cimborájának, Bernie Drummondnak, aki segített egyedi grafikát készíteni a játékhoz, a DC Comicstól pedig sikerült engedélyt szerezni a Batman-licenc használatára. A játék címe így nem túl meglepő módon Batman lett, a játékmenet pedig logikai-ügyességi alapokra épült: a denevérembernek egy labirintus szobáiban tárgyakat kellett megszereznie, amelyek segítségével továbbjuthatott (a DC csak egy ponton szólt bele a játékba, az egyik tárgyat, a Bat Pillst kivetették mondván, Batman nem drogozik - Rittmannek át kellett írnia Bat Powerre). Az 1985-ben megjelent program elég nagy sikert aratott, Ritman a legkeresettebb spectrumos programozók egyike lett.

Batman már a Ritman Ritman már a Batman készítésekor agyalt azon, hogy ha lenne egy Robin is a főhős mellett, mennyire bonyolultabb feladványokkal lehetne gyötörni a játékosokat. Ez az ötlet végül a Batmanbe nem került be, de a következő játékba igen – és most már a Head Over Heelsről beszélünk. Az izometrikus nézetet kezelő motor – a Batman engine-je – adott volt, így többet lehetett szöszölni a tartalommal. A Head Over Heels több mint kétszer annyi szobát (egészen pontosan 301-et) tartalmazott, mint a Batman, és a játékmenete is sokkal összetettebb volt a két főhősnek, Headus Mouthionnak (barátainak csak Head) és Footus Underiumnak (Heels) köszönhetően. A program címe magyarra nehezen lefordítható szójáték, a „head over heels” nagyjából annyit tesz, hogy „hanyatt-homlok”, Head és Heels magyar megfelelője tehát kb. Homlok és Hanyatt, bár a head fejet, a heel pedig sarkot jelent. (Ha valakinek van frappánsabb fordítása, ne tartsa magában.)

Szóval a két főhős eléggé megvariálta a játékmenetet. Head nagy ugrásokra volt képes, és ugrás közben is tudott irányt változtatni, de lassan szaladt. Heels ezzel szemben gyorsan mozgott, viszont csak kicsiket tudott ugrani, és közben nem tudott manőverezni. Két tárgy tovább komplikálta a dolgokat: Head felvehetett egy pisztolyt, amivel megbéníthatta az ellenfelek többségét, Heels pedig egy táskát, amivel felvehetett és máshol lerakhatott tárgyakat. Az igazán briliáns húzás – ami végképp a nagy előd Knight Lore fölé emelte a programot – azonban az volt, hogy ha Head Heels fejére állt, együtt is lehetett irányítani a két karaktert, és ilyenkor képességeik is összeadódtak. Ritman először a térképet tervezte meg (öt különböző világra osztva), gondoskodva arról, hogy sűrűn legyenek olyan helyek, ahol a két karakternek el kell válnia, hogy aztán később összetalálkozhassanak. Ezután jött a szobák részletesebb kidolgozása, vagyis a megoldandó logikai feladványok (egyik-másik ritka szívatósra sikerült), majd Drummond elborult grafikái (többek között Károly herceg feje a Dr. Who robotja, Dalek testén) és bizonyos Guy Stevens által összehozott vidám zenék és hangok. A legvégén került be a sztori, amiről Ritman így emlékszik: „kitaláltunk valami bullshitet és az utolsó tíz percben beletettük a játékba.” Szó, mi szó, a történet nem éppen Oscar-díjas – Head és Heels két kém, akiknek koronákat kell megszerezniük, hogy felszabadítsák öt bolygó lakóit –, de akkoriban ez senkit nem zavart.

A Head Over Heels 1987-ben jelent meg és az Ocean egyik legelismertebb játéka lett. A Spectrumon kívül kijött más platformokra is, több átiratot byte-ról byte-ra konvertáltak, így az eredeti kisebb bugjai is megmaradtak. A C64-verzió a rangos Zzap'64 magazintól 98 százalékos értékelést kapott – a legmagasabbat a lap történetében. Ritman ezután még elkészítette a Match Day II-t, aztán a Stamper-tesók által alapított Rare-nél is dolgozott kicsit. Nagy álma a Citizens volt, ami egy Sims-szerű játék lett volna, még jóval a Sims előtt – ugyanúgy egy virtuális világ lakóit kellett volna benne menedzselgetni –, de soha nem készült el. Elkészült viszont 1994-ben Gameboyra a Monster Max, ami szintén izometrikus játék volt (már 600 szobával), és bár jó kritikákat kapott, üzletileg nem volt sikeres. Ritman ezután saját céget alapított Cranberry Source néven, és mobiljátékokon dolgozott – de ez már évekkel ezelőtt volt, sajnos nem tudtam kinyomozni, hogy mivel foglalkozik most.

Aki kipróbálná a játékot, a C64-verziót itt, a spectrumosat itt keresse (ez utóbbi helyen térképek is akadnak). Említettem a csodás pc-s remake-et, ezt bizonyos Thomas Kac és Graham Goring készítette bő másfél év alatt, és nagyon jól visszaadja az eredeti báját, csak szebb grafikával – letölthető innen. A játékról annak idején monstre végigjátszást közölt az 1001/4 könyv, beszkenelve olvasható itt a 40. oldaltól. Ez pedig Ritman puritán weboldala, elég régen frissítette. Legközelebb a Deathtrackkel folytatjuk. Vagy az Antiriaddal. Vagy mással. Attól függ, mire szavaztok.