Temérdek teendőm miatt sajnos az elmúlt hetekben kicsit parkolópályán volt nálam az IDDQD, múlt héten ki is maradt a Heti retro. És erre a hétre sem tudtam megírni a múltkor megszavazott Heroes of Might & Magicet, úgyhogy választhattam: vagy ezen a héten sem jelentkezik a rovat, vagy beteszek egy olyan játékot, amiről könnyen, gyorsan össze tudom dobni a cikket (mert már kellett róla írnom pár éve). Így került a Heti retróba a Sierra egyik különös kalandjátéka, a Phantasmagoria.

A játék vezető fejlesztőjéről, Roberta Williamsről volt már szó a blogban: azon túl, hogy jacuzziban pózolt a Larry-előd Softporn Adventure borítóján, a Quest sorozat egyik oszlopos vezéregyénisége volt, a King’s Questeket neki köszönhettük. Ez a széria ugyebár a mesék világában játszódik, a leginkább családbarát az összes Quest közül. Talán ezért fogant meg a sokadik King’s Quest után Williams agyában az ötlet, hogy most már készít egy igazi, véres felnőttjátékot is. Ez a kilencvenes évek elején történt, amikor a cd-meghajtó elkezdett terjedni, és amikor már nem kellett pár háromésfeles lemezre összepréselni a játékokat. A kalandjátékok még javában virágoztak, az új technológia pedig adott nekik még egy löketet. A Trilobyte 1993-ban a 7th Guesttel (és később folytatásával, az 11th Hourral) az elsők között mutatta meg, hogy mennyi szépséget lehet cd-lemezekre zsúfolni. Felvételek élő színészekkel, gyönyörűen modellezett-renderelt hátterk, soha nem látott minőségű kameramozgás – a kritikusok szájtátva adták a kilencvensok százalékokat, és minden cikkükben leírták új buzzwordöt: interaktív film.

Ebben a szerencsés időszakban kezdte el Roberta Williams a Phantasmagoria fejlesztését, és mivel ő volt a Sierra főnökének, Ken Williamsnek a felesége, nagy szakajtónyi pénzt is kisírt aputól a projektre. A cech végül négymillió dollárnál állt meg, ami akkoriban iszonyat nagy pénznek (és így kockázatnak) számított a játékiparban.

Roberta Williams szándéka abszolúte sikerült: megmutatta sötét oldalát, a Phantasmagoria igazi tabudöntögető kaland lett. A játék főhőse egy fiatal írónő volt, aki egy rovott múltú házba költözött férjével. Mint kiderült, a házban korábban egy fekete mágiával cimboráló varázsló, Zoltan lakott. A nő addig matatott a házban, amíg ki nem szabadította Zozó bebörtönzött lelkét, mire az megszállta a hősnő férjét. A férj egyre erőszakosabb lett a feleségével, miközben a nőt borzalmasnál borzalmasabb rémlátomások kezdték kínozni Zoltan korábbi feleségeinek halálairól. Az interaktív film vége jó horrorhoz méltón nem lett felhőtlen happy end, ez is elég szokatlan volt még akkoriban (bár a Doom karóra tűzött nyúlfején már túlvoltunk).

Nagy munka volt elkészíteni a játékot: a Sierra a nulláról épített fel egy bluescreen stúdiót, ahol a színészek kék háttér előtt játszották el a jeleneteket. A főhőst játszó Victoria Morsell – szegény borzalmasan rossz színésznő volt, de akkoriban el voltunk ájulva tőle – 15 hetet töltött ebben a stúdióban, hogy a játékban látható minden mozdulatot és cselekvést felvegyenek vele. Mivel a legtöbb jelenetben ugyanazt a ruhát kellett viselnie, a nadrágja a forgatás végére egészen szétkopott, foltok és szigetelőszalag tartották össze a végén. Az 550 oldalas forgatókönyvben nyolcszáz jelenet volt, a készítők összesen bő négy hónapig forgattak kétszáz emberrel (csak a befejező üldözési jelenetet egy hétig vették fel). Azután jött a következő munkafázis: az élő szereplők alá kellett tenni a renderelt és rajzolt környezetet, színes-szagos grafikát és baljós zenét (amihez egy 135 tagú gregorián kórus is énekelt nyomasztó dalokat), hogy minél filmszerűbb legyen az élmény. (Lent egy rövid werkfilm a forgatásról.)

A Phantasmagoria nem állta ki az idő próbáját: ma már esetlennek tűnik, ahogy a színészek mozognak a steril renderek között, a kalandelemek pedig nem a játék erősségei – látszik, hogy a hangsúly a filmes élményen volt. 1995-ben viszont ez a látvány elvitte a hátán a játékot, ami 7, azaz hét cd-n jelent meg. Közel egymillió példány kelt el belőle, és ezzel a Sierra legsikeresebb kalandjátéka lett – a közönség megmutatta, hogy a felnőtteknek igenis van igényük a felnőtt játékokra. Már ahol a közönség hozzáfért: Ausztráliában ugyanis betiltották a programot, Amerikában pedig több üzletlánc is visszautasította a forgalmazását. Az ausztrálok a véres és visszataszító jeleneteken akadtak ki, például azon a részen, ahol Zoltan egyik feleségének halála látható, akit a mágus úgy ölt meg, hogy állati belsőségeket erőltetett le a torkán. De volt egy megerőszakolás is a sztoriban, amire korábban videojátékokban nemigen volt példa.

A sikert persze meg kellett ismételni egy folytatással, ez volt az 1996-os Phantasmagoria: A Puzzle of Flesh, ami már csak öt cd-n terpeszkedett el. Sem a sztorija, sem a szereplőgárdája nem kapcsolódott az előző játékhoz, de hasonlóan ellentmondásos program volt: egy gyönyörű, interaktív, a cenzorokat bosszantó horrorfilm, amiben kicsit elvesztek a játékelemek. Williams tervezett egy harmadik részt, de ez már nem jött össze, mert a kalandjáték-megaprodukcióknak befellegzett (a hatmillió dollárból készült zseniális Toonstruck éppen 1996-ban bukott óriásit). Roberta Williams egy 2006-os interjúban azt mondta, a Phantasmagoriát tekinti mesterművének, és azt el kell ismernünk, hogy hatással volt a későbbi horrorjátékokra (ha nagyon akarom, még az Alan Wake-kel is össze tudom kötni).

Aki kipróbálná a játékot, itt megtalálja az első epizódot, a teljes verziót pedig tíz dollárért árulja a GOG.com. Végigjátszás itt, ez pedig egy emlékoldal a játéknak. Jövő héten most már tényleg jön a Heroes, vagy ne legyen a nevem Hancu.