Amikor 1978-ban a Taito lecsapott a világ aprópénz-készletére a Space Invaders játéktermi gép kiadásával, édes probléma előtt találta magát a cég pénzügyi osztálya: nagyobb vagyonuk lett, mint amit valaha is ésszerűen el tudtak volna költeni. Ezért aztán olyan utat választottak, ami így három és fél évtized távlatából hibásnak bizonyult, ám a játékosok remekül jártak vele – szinte az egészet visszaforgatták a fejlesztésbe. Sok apró stúdiót alapítottak, vagy vásároltak fel, melyek közül néhány még egyetlen játékot sem tudott kiadni, mielőtt eldózerolták volna, mások viszont évtizedeken keresztül dolgoztak velük. Az utóbbiak közé tartozik az alapító Hiroshi Kaneko nevét viselő Kaneko is; ez az apró stúdió szinte kizárólag a japán piacra dolgozott, eleinte a Taito kötelékében, majd önállósodva, független kiadóként is működve. A végül 2004-ben csődbe ment, de jogilag csak 2006-ban megszüntetett cég neve sosem vált igazán ismertté: legnagyobb sikerüket a pornóközeli képeket használó Qix-klónokkal, a Gals Panic-szériával aratták, legjobb játékuk pedig kétségtelenül a Cyvern volt (igen, egy kiborg sárkányokat használó remek shoot ’em upról van szó). E cikk témája nem csak nevében hasonlít az említett Gals Panicra, de stílusában is – ám kétségtelen, hogy azoknál a játékmenetet tekintve sokkal többet nyújt. Azt hiszem vitathatatlan: a Panic Street minden idők egyik legjobb Qix-variánsa!

Nyilván nem minden a grafika, de 1981 és 2009 között azért néhány videojáték-sorozat nagyobb előrelépést élt át; akár a Taitonál maradva is...

Ha esetleg valaki nem tudná, hogy mi az a Qix: ez az a területfoglalásra épülő program, ahol a játékos tulajdonképpen egy kurzort mozgat a saját területének peremén. Egy gomb lenyomásával kitörhetünk a fekete, még el nem foglalt részekre, és különféle négyszögeket levágva terjeszkedhetünk. Természetesen akad ellenfél is, akihez ha hozzáérünk foglalás közben, elveszítünk egy életet. Ez az 1981-es játéktermi gép elsöprő sikert aratott világszerte, és nem csak millió portot kapott a korszak minden gépére, de természetesen imitátorokat is megihletett. Nem is keveset: egy időben tucatszám jelentek meg a klónok, amelyek azon túl, hogy eltérő ellenfeleket és háttereket adtak – hogy ne egyszerűen zöldre kelljen színezni a fekete háttereket –, általában nem igyekeztek változtatni az alapokon. (A legutóbbi hivatalos rész, az Xbox 360-ra megjelent Qix++ sem nyújt sokkal többet – háttérgrafika nincs, csak eltérő bónuszokat adó szigeteket lehetett elfoglalni.)

A Gals Panic II megjelent Amerikában is, meglehetősen egyértelmű hirdetéssel készülve a játékterem-tulajok becserkészésére.

A Kaneko jó sokáig nem törődött ezzel a stílussal, 1990-re érlelték ki saját ötleteiket a Qix megújításával kapcsolatban. Első ránézésre az ötletrohamot két szóban lehet összefoglalni: softcore erotika. Igen, úgy gondolták, hogy ha már a játékos azzal tölti az idejét, hogy valami háttérképet tesz nagy küzdelmesen megtekinthetővé, hát akkor ők ezt a képet igen vonzóvá teszik. A Gals Panic-sorozat eleinte úgy készült, hogy felbéreltek egy rakat alsókategóriás gravure modellt (az első részben még csak hatot, aztán általában jóval többet), és ha sikerrel vetted a játék által eléd állított akadályokat, akkor egyre tisztességtelenebb pózokat vettek fel az egyre kevesebb kelmét hordó fiatal hölgyek. Az első két körben általában még valami rajzolt, ruhás képet kellett körbevagdosni, az utolsó menet megnyerésekor pedig már egy teljesen pucér, mégis nyilvánvalóan szende leányt ábrázoló fénykép volt a pálya, azaz a jutalom, méghozzá a nagyszerű 224x256-os felbontásban. (Aki ezen finnyáskodna, holmi perverz japánokat emlegetne, annak jussanak eszébe a C64-es Samantha Fox Strip Pokerrel eltöltött vidám órák.)

A Gals Panic-játékok tényleg pikánsnak számítottak, amikor megjelentek, még a játéktermekben is. Az amerikai verziók legtöbbjét kamion-pihenőkbe vették meg.

- Ellen Fuog, a Kaneko amerikai marketingese egy interjúban.

A Gals Panic átütő sikert aratott, így aztán tíz év alatt nyolc folytatása készült – némelyik epizód a ledérség felé vett különösen erős kitérőt, másokban viszont már topless képek is alig akadtak. Utóbbi lépésre az indíttatást az adta, hogy a fejlesztők rájöttek, hogy a szokványos Qix-es kliséket messze meghaladó különleges játékelemek még a ruhátlan leányokra amúgy nem fogékony (esetleg az ilyesmire mondjuk a zsúfolt játékteremben nem fogékony) játékosoknak is tetszenének. Noha e széria egyik része sem hagyta el teljesen az erotika területét (ahol a fotókat végleg ki is szedték, ott rajzolt hentai képek adták a jutalmat), 1999-ben a Gals Panic S Extra Edition és a Gals Panic S2 fejlesztése között mégiscsak összedobtak egy teljesen különálló, mindenféle pucérkodástól mentes, akár templomban is kiállítható változatot is, mégpedig Panic Street néven.

Ebbe szépen belehajítottak szinte mindent, ami a rengeteg Gals Panic-epizódban legalább minimális sikert aratott, a háttérképeknek ezúttal anime-stílusban megrajzolt fura alakokat tettek, és ezzel hatalmas örömöt okoztak a stílus kedvelőinek. Legalábbis Japánban, mert a mintaként szolgáló sorozat egyes részeivel ellentétben a Panic Street sosem jelent meg a szigetországon kívül – így a MAME eljöveteléig a világ nem is tudott róla (én legalábbis egész biztosan nem).

Az alapokat tehát a szokásos Qix-minta adja: kis kurzorunkkal ki kell vágni egy adott területet a háttérképből, méghozzá úgy, hogy vágás, azaz területfoglalás közben ne ütközzünk bele semmi veszélyesbe. Ha az eleinte kék tónusú háttérnek legalább 80%-át sikeresen felfedjük, letudtuk a pályát, mehetünk tovább az összesen nyolc szint közül a többire. Ha kilencven százalék felett teljesítünk, a jutalomként az egész képernyőn mutogatott kép más lesz – de mivel bármiféle anime-, avagy manga-gyökerek nélküli, direkt ide rajzolt karakterekről van szó, ez túl sok örömet nem okoz. Ha sikerül elérnünk a 100%-ot (vagyis magát a főellenfelet kerítjük körbe), megnyílik egy a négy bónuszpályából.

A dögunalmas és lassú Qix helyett már-már shoot 'em upra hasonlít a Panic Street bármelyik jelenete.

Az első lényegi változás az eredeti Qix-hez és annak millió klónjához képest az, hogy kurzorunkat nem négy, hanem nyolc irányba mozgathatjuk, így sokkal dinamikusabban kalandozhatunk a pályán. Nem a Panic Street volt persze az első ilyen Qix-klón (még talán nem is a Kanekónál az ezt a megoldást elsőként használó Gals Panic II; ezt nem tudtam kideríteni), mindenesetre itt is remekül működik a dolog és feledteti a mintaként szolgáló játék archaikus jellegét. Közel sem ilyen radikális hatású, de azért mindenképp említésre méltó az a megoldás, hogy a terepvadászatot nem az üres pályák széléről indítjuk, hanem belülről – egy random pozíciójú és méretű folttal indulunk, innen kell magunkat kiverekedni a keretig – és ez sokkal izgalmasabbá teszi a dolgokat.

A Panic Street első pályái még egyszerűek (Forrás: Retro Activist.)

Újabb óriási extrát jelentenek a pályánként eltérő főellenfelek, melyek jóval agresszívabbak a szokásos, passzívan ide-oda pattogó-verődő geometriai alakzatoknál – szó szerint ellenségekről beszélhetünk! Jó sok típusuk van, és mind más módon nehezíti meg életünket. Az egyik millió lézerlövedéket szór ki magából minden irányba, a másik a „karakterünket” követő rakétákkal operál, amelyek elől csak gyors reflexekkel kell kitérni (igen, ezúttal néha még a biztonságos részen, raját területünkön is el tudunk pusztulni). Van olyan lény, amely rengeteg kisebb sziklát idéz meg, amelyek egyre zsúfoltabbá teszik a pályát, de a kék, lassító hatású zselék sem lesznek a barátaink (szerencsére a Gals Panic 4 lila pacái, melyek az irányítást inverzzé tették nincsenek itt). A legvadabb, legtöbb problémát okozó főellenség azonban mindenképp az a robotikus lény, amelyik elképesztő kék lézerével szétéget mindent: minket, és akár a már megszerzett területeket is egyaránt. Néhány ilyen lövés, és szépen kialakított birodalmunkból csak pár füstölgő sziget marad…

Panic Street – már majdnem kész a pálya, kár, hogy karakterünk pont most robbant darabjaira, bónuszokat szórva szerteszét.

Természetesen van azért fegyverünk is az agresszív lények ellen: például gyorsaságot, vagy erőt adó kis ikonokat bekerítve kaphatunk bónuszokat. A sebesség életfontosságú és magától értetődő (sajnos halálkor ezek szétterülnek a pályán, majd igen hamar eltűnnek; igen könnyű újra meghalni, miközben ezeket vadásznánk le sietve), viszont a PWR feliratú kis kapszula hatása majdhogynem észrevehetetlen. Elvileg minden ilyen bónusz – nevéből nem feltétlenül következő módon – lassítja az ellenfeleket, de ez jobbára észrevehetetlen. Gyakorlatilag elmulaszthatatlan azonban a bombák hatása, melyek robbanásukkal betöltik a képernyő háromnegyed részét – ennek hatására kis ellenfeleink időlegesen megsemmisülnek, a boss pedig kis időre összemegy és zavarában még támadásait sem szórja felénk. Tökéletesen lehet ezt összekombinálni a Dash nevet viselő kis érmével, amelyet felszippantva pár másodpercig tízszeres sebességgel suhanhatunk, óriási területeket megkaparintva – szinte csak ezzel van lehetőségünk bekeríteni a főellenfelet és ezzel a lehető legjobb eredményt elérni.

Gals Panic S2 – a ledér hölgyeket használó változatok közül az S2 rendelkezett a legszórakoztatóbb játékmenettel.

A játék legidegesítőbb részét azonban nem a néha valóban ördögi ellenfelek jelentik, hisz ellenük élvezetes az akció – nem, igazán irritálóvá csak a telefon-ikonok válnak, mert ezek állandó csörgéssel apasztják életkedvünket. Sajnos e téren a Gals Panic-ok E-X-T-R-A ikonjai sokkal szimpatikusabbak voltak, hisz azok csak akkor pendültek egyet, ha felkaptuk őket. A pályánkénti három vagy négy telefon begyűjtése elsősorban azért fontos tehát, mert innentől kezdve csendben maradnak – no meg ekkor a háttérkép is megváltozik kicsit.

A Gals Panic 3, a maga pőreségében. A játékmenet nem volt olyan jó, mint a Panic Streetnél, de hát ez a rész elsősorban nem is a játékmenetről szólt.

Sőt, a gép játéktermi debütjekor volt egy további funkciójuk is: ha sikerült egy pályán minden telefont begyűjteni és 90% felett teljesíteni, a program kiadott egy kódot, amit telefonon keresztül diktálhattunk be a fejlesztő Kaneko telefonközpontjában (a kódok naponta változtak, hogy ne lehessen visszaélni velük). A Gals Panic-szériában a jutalom ezekért néhány előre rögzített, minden bizonnyal libidó-energizáló mondat volt a modell-lányoktól, itt azonban különféle nyereményeket osztottak ki. A Super Kaneko Dial System nevű jutalomrendszer a csajos szériánál népszerű volt, arra utaló nyomot azonban nem találtam az interneten, hogy a Panic Street legjobb játékosai miket nyerhettek.

Ez az ügyfélszolgálat természetesen hosszú évek óta nem él, így a csak ezt reklámozó rajzolt képeket, pályák közti szövegeket bátran el lehet nyomni, mindenesetre akkoriban valószínűleg elég hatékony módszer volt a játékosok visszacsalogatására. (Elhalálozáskor az újabb – eredetileg százjenes – érme behelyezése után pontosan onnan folytattuk, ahol meghaltunk, nem hajítottak vissza még a pálya elejére sem; a szokatlan kedvesség oka természetesen az volt, hogy a minden bizonnyal piti ajándékokért hajtva a fellelkesült ember így szívesebben folytatta a játékot.)

Gals Panic 4 – bár itt is a kihívó hölgyek voltak a középpontban, a rajzok legtöbbje már erotikusnak sem volt nevezhető.

A programból a Gals Panic-széria óta nem csak az erotika tűnt el (akit az ilyesmi nem zavar, vagy netán pontosan ez jönne be neki, az a meglehetősen egyszerű, cserében csak fotókkal dolgozó Gals Panic 3-mal, vagy a Panic Street sok megoldását átvevő, hentai stílusú S2 jelölésű epizóddal próbálkozzon), de a pályák közti tök felesleges és sokszor csak zavaró minijátékok is. Ezek helyett kapunk egy rém egyszerű szerencsekereket, ahol extra erőt vagy sebességet, netán játéktermi játéktól merőben szokatlan módon plusz életet is nyerhetünk. Persze nem kell aggódni, hogy túl könnyűek lennének ezek a programok, hisz minél szaftosabb volt egy-egy epizód, annál könnyebben lehetett meghalni, hisz akinek egy kicsit eltakart mellre van szüksége, az fair play hiányában is bedobja az új és új érméket a gépbe.

Noha a Panic Street lényegét tekintve tényleg a Qix réges-régi alapjaira épül, azokat igen élvezetes módon egészíti ki, hozza modernebb formába. Szinte akciójátékba illő őrjöngéssé válik itt a korábban oly lassú területfoglalás, agresszív ellenfelekkel, az egész képernyőt betöltő effektekkel, gyors navigációval. Az állóképeken talán nem jön át, hogy mennyire adrenalindús az egész, de egy emulátorral felszerelkezve bárki egyszerűen és gyorsan meggyőződhet róla, hogy még ha a Kaneko nevét már az is rég elfeledte, aki esetleg ismerte a kilencvenes években, azért csak tudtak maradandót alkotni. Lehet, hogy elképesztően szűk célcsoportot szólít csak meg a Panic Street, de nekik legalább mindent megadtak, amit csak lehetett.

(A cikk eredetileg a Retroland oldalon jelent meg, ott még sok hasonlót találsz.)