IDDQD

Megint öngyilkos lett egy dolgozó a kínai Shenzen tartományban levő Foxconn gyárban, a 23 éves férfi hetedik emeleti szállásáról ugrott ki szerdán. A héten volt még két öngyilkossági kísérlet, egy fiatal nő is kiugrott az ablakon, egy másik munkás pedig megpróbálta felvágni az ereit, de ők túlélték a próbálkozást. Ezzel hivatalosan tízre nőtt a gyárban idén öngyilkosságot elkövetők száma, 13-ra pedig a zuhanásos öngyilkossági kísérleteké, de a Gizmodo korábbi híradása szerint az öngyilkossági kísérletek száma harminc volt mindössze három hét alatt. Állítólag volt olyan dolgozó is, akit a gyár biztonsági emberei vertek halálra.

A Foxconn a világ legnagyobb elektronikai gyártóvállalata, csak a shenzeni üzemében 420 ezren dolgoznak. A cég alkatrészeket gyárt többek között az Apple-nek, a HP-nek és a Sony Ericssonnak, de itt készülnek a PlayStationök, a Wii-k és az Xboxok egyes alkatrészei is. Az üzemben lélekölő robot folyik, a – szinte kizárólag fiatal – dolgozók egész nap állva melóznak a gyártósorok mellett, egymással nem beszélgetnek, a megfeszített műszakok között pedig munkásszállásokon próbálják kialudni magukat. Életkörülményeik rosszak, fizetésük kevés, jövőképük nincs.

Az öngyilkossághullám persze felkeltette a sajtó érdeklődését, a Foxconn népszerű téma volt az elmúlt két hétben, így a vállalatvezetésnek is reagálnia kellett valamit. Reagált is, a cég CEO-ja kitalálta, hogy hálókat kell kifeszíteni a szállások köré, hogy ne haljanak meg a kiugró emberek. Egy másik remek megoldás az új munkaszerződés, amiben a dolgozó megígéri, hogy nem próbál öngyilkos lenni (vagy ha mégis, a cég beperelheti őt). Azért értelmesebb megoldások is felsejlenek: állítólag sport- és kulturális létesítményeket fognak építeni a dolgozóknak, és száz munkahelyi pszichológust is bevetnek.

(via Reuters, kép: Gizmodo)

Gátlástalan önreklám következik, jó ügy érdekében. Két hónapja írtunk a Kotaku játékos felméréséről, és a végén meglebegtettem, hogy az Indexen is lesz ilyesmi, felmérendő a hazai játékosok szokásait (még ha nem is reprezentatív módon), illetve azt, hogy mi változott a két évvel ezelőtti, hasonló felméréshez képest. A felmérés most élesedett az Indexen, kattintsátok, töltsétek ki, segítsetek pár klikkeléssel. Köszi!

Kivételesen nem hülyeség vagy retromerengés következik, hanem egy komoly tudományos kutatás, ami azért kellően wtf ahhoz, hogy helye legyen itt a blogban. Hősünk Jayne Gackenbach, aki még valamikor a kilencvenes években vett egy Nintendo konzolt a fiának. A gyerek hazafelé menet örömében többször megpuszilta a konzol dobozát, ami eléggé abnormális viselkedésnek tűnt ahhoz, hogy Gackenbach a következő években a videojátékosok viselkedését is kutassa. A nő ugyanis a kanadai Grant MacEwan Egyetem pszichológusa, kutatásairól most számolt be a LiveScience.

Gackenbach szakterülete egyébként a tudatos álmodás – azok az álmok, amikor az ember tudja, hogy álmodik, és kívülről látja saját magát (mint bármelyik third-person nézetes játékban). A pszichológusnak pár éve feltűntek bizonyos hasonlóságok a tudatos álmodásra képes emberek és a hardcore videojátékosok között. Mindkét embercsoport képviselőire jellemző például, hogy hogy jó a térérzékük, könnyen megküzdenek a tengeribetegséggel, erős koncentrációra képesek. Mivel az álom és a videojáték környezete is fantáziavilág, alternatív valóság, ez talán nem is meglepő, viszont a játékosok ahhoz szoktak, hogy ezt az alternatív valóságot megváltoztatják, kontrollálják. A tudatos álmodók egyébként is képesek valamennyire befolyásolni álmaikat, de Gackenbach tanulmányai szerint a játékosokra ez sokkal inkább jellemző.

A LiveScience két, 2006-os tanulmányt idéz a pszichológustól. Az egyikben egy csoport hardcore játékos álmodási szokásait hasonlította össze egy csoport nem játékoséval. Mint kiderült, a játékosoknak sokkal gyakrabban voltak tudatos álmaik, ráadásul a többségük befolyásolni is tudta ezeket. A második tanulmány arra világított rá, hogy bár a játékosok nagy része kontrollálja tudatos álmait, ez a kontroll többnyire az álombeli énre korlátozódik – mintha csak egy játékban irányítanák a főhőst. A kutatás szerint a játékos kísérleti alanyok nagy része képes volt arra is, hogy álmában váltson first person és third person nézet (vagyis belső és külső nézet) között. Gackenbach ezután a rémálmokat vizsgálta, és egy 2008-ban publikált tanulmányban leírta, hogy a játékosok kevesebb fenyegető, rossz álmot tapasztaltak, illetve hogy ezekkel könnyebben meg tudtak küzdeni álmukban, kontrollálva a főhőst és így az álmot.

A tudós most azt kutatja, hogyan lehetne az eddigi eredményeket felhasználni a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kezelésében. Ez a tünetegyüttes többnyire valamilyen sokkszerű élmény, trauma (például egy súlyos baleset) után jelentkezik, háborús veteránoknál viszonylag gyakran előfordul. És a PTSD egyik tünete a visszatérő rémálmok. Gackenbach egy másik kutatást is végez, mégpedig az erőszakos játékok hatását az álmokra. Ugyanis a korábbi kutatásokban feltűnt neki, hogy a játékosok kevesebbszer agresszívak az álmaikban – viszont ha fenyegetve érzik magukat, sokkal agresszívebbek tudnak lenni az átlagnál: átmennek berzerkerbe, és keményen szembeszállnak az álombéli fenyegetéssel.

A kommentekbe jöhetnek vad, játékos témájú álmok. Úgy tűnik, én nem vagyok elég nagy gémer, mert nekem nem nagyon voltak ilyen tapasztalataim. Illetve egyszer azt álmodtam, hogy lezuhanó tetriselemek próbálnak betemetni, de inkább menekültem, minthogy megpróbáltam volna kontrollálni a körülményeket.

(A kép a Weird Dreams című amigás játékból van.)

Miután legalább háromszor megmentette a Földet, milliónyi gonosz idegent mészárolt le, a Halo-sorozat főszereplője, univerzum legnagyobb hőse, akinek eddig senki nem látta az arcát...

...

...nem, még túl friss az élmény, nem szeretnék beszélni róla, és te se kattints a videóra, ha jót akarsz. Mondom ne! NEEEEEEEEEE! Áh, már késő.

(Ez első vendégposztunk a blogon, de biztosan nem az utolsó - további részletek holnap. Árpinak pedig nagyon köszönjük az értékes hozzájárulást.)

Elkötelezett és buzgó Dune-rajongó voltam, vagyok és leszek. Ez azt jelenti, hogy szinte bármit el lehet nekem adni, aminek köze van a herberti univerzumhoz; illetve mára kicsit óvatosabbá váltam, és a nyomorult fattyú Brian Herbert ócska ponyváit juszt se veszem meg, mert messze gurult a rohadt alma a fájától.

A Dune II tizennyolc éve jelent meg, és legfeljebb egy-két évbe telt, hogy a szokásos floppicserék útján megérkezzen hozzám. Értelemszerűen fellobbant a lelkesedés, amikor megláttam a címkét a lemezen, és amikor rájöttem, hogy ez valami egészen új dolog, egy tök új műfaj, akkor az egy tökéletes pillanat volt, hiszen maga a Dune-ciklus is úttörő volt az SF-irodalomban.

Nem csalás, nem ámítás, megmondták a brit tudósok, pontosabban egy Steve Pope nevű pszichomóus a Lancashire Evening Post nevű brit lapban. Két óra játék olyan hatással van az emberre, mint egy csík kokain, és nem ám csak az addikcióra utal a derék szakember, hanem konkrétan azt mondja, "...equivalent to taking a line of cocaine in the high it produces", vagyis hogy ugyanannyira üt be az anyag az agyunkban.

Aztán azzal folytatja, hogy ő bizony az angol hatodosztályban játszó Fleetwood Town focicsapat pszichoterapeautájaként frankón el is tiltja a játékosokat minden videojátéktól a meccsek előtti 24 órában, nehogy a szörnyű droghatás felborítsa a kémiai egyensúlyt a szervezetükben, és ne tudják aztán a maximumot nyújtani a pályán.

Ha ebből a szempontból nézem, tulajdonképpen baromi olcsók a játékok, nem? Nosza, számoljunk utána! Egy gramm kokó ára ugyanúgy 10-15 ezer forint, mint egy AAA kategóriás új játéké, és 10-20 csíkot lehet belőle kiadagolni (izé, mindkettőről az internetet kérdeztem meg, egyébként nem értek hozzá, alkoholból is csak egy kis pezsgő Szilveszterkor!), átlagban legyen mondjuk 15. Na most, ha egy csík két óra játéknak felel meg, azt kapjuk, hogy 30 óra játékidő felett gazdaságosabb a videojáték, mint a kokain. 

Megvolt múlt pénteken a Pac-Man születésnapja alkalmából fellőtt interaktív-pacmanes Google logo? Naná, hogy megvolt, sőt, biztos megvolt a "na, ezzel a mai melónak is lőttek" reakció, meg a pár perc/óra önfeledt pacmanezés is, hiába is próbálod tagadni.

A RescueTime bloggerei most kiszámolták, hogy mindez mibe került a világnak. A statisztikák szerint pénteken az egy júzer által a Google főoldalán töltött idő 36 másodperccel volt több egy átlagos pénteki napénál. Erről nyugodtan feltételezhetjük, hogy a játék miatt történt, így már csak be kell szoroznunk a pénteki 504,7 millió egyedi látogatóval, és máris megtudjuk, hogy a netezők 4,82 millió órát játszottak el összesen egyetlen nap alatt a Google-Pacmannel. Be lehetne szorozni ezt valami átlag órabérrel is, hogy mennyi pénzt vett ki a Google ezzel a világgazdaságból, de dicséretes önuralomról tanúbizonyságot téve nem teszünk ilyet (a RescueTime szerint 120 millió dollárt).

Két hete írtunk a Privates című bizarr akciójátékról, amiben egy csapat kotonsapkás tengerészgyalogos rak majd rendet a vaginában és a seggben – merthogy ezek a testrés(z)ek ihlették a játék pályáit. A játékot fejlesztő Zombie Cow szerint nem öncélú altesti poénról van szó, hanem olyan programról, ami a biztonságos szexre hívja fel a figyelmet, miközben szórakoztat. A Microsoft ezt nem nagyon vette be, mert a cég egyik szóvivője, David Dennis lesújtó véleményt mondott a Seattle Post-Intelligencernek a pc mellett XBLA-ra is készülő játékról. Hogyaszongya:

„A játékot még nem küldték el nekünk, nem esett át a premiert megelőző ellenőrzésen, így még nem fogadtuk el, hogy terjesztjük az Xbox Live Indie Gamesen. Vannak határozott elveink, amelyek a világszerte elfogadott korhatár-besoroló rendszereket követik, és egyebek mellett tiltják a kifejezett szexuális tartalom közlését. Bár még nem láttuk még a játékot, kijelenthetjük, hogy amennyiben fedi a valóságot az, amit az interneten olvastunk róla, ez a játék nem fog átmenni az ellenőrzésen, és nem kapja meg az engedélyt az Xbox Live-on való megjelenéshez.”

A Zombie Cow alapítója, Dan Marshall erre reagálva elmondta, hogy nem adják fel, azért a Privatest csak el fogják küldeni az Xbox Live-osoknak. „Mindent megteszünk majd, hogy megjelenhessen egy Xbox-verzió. Szomorú lenne, ha sok-sok tinédzser kimaradna egy jó játékból, ami még oktat is, csak azért, mert van benne egy kis fanszőrzet meg néhány absztrakt, a sejtek szintjén ábrázolt belső szerv” – fogalmazott.

Mi a magunk részéről drukkolunk a spermahajdereknek, bár az oktatójátékos dumát mi sem nagyon hisszük el. Zárjuk a hírt a Kotaku magyarra lefordíthatatlan, büntető szóviccével: „Yeah, Microsoft. Why you gotta take the SEMEN out of AMUSEMENT?”

(via Kotaku via Seattle P-I)

Manapság azért márt tekinthetjük ennyira fejlettnek a reklámipart, hogy ha egy épp megjelenni kívánó termék nagy kampányát egy megrendelő a jónők-szex vonalon képzeli el, akkor nyugodtan kezdhetünk gyanakodni, hogy valami huncutság van a háttérben, és ez valójában nem is reklám, hanem terelés.

A másik lehetőség, hogy a reklámszakemberek tudják, hogy bár látszólag mindenki felháborodik vagy látványosan unott képet vág az újabb csöcs láttán, amit az arcába nyomnak, azért működik a dolog. Például itt ez a két francia klip, ami az Activision új autós mókáját, a Blurt reklámozza, és tessék, bejárta a világot (annak ellenére, hogy a szereplő lányoknak nyilván halvány dunsztjuk nincs arról, mire is jó egy kontroller). Bár nem beszélek franciául, sejtem, hogy a csajok olyasmiket mondanak, hogy "én vagyok a nitro, gyorsulj velem", meg hogy "én vagyok az akna, robbanj fel velem", ami nyilván a blődségnek egy jól megszokott szintje, de a világért sem fosztanánk meg senkit attól, hogy felháborodjon vagy unott képet vágjon. Meg különben is, mi köze a francia tyúkoknak az autókhoz, nem igaz?

Gondolom, tegnap többen rácsodálkoztatok a Google-logóra, aminek a témája ezúttal a Pac-Man volt – sőt, nem csupán egy állókép, hanem egy játszható Pac-Man! És gondolom, sokan kitaláltok, hogy a játéknak születésnapja van. Ráadásul kerek születésnap: Pac-Man harmincéves lett, a játék ugyanis éppen három évtizede, 1980. május 22-én jelent meg.

A sárga körcikk kétségtelenül a játéktörténelem leghíresebb síkidoma, és mint ilyen, legendák övezik az eredetét – leginkább az, hogy a játék alkotója, Ivatani Toru egy megkezdett pizza láttán megvilágosodott, és akkor döntötte el, hogy főhőse egy kör lesz, amiből hiányzik egy kisebb körcikk. Ivatani tavaly adott interjút a RetroGamernek, és ott azt mondta, igaz a pizzás sztori, de lehet, hogy csak megadta magát a jól hangzó mítosznak, mert egy 1986-os interjúban még cáfolta a legendát. Akkor azt mondta, hogy a japán kucsi, vagyis a száj írásjelét (lásd balra) átrajzolgatva jutott a körcikkhez.

Elnézést a szókimondó címért, de a szóban forgó játék, az X-blades pontosan erről szólt: elméleti síkon egy sima lövöldözős-ugrálós akciójáték, a gyakolatban viszont semmi mást nem kaptunk, mint egy formás feneket a képernyő közepére. Ayumi, a főszereplő amúgy nem igazán tud kitörni a másodvonalas videojáték-csajok meghatározó attribútumai közül: felvágott nyelvű, bájos vadóc, aki bebizonyítja, hogy a tanga-bikinifelső páros minden harci szituációban megfelelő védettséget nyújt. Az X-Blades világszerte nagy örömöt okozott a játékkritikusoknak, hiszen mindenki imádja porba gyalázni az ilyen kűröket, volt is minden a "na, pont ezt várjuk el egy tízéves sráctól első próbálkozásnak" összefoglalástól kezdve a 19-es és 20-as pontszámokig (százas listán, természetesen).

Áprilisban megírtuk, hogy a Starcraft II-t a „csak felnőtteknek”, azaz a 18+-os korhatárkategóriába sorolta a dél-koreai Kulturális-, Sport- és Turisztikai Minisztériumon belül működő játékbesoroló bizottság. Ez elég nagy pofon volt a Blizzardnak, mert ugye nincs még egy ország a Földön, ahol olyan népszerű lenne az első Starcraft, mint Dél-Koreában: az 1998-ban megjelent játékból ötmillió darabot adtak el az ötvenmilliós lakosú országban, vagyis minden tizedik polgárnak van egy eredeti Starcraftje. A Starcraft nemzeti sport Dél-Koreában, a sportbiznisz minden jellemzőjével, például egy szépen dagadó bundabotránnyal.

A Blizzard nem hagyta annyiban a dolgot, és a 12-es kategóriát megcélozva belement mindenféle kompromisszumokba – közölte tegnap a FOMOS című koreai esport-oldal (persze mi az 1UP-on megjelent angol nyelvű hírből dolgoztunk). Dél-Koreában így egy átírt Starcraft II-verzió fog megjelenni, amiben a vér színe nem vörös lesz, hanem fekete, nem lesz benne káromkodás és dohányzás (pedig az első részben a parázsló cigi vagy szivar úgy hozzátartozott az űr-tengerészgalogosokhoz, mint a dögcédula).

A módosításokkal a játék már 12-es kategóriába fog kerülni, aminek a Blizzard Korea egy rövid nyilatkozatban nagyon örült. A cég még gondolkozik azon, hogy az eredeti, a bizottság szerint csak felnőtteknek való verziót is kiadják a 12-es mellett, vagy csak a vágott Starcraft II jelenjen meg az országban.

Tavaly fogadták el Svédországban az EU-s alapokon nyugvó, IPRED elnevezésű törvény helyi változatát, ami - anélkül, hogy nagyon a mélyére néznénk - a jelen egyik legdurvább szerzői jogvédelemmel és internetes fájlcserével kapcsolatos szabályozása, eredeti célja az volt, hogy megbénítsa a jogvédett tartalmak letöltését segítő oldalakat (torrent trackerek, és a többi, és a többi). Nos, ez sikerült, csak magával rántott pár egyéb (egyébként nagyjából pontosan előre látható) dolgot is. A svéd rendőrség netes rend felett őrködő részlegének vezetője, Anders Ahlqvist épp most mondta el, mekkora oltári szívás, hogy az IPRED ellen az IP-címek "elfelejtésével" (vagyis a logok szándékos törlésével) védekező szolgáltatók most már a komolyabb bűnesetekben, például a netes pedofilragadozók felkutatásában sem tudnak segíteni. Nem szeretném nagyon demagóg irányba elvinni a bejegyzést, hiszen simán elvitatkozhatnánk azon, hogy mi a fontosabb, a dollármilliárdos kárt okozó warezolás megnehezítése, vagy pár beteg gyökér lefülelése, mindenesetre azt jól megmutatja ez az egész, hogy ahogy egy rosszul megválasztott DRM megoldás, úgy a nem átgondolt törvényi szabályozás sem feltétlenül azt az eredményt hozza, amire az előkészítők számítottak.

Az Index bő egy hónapja megírta, hogy az e-sporttörténelem legsúlyosabb csalássorozatára derült fény Dél-Koreában, amibe az egyik top játékos, Savior is belekeveredett. A helyzet azóta annyit változott, hogy most már tizenegy játékosról gyanítják, hogy sarasak lehetnek a bundabotrányban.

Aki nem tudná: a Starcraft nagyjából olyan népszerűségnek örvend Dél-Koreában, mint egy átlagos európai országban a foci vagy Amerikában a baseball. Ami azt is jelenti, hogy irdatlan nagy pénzek mozognak a bajnokságokon, a koreai e-sportbiznisz 70 százalékát lefedi a Starcraft. A most kirobbant ügyben nyomozók egyelőre tizenegy, 2006 és 2008 között lejátszott meccsről gyanítják, hogy a papírforma szerint esélyesebb játékosok szándékosan vesztették el ezeket a mértkőzéseket, és így hajtották az illegális szerencsejáték-kartelek malmára a vizet.

Három online fogadóirodát is vizsgálnak, ezek ugyanis edzőtáborokat szerveztek az ígéretes játékosoknak, és a gyanú szerint itt szervezték be őket a csalásbizniszbe. A Korea Times úgy tudja, hogy a szándékosan vesztő játékosok 1760 és 5730 dollár közötti összeget kaptak a meccsekért (vagyis olyan 400 ezer forint és 1 millió 300 ezer forint között).

Múlt héten az Időrégész-cikkben kétségbeesett segélykiáltást küldtem az űrbe, az Impossible Mission II egy fejlesztőjét, Szentesi Józsefet kerestem. Őt teljes kapcsolati hálóm mozgósításával sem bírtam megtalálni, de egy blogolvasótól pár órán belül meglett az emailcíme, újfent igazolva, hogy az internet csodás dolog, és nem csak pornóra meg pizzarendelésre jó. Eheti retrónk tehát az IM2, elvégre mégiscsak ezt szavaztátok meg a Pirates-cikk alatt. És megint elsőkézből jönnek majd infók, József ugyanis angyali türelemmel tűrte, ahogy bő egy óráig faggattam (aminek eredményeként majd lesz az Indexre is egy komolyabb cikk, stay tuned).

Persze a játékról nem lehet beszélni anélkül, hogy ne ajnároznánk kicsit az elődjét (amivel egyébként az utódot is dicsérem majd, mert a folytatás megtartotta az első játék minden erényét). Az Impossible Mission nem sokkal a C64 elterjedése után, 1984-ben jelent meg az Epyxnél, és nagyot robbant, mert több szempontból is formabontó volt. Akkoriban a platformjátékok viszonylag egyszerűek voltak, egyik pálya jött a másik után, különösebb átfogó koncepció nélkül. Az Impossible Mission viszont megadta azt az „egyetlen nagy kaland” érzést, amit a Last Ninjánál is említettem: a játék térképén a játékos látta, hogy még milyen nagy területet kell bejárnia, és több jel utalt arra, hogy egy nagyobb cél érdekében rohan, ugrál és trükközik. Ezen túl a játék nagyon jó érzékkel lazította fel a hagyományos platformelemeket.