Na, most kicsit gondban vagyunk így E3 alatt, hogy hogyan is tartsuk magunkat ahhoz, hogy az IDDQD az a videojátékos blog, ami leginkább olyan érdekességeket ír meg, amit más nem. Persze ilyesmikben most sem lesz hiány, hiszen Stöki a helyszínen szippantja maláj kurvák seggéről a kokót dolgozik éjt nappallá téve, de amíg alszik, addig is kéne valami kontentot tolni a drága olvasóinknak. Hasraütéses alapon a Portal 2 trailerét választottam, amit ugye pletykáltak, cáfoltak, félig-meddig bejelentettek, aztán lemondták a bejelentés bejelentését, aztán azt mondták, meglepetés lesz, aztán azt, hogy az lesz a meglepetés, hogy nem lesz Portal 2. Aztán most meg ez van, kooperatív móddal, PS3-on (is):
Ígértem E3-ról bejelentkezést, következzen egy kimaradt jelenet egy indexes cikkből. A fenti képen az Activision Blizzard kedd esti partija látható: hagyományos értelemben vett sajtóbemutatót nem szervezett a cég (az új játékokat majd a standjukon tudom megnézni), de irgalmatlan nagy bulit rendezett a népnek - és tényleg neki, bárki bemehetett, aki küldött egy emailt -, hogy népszerűsítse kicsit a brandjeit, mindenekelőtt a DJ Hero és a Guitar Hero szériát. Az Activision nem szarozott, kibérelte a Staples Centert (ez egy stadion, ahol a Lakers szokott játszani), és eltapsolt hatmillió dollárt táncosnőkre és fellépőkre. Nagyjából ötezren csodálták meg Eminemet, Ushert, a Jane's Addictiont, David Guettát, Rihannát és a Soundgardent - csak Eminem félmilliót kapott ezért a kis hakniért. Sajnos nekem a show elején le kellett lépnem, hogy időre elkészüljek a cikkemmel, de a képeken talán átjön valamennyi a hangulatból. A legalsó képen amúgy Deadmau5 tolja a szkreccset (állítólag ő is nagy híresség, de mivel a zenei ízlésem nem túl elektronikus, még nem hallottam róla). További képek itt.
This changes everything, vagyis ez mindent megváltoztat - ez az idei E3 mottója, ami pár nap múlva kezdődik Los Angelesben, de a felvezető hiszti már javában megy, ma Microsoft konferencia, holnap Sony és Nintendo. A szlogen valószínűleg a Natalra (új nevén Kinect) és a Sony Move-jára utal. vagy nem. Majd kiderül.
Szóval készüljünk fel az idei nagy háromnapos hepajra, és mivel a webkettőben élünk, ez azt jelenti, hogy keressünk élő streameket, ahol bepillanthatunk a LA Convention Centerbe. Segítségül kiindulópontnak itt a Gamespot és az IGN, vagy hogy egy kevésbé ismert is legye, a Pixelated Geek.
Bónusznak itt egy galéria a Destructoidtól a még üres E3 környékéről, és egy vicces Need for Speed demómeghívó ugyanonnan (az új részt a Burnout-sorozatot fejlesztő Criterion hegeszti, tehát még az is lehet hogy jó lesz).
Bloodrayne, Dungeon Siege, Alone in the Dark – mindegyik remek játék volt a maga nemében, és milyen borzalmas filmek készültek belőlük. De miért Uwe Boll rendezte mindegyiket? És miért lőnek le annyi, játékból készült filmet még a forgatás előtt? A lenti folyamatábra mindenre választ ad (kattintásra nagyobb méretben).
Végezetül egy nem éppen visszafogott jelenet a Postal filmváltozatából, benne Uwe Boll személyesen, tiroli kalapban, tökönlövés included.
Ma indulok Los Angelesbe, az E3-ra (és kicsit fáj a szívem, hogy nem látom a vb első meccseit). Index anyám színeiben megyek, de szerintem valami fog ott csurranni-cseppenni az IDDQD-nak is, ha más nem, egy-két fénykép, a ’dexes riportokból kimaradt jelenetek, ilyesmik (viszont a jövő heti retro kimarad, arra sajnos nem lesz időm, megértéseteket kérem).
Az E3 koncepciója érdekes hajtűkanyarokat vett az elmúlt pár évben, aminek eredményeként 2007-ben és 2008-ban eltűntek a showelemek, mindenekelőtt a booth babe-ek, vagyis a játékokat népszerűsítő, általában lenge öltözetű, szexi hoszteszlányok. Volt már róluk szó itt a blogon – hogy ők szükséges rossz vagy szükséges jó, azt már akkor sem akartuk eldönteni. Mindenesetre a tavalyi E3-on megint voltak lányok, és idén is lesznek – ezért azt találtam ki (na jó, nem túl eredeti ötlet, ezt már a Guruban is kitaláltuk, előtte meg még sok másik lap), hogy csinálok pár villáminterjút az utamba akadó booth babe-ekkel. Hogy kicsit megbolondítsuk a dolgot, ti találhatjátok ki a kérdéseket, jöhet a kommentekbe bármi, amire kíváncsiak vagytok – persze a józan ész és a szalonképesség keretein belül.
Ha most írnék egy bejegyzést arról, mekkora királyság is a Rock Band meg a Guitar Hero (aki nem tudná: műanyag hangszerutánzatokon kell a képernyőn megjelenő színeket gombnyomkodással lekövetni, és ha minden jól megy, szól a zene), akkor a kommentek nagyrészt két platformra helyezkednének el. Az egyik fél egyetértene velem, lelkesedve sunáznámozna és elsőzne, a másik brancs meg elküldene anyámba, hogy az ilyen hülye népbutító, zenegyilkos, műanyag kontrolleres ökörködés helyett vegyek a kezembe egyszer egy igazi Fender Stratocastert, és próbáljam ki azt, mert csak az az élet.
Na, hát hogy egy kicsit mindenki alól kihúzzam a szőnyeget, inkább arról írok, hogy a zenés játékok (és szándékosan kerülöm a zeneszimulátor meghatározást) olyan kanyart készülnek venni, amit mi rajongók is csak halkan mertünk suttogni korábban. Vegyük például a Rock Band harmadik részét, ami azon túl, hogy egyrészt harmadszor is eladja ugyanazt, mint az első epizódban, no meg hogy lenyúlja a Guitar Hero számközbeni ki-be ugrálását, behoz egy új kontrollert, a billentyűs hangszert. Első hallásra inkább tűnik ez egy a szokásosnál jóval pofátlanabb lenyúlásnak, hiszen azért még gyűjtői kiadásba is csak ritkán csomagolnak páncéltőkés Bösendorfert, de ha megnézitek az alábbi videót, kiderül, hogy ennél jóval szolidabb keretek között mozog a nagy találmány.
Ahogy eddig sem kellett Lars Ulrich közeli leszármazottjának lenni ahhoz, hogy jó Rock Band dobos váljon az emberből, úgy most sem Kocsis Zoltán vagy Arthur Rubinstein a célközönség. Azt azért nem mondanám, hogy megtanul zongorázni az, aki valahogy beszerzi majd az itthon valószínűleg csak szürkén forgalmazott csomagot, de tény, hogy egy halom, a billentyűs hangszerek dominanciája miatt fel nem dolgozott szám kerülhet majd bele az új részbe.
Viszont ha valaki eddig csak azért nem vett részt az ilyen programokban, mert igazi gitárosként derogál neki műanyag kacatokon kattogni, az vessen egy rövid pillantást a Power Gig című csodára, itt ugyanis egy kontroller-gitár hibriddel a kezünkben kell helytállni. A nehézségi fokot alacsonyan hagyva nagyrészt azt fogunk le és pengetünk meg, amit akarunk, közepes bonyolultságnál már jönnek a power riffek (magyarul talán kvint, de majd úgyis lesz, aki kijavít), a végén pedig már az is előfordulhat, hogy azt kell csinálnunk a győzelemhez, amit az igazi zenészek (nem, nem vadbarommá inni magunkat, bár az sem kizárt). A lenti videókból többek közt az is kiderül, hogy a kontroller valóban használható hétköznapi érteleben vett hangszerként is (bár azért senki ne számítson az átlagos szintet túlszárnyaló minőségre).
Még mindig tud meglepetéseket okozni a Farmville körüli, eszetlen magasságokba csapó hype. Most éppen az történt, hogy az egyik legnagyobb amerikai élelmiszer-bolthálózat, a 7-Eleven nekiállt Farmville-brandelt cuccokat árulni. Itt van például az egészséges, és tápláló Farmville-eper és Farmville-bébirépa:
Vagy a finom Farmville-szendvicsek, tojásos és tonhalsalátás:
És most nem Paper Marióról van szól, ahnem egy valóban papírból készült Super Mario figuráról, ami néhány őrült japánnak köszönhetően stopmotion technikával kel életre.
A múlt heti retrocikk alatti szavazás győztesét, a Space Invaderst nem kell bemutatnom senkinek. A játéktermi gépek hőskorának lövöldözős játékát mindenki ismeri, aki picit is foglalkozott valaha játékokkal, a program pixelűrlényei legalább olyan ikonikus figurák, mint a Pac-Man. A Space Invaders a legnagyobb hatású játékok egyike a játékipar történetében, jelentőségét nem lehet túlbecsülni.
Nehéz ma már elképzelni, milyen újdonságot jelentett a játék, amikor 1978-ban megjelent. Nagyon összetettnek tűnt a korábbi játéktermi slágerekhez (Pong, Breakout) képest – a 8*6 űrlény egyre gyorsuló mozgása, az anyahajó meglepetésszerű megjelenése, a pajzsok, amik mögé be lehetett bújni, mind-mind szokatlan és újszerű játékelemnek számítottak.
Oktatójátékok évtizedek óta léteznek, a komoly céllal készült játékok (serious gaming) közül valószínűleg ezek vannak a legtöbben. Viszont jó oktatójátékot nehéz készíteni, az önfeledt szórakozás és a tanulás nem könnyen összeegyeztethető fogalmak. A Tabula Digita cégnek viszont matekot tanító játékaival sikerült megragadnia a gyerekek figyelmét – egyes szülők szerint túlságosan is.
Történt, hogy az új-mexikói Albuquerque néhány iskolája a védelmi minisztérium támogatásával megvásárolta a Tabula Digita új játékát, a DimensionM-et. A játék ízig-vérig fps, amiben néha egyenleteket kell megoldani (és ha jól sejtem, a pontszámban is többet számít a matekozás, mint a másik lelövése). A fenti videón a DimensionM New York-i bajnoksága (mert ilyeneket is rendeznek a gyerekeknek) látható. Érdemes megnézni, bár jó kérdés, hogy a gyerekek a matek vagy az fps-elemek miatt sikítoznak ennyire.
Szóval, Albuquerque-ben néhány szülő ügy találta, túl sok akció van ezekben az oktatójátékokban. A helyi KOAT-TV-nek akadtak ki, és egyenesen azzal vádolták az iskolát, hogy az a játékkal elősegíti a videojáték-függőség kialakulását. Az egyik iskola illetékese viszont védelmébe vette a játékot mondván, ezek a 21. század oktatási segédeszközei, és semmi baj nincs azzal, hogy a gyerekek a játékban nemcsak a műveletvégzési sorrendet sajátíthatják el, hanem jetpacket is használhatnak.
A játékból itt látható egy demo, lehet vitatkozni azon, hogy mennyire hatékony így tanítani. Az biztos, hogy merész húzás volt a Tabula Digitatól a játék, illetve annak elődje, a Dimenxian. Ez utóbbinak egyébként a szlogenje sem túl szülőbarát: „Learn algebra or die trying”, azaz „Tanulj algebrát vagy halj meg, miközben megpróbálod”.
A Kotaku spanyolviaszügyi szakújságírója nagy igazságokra hívta fel a figyelmet a Microsoft kontroller nélküli játékrendszere, a Project Natal kapcsán:
Az emberek nem néznek ki jól, amikor hadonásznak. Ezért az emberek nem néznek ki jól, amikor a Project Natallal játszanak. Te sem fogsz jól kinézni, majd ha a Project Natallal játszol.
És hogy lássátok, mennyire nem, íme a Parade Magazine újságírói tesztelés közben (ha jól látom, valamilyen fallabda-játékkal játszanak):
Persze a Kotaku rögtön helyre teszi a dolgot mondván, teljesen oké a hadonászás, és különben is, ami a nappaliban történik, az a nappaliban marad. Elvégre az is elég hülyén néz ki, amikor az ember egy, a méreténél három számmal kisebb műanyaggitáron nyomkodja a gombokat vagy amikor a PS3 kontrollerét rángatja Heavy Rain-ezés közben. Sőt, a gamer marhaságokon kívül is van elég sok, hülyén kinéző, de szórakoztató tevékenység a pogótól a curlingig. De lássuk be, azért elég ritka, hogy egy új játékrendszer júzereiről már a kütyü megjelnése előtt animgif készül.
Pár napja járta körbe a szaksajtót a játékpiacon elég alapos felméréseket készítő NPD Group elemzőcég új, Gamer Segmentation 2010 című tanulmánya. A majdnem 19 ezer játékos megkérdezésével készült felmérés leginkább meghökkentő eredménye az, hogy a játékosok 4 százaléka heti 48,5 órát vagy még többet játszik. Vagyis heti két teljes napot. Napi 7 órát.
Ha belegondolunk, ez baromi sok. A 48,5 óra is meg a 4 százalék is, a G4TV fel is tette a kérdést: kik ezek a játékosok, hol vannak? És a kommentekben meg is jelent néhány, két játékos sztoriját pedig ki is emelte külön cikkbe a lap. Érdemes elolvasni, egyikük egy Irakot és Afganisztánt megjárt, 28 éves, mozgássérült exkatona, a másik megszólaló pedig egy 22 éves lány. Mindketten munkanélküliek, és játékokkal ütik el idejük nagy részét.
Azt hihetnénk, hogy ők kivételes esetek, mert inkább az iskolába járó kiskorúak vannak ennyire rágyógyulva a játékokra, de ez tévedés. A felmérés szerint a 4 százalék (ami nagyjából olyan 750 embert jelent) átlagéletkora 29 év. Az extrém játékosok 66 százaléka férfi, 34 százaléka nő. Legtöbbjük alacsony jövedelmű háztartásokban él, ennek ellenére sokat költ játékokra, átlagosan 34 játékot vesz három hónap alatt (ezek többsége valószínűleg használt cucc az NPD elemzője szerint).
Természetesen muszáj megkérdeznem az IDDQD olvasóitól: van köztetek olyan, aki beleesik a fenti kategóriába? Ha igen, és hajlandó megnyilatkozni a kommentekben, kíváncsi lennék, hogy mivel játszik, mennyit költ egy hónapban játékokra, illetve mindenekelőtt arra, hogy miért, milyen körülmények hatására foglalkozik ennyit a játékokkal.
A Diggen akadtam rá a lenti képre (itt az eredetije), szerintem zseniális ötlet, és a kivitelezés is szép. A koncepció egyszerű: mi lenne, ha az – ahogy látom, főleg a Nintendo-játékokból ismerős – cuki és jóravaló játékhősök áttévednének egy nem éppen rájuk szabott játékba? Mi történne Toaddal a Mortal Kombatban? Donkey Kong túlélne a Doom egy pályáját? Yoshi megtarthatná a Mario Kartból szervált autóját a GTA IV-ben? A válasz sejthető.
Remélem, a művész (akiről annyit tudni, hogy David Dallasból) folytatja még ezt, megnézném magát Mariót is mondjuk a God of War 3-ban vagy a Loco Roco gömböceit a Bioshockban.
Egyszer már megbántuk, hogy Master Chief elkezdett énekelni (sőt, a sisakját is levette – bár ne tette volna), úgyhogy kicsit félve indítottuk el a lenti videót. De szerencsére ezúttal poénról van szó, a videó ugyanis a teleshopos „vegyél meg száz olyan dalt, amit már unalomig ismersz” válogatásokat parodizálja. Master Chief egy pohár vörösbor mellett romantikázik a nőjével, miközben olyan klasszikusokból hallunk részleteket, mint a One more snipe vagy a He’s an easy target. Én a végére már hangosan röhögtem.
Utolsó kommentek