Kicsit bajban vagyok megint az eheti retrojátékkal, ugyanis megszavaztátok az Elite-et (igen, így ragozzuk, ugyanis nem „elájt”a kiejtés, ahogyan sokan tévesen hiszik), én viszont – töredelmesen bevallom – nem nagyon játszottam ezzel a programmal annak idején. Ismerem persze, meg többször próbálkoztam vele, de tizenévesen az akciódúsabb játékokat jobban értékeltem, a kereskedős játékok közül pedig a Pirates! jobban bejött, valószínűleg azért is, mert könnyebb volt. Az Elite-tel ugyanis nagyjából így nézett ki egy játékom C64-en:
Szóval nem volt könnyű játék, ráadásul elmélyülést igényelt, szokatlanul összetett volt, a – szaknyelven wireframe – grafika pedig pár vektorból és pontból állt össze. A túl bonyolult, ugyanakkor nem túl szép programokat sokszor rétegjátéknak nevezik a szaksajtóban – miért lett hát kultikus játék az Elite, miért került a Times „a legnagyobb hatású videojátékok” listáján 2007-ben a harmadik helyre, a RetroGamer „a 100 legjobb retrojáték ever” listáján pedig az első helyre, miért adott rá a szigorúságáról híres Edge magazin utólag 10/10 pontot (még két ilyen játék volt összvissz a magazin történetében), és miért állították ki a Londoni Tudományos Múzeumban? Nos, éppen azért, mert szokatlanul összetett volt és wireframe 3D-grafikát használt – illetve mert mindezt az elsők között tette, legalábbis az otthoni számítógépeken. Elcsépelt szó, de ha valaminek, az Elite-nek kijár, hogy úttörő volt.
Bár itthon ezt a játékot is főleg a C64-es verzióból ismerjük, az Elite fejlesztése akkor kezdődött, amikor a C64 még csak a kanyarban volt: 1982-ben, amikor a Cambridge-i Jesus College-en találkozott két tehetséges diák, David Braben és Ian Bell (itt balra a képen, csak a felirat sorrendje rossz, a baloldali Braben és a jobboldali Bell). Mindketten az Acorn nevű brit számítógépgyártó gépén, az Acorn Atomon tanulgatták a játékfejlesztést, és mindketten űrben játszódó, 3D-s játékot próbáltak összehozni. Egyesítették erejüket, és iskola mellett onnantól kezdve együtt fejlesztették a játékot, amiből az Elite lett. A program 1984-ben jelent meg BBC Micro és Acorn Electron gépekre – Braben 19, Bell 20 éves volt akkor. Íme az eredeti BBC Micro-verzió:
A játékot assemblyben (ami mint megtudtam, nem azonos a gépi kóddal, csak nagyon hasonló hozzá) programozták, a két alkotónak 32 kilobyte-ba kellett begyömöszölnie a kódot (a végén maradt még pár byte-juk, így fért bele a radar is). Ennek fényében hihetetlen, hogy milyen bonyolult, több hétre, hónapra lekötő programot készítettek: a játék 8 galaxisból, galaxisonként 256 bolygóból álló univerzumában a játékos szabad kezet kapott (ez a fajta szemlélet is úttörő volt akkoriban), kereskedhetett, felcsaphatott űrkalóznak, fejvadásznak, aszteroidabányásznak, esetleg katonai küldetéseket vállalhatott. Konkrét cél nem volt azon túl, amire a játék címe utalt: elérni az „elite” besorolást.
Ehhez azonban eleinte egészen banális problémákat kellett megoldani, mindenekelőtt kereskedéssel összeszedni egy kis pénzt és fejleszteni az űrhajót, hogy a thargoidok (ők azok az Elite-univerzumban, mint az Orion űrhajó legénységének a varangyok vagy a Fireflyban a Fosztogatók) ne lőjék szét pillanatok alatt, meg hogy ne szívjon a játékos a dokkolással. Az Elite-ben ugyanis az automata dokkoló nélkül már ez utóbbi művelet is problémás volt: egy forgó űrállomásra kellett berepülni úgy, hogy az űrhajót a játékos az állomás mozgásához igazítva forgatta (Brabenéket a 2001: Űrodisszea dokkolós jelenete ihlette meg). Szóval hosszú út állt a játék főhőse, Jameson parancsnok előtt (ezt a nevet meg a Traveller szerepjátékból vették Brabenék), aki a Lave bolygón rongyos száz kredittel és egy gyengécske Cobra Mark III hajóval kezdte pályafutását. [A program összeetettségére jellemző egyébként, hogy a Commodore Világ annak idején nyolc részen keresztül közölte a leírását, ezen az oldalon megtaláljátok az 1-8. számban, de az űrhajótípusokat kiemelem külön linkbe. Lent pedig az Adder űrhajó rajza a tervezőasztalról.]
Érdemes megemlíteni, hogy Brabenék a játékkal először a Thorn EMI-nál házaltak, de a cég nemet mondott – Braben a RetroGamernek úgy nyilatkozott, hogy a fejesek hiányolták a hagyományosabb szemléletet, mindenekelőtt a három életet és a pontszámot. Az Acornsoft viszont nyitott volt az új játékra, így ők adták ki az Elite-et. Ráadásul szokatlanul nagy reklámkampányt kerítettek köréje, például a Thorpe Parkban partit rendeztek a premier napján (akkoriban a lauch party a játékiparban még szinte ismeretlen fogalom volt), és a játékhoz a kisebb könyv méretű használati útmutató mellett egy regényt is adtak, Robert Holdstocktól a The Dark Wheelt (itt elolvasható angolul). A felhajtás eredményeként a BBC Micro-verzió 150 ezer példányban kelt el (majdnem annyi, ahány BBC Micro), és megindult a harc a konverziós jogokért. Brabenék ugyanis ezt jó érzékkel megtartották maguknak, és ezzel szép pénzt akasztottak le elsősorban a Firebirdről (ugyebár ők adták ki a C64-es verziót). Az Elite végül 17 platformon jelent meg, és Braben becslése szerint összesen 600 ezer példányban kelt el.
A játéknak később több nem hivatalos átirata és remake-je lett. 1991-ben például megjelent a pc-re a VGA-grafikás Elite, az Elite Plus (plusz egy galaxissal), volt egy Elite A nevű bővített BBC Micro-változat is, Oolite néven létezik egy pofás pc-s verzió, egy nyílt forráskódú Elite – The New Kind néven, egy német csapat pedig Starfighter néven csinált egy klónt 2004-ben. Persze közben Brabenék sem tétlenkedtek: több konverzió készülésében részt vettek, aztán elkezdtek dolgozni a második részen. Illetve, főleg Braben kezdett el dolgozni, ugyanis felosztották egymás között a feladatokat, de Bell nem nagyon haladt, motivációját vesztette. Legalábbis Braben ezt állította több interjúban – az biztos, hogy ekkoriban váltak külön az útjaik Bell-lel. Csúnya ajtócsapkodások lehettek akkor, mert a két egykori Elite-atyaúristen mai napig nem áll szóba egymással.
Így végül Braben készítette el a Frontier: Elite II nagy részét, és megalapította a Frontier Developments stúdiót. A játék irgalmatlan sokáig, öt évig készült így amikor 1993-ban végül megjelent, a grafika már nem volt olyan formabontó, mint amilyennek Braben szánta (lásd a fenti videót). Ráadásul a kiadóval is akadtak gondok: Braben eredetileg a Konamival szerződött le, de a cég eladta a jogokat a Gameteknek, az ottani főnökök pedig nagy nyomást gyakoroltak Brabenre, minél előbb játékot akartak látni, ezért az Elite II kicsit bugosan jelent meg. A folytatás egyébként nagyjából félmillió példányban ment el, és bár szép kritikai sikere volt, a játékosok nehezményezték, hogy a newtoni fizika korrekt modellezése miatt nehezebb volt irányítani a folytatást, mint a nagy elődöt. Braben a harmadik résszel akart szépíteni, de a Gametek elképzelései teljesen elkúrták ezt a játékot. A Frontier: First Encounters ugyanis 1995-ben nemcsak kicsit bugosan jelent meg, hanem félkészen, gyakorlatilag játszhatatlan volt, Braben még három évig toldozgatta. A fejlesztő elkeseredésében beperelte a Gameteket, és a pert három év után meg is nyerte (pontosabban peren kívül megegyeztek, amikor a Gametek már teljesen vesztésre állt).
Logikus, hogy David Braben mivel köszörülhetné ki a csorbát: az Elite 4-gyel – amit állítólag gőzerővel készít is a most már több mint kétszáz embert foglalkoztató Frontier Developments, de megjelenési időpont nincs, sőt amíg nem láttunk semmit a játékból, addig ebben ne nagyon reménykedjünk. Legutóbb tavaly júniusban nyilatkozott Braben, akkor is csak annyit árult el, hogy konzolokra is megjelenik majd a játék. Addig is dicsérjük az eredetit és gondolkozzunk el az Elite-örökségen – olyan nagy nevek, ugyanis, mint az Eve Online, a Freelancer, az X: Beyond The Frontier és a Wing Commander: Privateer mind-mind az Elite köpönyegéből bújtak elő.
A végére a szokásos linkcsokor: itt, itt és itt van három, az Elite-nek szentelt oldal, itt pedig Ian Bell bűnronda honlapja mindenféle finomsággal. Innen letölthetők mindenféle verziói az eredetinek, gyári kézikönyv innen, akit pedig kimondottan a C64-es verzió érdekel, ide kattintson (emulátorért pedig ide). Tracklist most nincs, mert az Elite-nek néhány verzió főcímzenéjét leszámítva nem nagyon volt zenéje (ez már nem fért bele a 32 kilobyte-ba). Hogy valami kis muzsika mégis legyen: a fenti videóban egy dokkolás tekinthető meg az Amiga-verzióból, alatta a Kék Duna keringő szól (ez nem volt benne az eredetiben). Illetve itt van még egy igen súlyos marhaság, egy Elite-musical(!) szövegkönyve. A musical (rockopera?) zenéjét Aidan Bell, Ian Bell testvére írta, sajnos egy szem mp3-at találtam belőle, az is az említett főcímzene, ha jól hallom. Végezetül szokás szerint jönnek a kazettaborítók és az elmaradhatatlan szavazás (amin ezentúl mindig változtatni fogok kicsit, hogy ne mindig ugyanazok a játékok kerüljenek a választhatók közé, most például Tim Schafer-kalandokból tessék választani).
Az utolsó 100 komment: