A Deathtrack megint olyan játék, ami csak szűk körben volt kultikus siker, ezért ma már kevés infót lehet előbányászni róla. Pedig sokak gyerekkorának volt meghatározó élménye, itthon is. Én a kilencvenes évek elején találkoztam vele, amikor a „Kaland, Játék, Kockázat” lapozgatós könyvek sorozatában kijött Az országút harcosa. A sztori kicsit Mad Max-utánérzés volt, de nagyon élveztem, leginkább azt az elképzelést, hogy felfegyverzett járművek egymást amortizálják az elhagyatott országúton. És nagyjából ekkor mutatott egy osztálytársam a gimink számítógéptermében egy új pc-s játékot, amiben egészen hasonlót kellett művelni, és azon ritka kincsek közé tartozott, amik a béna Hercules monitorokon is elfutottak.

A Deathtrack fejlesztője a Dynamix volt, és érdemes ennek a cégnek a történetével jobban megismerkedni. 1984-ben alapította két amerikai játékőrült, Jeff Tunnell és Damon Slye, és mivel játékkiadót gründolni nem volt elég pénzük, úgy döntöttek, hogy fejlesztőstúdiót csinálnak. Ezzel az első ilyen cégek közé kerültek, akkoriban ugyanis még leginkább magányos programozók és egy-kétszemélyes garázsprojektek pörgették a játékipart. A Dynamix viszont tehetséges fejlesztőket vett fel, és profi keretek között kezdett el játékokat gyártani, főként az Electronic Artsnak, majd később az Activisionnek is. Első játékuk, a Stellar 7 rögtön elég nagyot szólt, 1986-ban pedig az Arctic Foxszal elkészítették az akkor debütáló Amiga egyik első sikerjátékát. Főleg szimulátorokban utaztak (gondolom, az F–14 Tomcat, a MechWarrior vagy a Red Baron sokaknak ismerős itt a blogon), később aztán megcsíptek pár filmes jogot, és akciójátékokra álltak át. Még később a Sierra megvásárolta őket, és akkor remek kalandjátékok is kikerültek a stúdióból (Rise of the Dragon, Heart of China), illetve a feledhetetlen The Incredible Machines is az ő művük volt.

A cég legtermékenyebb éve, amit a volt dolgozók a mai napig emlegetnek, az 1989-es volt. Nem kevesebb, mint hét játékot jelentettek meg, ami még azt figyelembe véve is elismerésre méltó teljesítmény volt, hogy akkoriban még gyorsabban elkészültek a játékok (sőt, a MobyGames és a Wikipedia nyolc játékot tart számon, de maguk az alapítók mindenhol hetet nyilatkoztak). A hét játék között voltak az említett filmes átiratok (Die Hard, Ghostbusters II), a remek Project Firestart, a MechWarrior, az A–10 Tank Killer, és hogy lassan rátérjek a cikk tárgyára is, a Deathtrack.

A Dynamixhoz még a korai években, 1986-ban csatlakozott egy lengyel testvérpár, Dariusz és Pjotr Lukaszek, akik szerencsét próbáltak Amerikában, és a Dynamixnél be is jött a számításuk. A stáblistákban Darek és Peter Lukaszek néven találhatjátok őket, 1995-ig szinte mindegyik Dynamix-játékhoz volt valamennyi közük. Furcsa nevük pedig visszatérő easter eggekre adott lehetőséget, a cég több programjában is találni Lukaszekeket.

A Deathtrack Dariusz szerelemprojektje volt, de sajnos a fejlesztéséről nem találtam sok infót. Az biztos, hogy ebben a sűrű időszakban készült, de több mint száz Retro Gamerben sem volt róla hosszabb cikk. Dariuszt is csak egyszer említi a lap egy Dynamix-retrospektívben, ahol a nyilatkozó Slye kiemeli, hogy annak idején sok fejlesztő nagyon önálló volt, könnyen beépíthette ötleteit, és így sajátjának érezhetett egy-egy játékot, amin dolgozott – mint Dariusz a Deathtrack esetében.

Lukaszek vezette tehát a fejlesztést, mellette pedig főleg három másik alkalmazott, Tom Collie, Mark Brenneman és Bryce Morsello dolgozott a projekten, de kisebb dolgokba a többiek is besegítettek. Dariusz testvére, Pjotr pózolt például a játékban az egyik legyőzendő ellenfél, Wrecker képében. A karakter teljes neve Wrecker Niszczyciel volt (ami a „pusztító” lengyel megfelelője), és a mottójával is a szülőhaza felé kacsintottak: Wrecker képe alatt egy lengyel idézet szerepelt, ami magyarra fordítva nagyjából ennyit tett: „A kolbászok lézerrel pirítva a legfinomabbak.” A fejlesztés tehát valószínűleg jó hangulatban zajlott, amire az is utal, hogy a játék kézikönyvében a készítők köszönetet mondtak bizonyos Steve-nek a piros Ferrariért („majd talán valamikor visszadjuk”). És ha már Ferrari: a játékot Enzo Ferrari emlékének dedikálták. És ennyi, ennél többet sajnos nem tudtam kideríteni a kulisszatitkokról.

A játék 1989 közepén jelent meg, és kicsit meglepte a szokásos autószimulátorok rajongóit. A szimuláció ugyanis eléggé le volt butítva benne, cserébe viszont rengeteg akcióra volt lehetőség (nagyjából tehát azt a szellemiséget képviselte, mint később a Comanche a helikopterszimulátorokban). A játékosnak posztapokaliptikus hangulatú autóversenyeken kellett részt vennie, ahol minden megengedett volt. A többi ellenfelet változatos módokon lehetett irtani: aknákkal, a gumikat kidurrantó szögekkel, lézerrel, gépágyúval vagy akár célkövető rakétákkal is. Így a versenyt nemcsak úgy lehetett megnyerni, ha elsőként gördültünk át a célvonalon, hanem úgy is, ha minden ellenfelet kilőttünk (és jól felspécizett járgánnyal ez nem is volt olyan nehéz). Ha bajnokságot játszottunk, akkor az egyes futamokon keresett pénzt elverhettük erősebb páncélzatra, jobb motorra vagy fegyverekre (illetve eleve háromféle autóból választva indulhattunk a bajnokságnak).

Technikailag egyébként a Deathtrack nem volt különösen kiemelkedő a műfajban (átlagos vektorgrafikás versenyzősdi volt), de a többiek pusztítása nagyon feldobta, és a nehézségét is pont jól lőtték be ahhoz, hogy némi gyakorlás árán a magamfajta kocaszimulátoros is komoly sikerélményekkel gazdagodjon, a pályákat meg még több virtuális autóroncs díszítse. Amikor nem elégszel meg azzal, hogy erősebb motorod révén lekörözöd a másikat, de még a seggébe is durrantasz egyet rakétával – ez volt a Deathtrack. Nem tudom, mennyire volt sikeres játék, de az biztos, hogy '90 környékén körülöttem mindenki ezt nyúzta. És valószínűleg máshol is, mert 2008-ban orosz fejlesztők elkészítették a program remake-jét Death Track: Resurrection néven (sajnos nem volt túl jó, nem sokkal később a szintén aljaskodó autóverseny Blur simán rávert).

A Dynamix később kiadott még jó néhány klasszikust (a Betrayal at Krondort kell mindenképpen megemlíteni), aztán a Sierra alatt volt még pár jó éve, és a mechszimulátorokra is rágyúrtak (Earthsiege és Starsiege játékok), majd 2001-ben a cég a Sierra vergődésének vezéráldozatává vált. A stúdiót bezárták, a többiek pedig kisebb cégekhez szegődtek, illetve ilyeneket alapítottak (például a Garage Gamest). Dariusz Lukasz ezt már sajnos nem érhette meg: 1995-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, és pár nappal később a kórházban meghalt. Itt olvasható egy búcsúztató Kevin Ryantól, az egyik legrégebbi Dynamix-alkalmazottól (a fenti csoportkép is onnan). Harmincéves volt.

Aki kipróbálná a játékot, az innen töltheti le, de mindenképpen le kell lassítani egy emulátorral (DosBoxszal, mi mással). Lent még a szokásos borítókép, illetve a szavazás, hogy mi legyen a következő hetiretrós játék. Most mindenféle játékokat dobáltam a szavazásba, amik eszembe jutottak. Nagyot nem hibázhattok, mindegyiknek volna létjogosultsága a rovatban.