Van egy remek, de sajnos csak ritkán jelentkező rovatunk, a „Ti küldtétek”, amiben már volt pár vicces történet például egy flipperbajnok nagy napjáról, vagy persze az örök klasszikus, Évike, a C64-programozó meséje. Feltett szándékom, hogy amolyan digitális zsebkodályként összegyűjtögessem ezeket, akár rendezettebb formában, mert kár lenne, ha a feledésbe merülnének (a zsebkodály szót a blogot olvasó nyelvnáciknak hegesztettem nagy szeretettel). Szóval egyrészt emlékeztetnélek benneteket arra, hogy van egy ilyen rovatunk, másrészt jó példával járva elöl elmesélek egy sztorit, ami velem esett meg, és amin ma már csak röhögök (remélem, ti is fogtok).

1995 körül történhetett, mert Doom II már volt, de Duke Nukem 3D még nem (hajlamos vagyok az időt játékokban mérni). A helyszín a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola kollégiuma, ahol félelmetes szellemi műhely működött akkoriban: a 303-as szobában Hancu lakott, mellette a 302-esben én, és rendszeresen bejárt hozzánk Ender és Iwo (mindketten ismerősek lehetnek több játéklapból). Vizsgaidőszakban jártunk, a vizsgára készülés pedig többnyire kártyázást (ezen belül is többnyire Magicet) és deathmatch-eket jelentett. A tanulóhelyiségben w-bozont előbb lehetett megfigyelni, mint vizsgára készülő diákot, mert a vizsgák abszolválására többnyire a „majd IQ-ból megoldom” imával próbálkoztunk (ami meglepően gyakran bejött), illetve a Pedro által bevezetett relaxációs gyakorlattal: vizsga előtt pihentető, mély alvás, de előtte a tankönyvet a párna alá tenni, és a tudás a fejedbe száll.

Szóval vizsgára készültünk a 302-esben, négyen játszottunk a Doom II első pályáján, de már csak egyik szobatársamra, Lajára emlékszem biztosan. Egyrészt azért, mert a sztoriról a legélénkebb emlékem az ő visító röhögése, másrészt azért, mert ő a történet másik főszereplője, harmadrészt azért, mert mellettem ült – két, egymás melletti gépen játszottunk, és az egyik gép kartondobozát tettük fel magunk közé az íróasztalra, hogy ne lássuk a másik monitorát.

Aki ismeri a Doom II első pályáját, tudja, hogy szűk kis térkép, csak 3-4 helyszín van, ahol újra lehet éledni (szakszóval: respawnolni). Lajával mi nagyjából hasonló kvalitású játékosok voltunk, hol ő nyert, hol én (a többiek nem igazán rúgtak labdába mellettünk, kivéve, ha Ender is játszott, mert ő mindenkit lealázott) – éppen ezért különösen fontos volt, hogy Lajával szemben hogyan teljesítek. Az a bizonyos nap a mélypont volt, és nem azért, mert bána voltam. Épp csak elkezdtük a játékot, egy frag itt, egy ott, hamarosan látszott, hogy megint Lajával ketten fogunk elhúzni. Ekkor az egyik sarok mögött beleütköztem nemezisembe, és ő egy tizedmásodperccel előbb nyúlt a shotgunért, nekem így nem volt más választásom mint a jól ismert, torokfogásos animációval átadtni magam az enyészetnek. Aztán persze újraéledtem, de a balszerencse meg a véletlengenerátor éppen Laja shotgunja elé tett le. Így gyorsan padlót fogtam megint, respawn,... és ismét Laja elé kerültem. És így tovább. Összesen vagy tizenötször, de lehet, volt az húsz is (tíznél abbahagytam a számolást). Csak annyi kellett volna, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer Lajától egy picit távolabb pakoljon le a program, hogy felvehessek egy shotgunt, esetleg plazmát, mielőtt ősellenségem megint megtalál, amint egy szál pisztolyban rohangálok a pályán. De ez a picike haladék aznap nem adatott meg.

Talán azért sem, mert egy idő után Laja már direkt ráment arra, hogy a respawnhelyeket keresse, és valahogy mindig ráhibázott a rohadék, hogy éppen hol éledek újra. Közben persze könnyű frageket gyűjtött a többieken is – világos volt, úgy el fog húzni, hogy én azt már nem tudom behozni, ha egyszer végre nem egy kétcsövű puska elé rak le a program. Ez a példátlan igazságtalanság engem bosszantott. Nem kicsit. Sőt. Az utolsó respawnoknál már vérben forgott a szemem, csak azt a rohadt zöld villanást láttam, amivel újra megszülettem, majd azt a rohadt vörös villanást, amivel meghaltam. Mindig én, bazmeg, mindig én. Folyton a szopóágon, az ösztöndíj késik, a holnapi vizsgára nem tudok semmit, és még Laja is lever. A tehetetlenségtől kezdtem irgalmatlanul bedühödni, haragomat egy idő után a kollektív tudatalatti is fűtötte. Ez már nemcsak rólam szólt, hanem Muhiról és Mohácsról, Világosról és Isonzóról. Valamit tennem kellett, mindegy mit, csak megszakítani ezt a szörnyű láncolatot, kiszállni ebből a rettenetes körhintából. Vérgőzös hangulatban, mint egy berzerker viking, a következményekkel nem törődve Laja felé fordultam, és tiszta erőből haraptam – egy darabot az elválasztó kartondobozból.

Ettől rögtön kitisztult a fejem, és szinte kívülről láttam magam, ahogy ott ülök egy darab papírral a számmal, a dobozon szép, szimmetrikus harapásnyom tátong, Laja és a többiek pedig szó szerint a padlón fetrengenek a röhögéstől. Percekig csak fulladozni tudtak, én meg végtelenül ostobán éreztem magam, és néha csak odamorogtam nekik, hogy „hülyék”. De legalább a játék is abbamaradt, mert a nagy ijedtségre inni kellett egyet a Szummában (ez a koleszban félig legálisan működő kocsma volt). Utólag igen hálás vagyok, hogy akkor még nem voltak kamerás telefonok és szélessávú net, mert könnyen lehetett volna belőlem egy új Star Wars kid, ha valaki felveszi a produkciómat.

Szóval hasonló vagy akár teljesen más sztorikat várunk továbbra is, lehet ciki, önironikus vagy teljesen komoly, névvel vállalt vagy anonim, régi vagy mostanában történt – a lényeg, hogy játékokról szóljon. Vicces ragequitek, legendás szívások, még legendásabb diadalok, bármi jöhet. A deathmatchekkel meg csak óvatosan, kihozzák az emberből az állatot.