Nagyon régen volt utoljára Heti retro, amit sajnálok, de megvolt az oka, többször leírtam, most nem akarom ragozni, a lényeg az, hogy visszatérünk a megszokott kerékvágásba. Legutóbbi alkalommal a Bruce Lee és az Archon nyert a szavazáson nagyjából holtversenyben, szóval most jöjjön a Bruce Lee, jövő héten pedig az Archon (utóbbi egy vendégszerzőtől).

Sajnos ez is olyan játék, amiről ma már nagyon kevés infót találni (a fejlesztésről gyakorlatilag semmit), részben azért, mert bár jó játék volt, nem vált egyik platformon sem megkerülhetetlen mérföldkővé, részben azért, mert alkotói már rég nincsenek a játékfejlesztésben. Szóval nagy Bruce Lee-kulisszatitkokat nem leltem sem a neten, sem majdnem 10 évfolyamnyi Retro Gamerben.

Annyit azért tudni, hogy a programot a Datasoft fejlesztette és ő is adta ki. Ezt a kaliforniai céget 1980-ban alapította egy fiatal üzletember, és a játékfejlesztés volt a fő profilja. A cégvezető felvásárolt mindenféle tévés és filmes licenceket, így a Datasoft-játékok részben ilyen licencekhez kapcsolódtak. Volt például egy Zorro-játékuk, egy kalandjáték a Dallasról, de Conan-játék is akadt a polcon. És persze az éppen dúló VHS-korszak egyik legnagyobb hőse, Bruce Lee is így került a képbe a nyolcvanas évek elején.

Talán ebből is látszik, hogy a Datasoft nem amatőr garázscégnek indult, hanem rögtön profi fejlesztőstúdiónak, már induláskor 15 programozót foglalkoztatott. Egyikük, Ronald J. Fortier (balra) írta a Bruce Lee kódját, a cuki grafika felelőse bizonyos Kelly Day volt (jobbra), a zeneszerző pedig egy John. A. Fitzpatrick nevű jómunkásember – de hogy milyen volt köztük a munkamegosztás, kinek az ötlete volt például a kooperatív mód, azt már elnyelte a múlt köde. Annyi bizonyos csak, hogy először Atarira (400, 800, XL) fejlesztették 1984-ben megjelent játékot, amit aztán rögtön portoltak is C64-re, majd később pc-re, Spectrumra, Apple II-re, meg még pár, nálunk nem annyira ismert platformra. (Az Amstrad verziónak volt egy vicces bugja: a bikaszobornál lehasalva át lehetett jutni egy másik képernyőre, ami sokkal előrébb volt a játékban.)

A Bruce Lee titka talán az volt, hogy ügyesen kevert két zsánert abban az időben, amikor ez még nem nagyon volt szokás. Első blikkre verekedős marhaságnak látszott, de a szíve mélyén platformjáték volt, erre hamar rádöbbent, aki kipróbálta. A címszereplőre minden képernyőn kétféle ellenfél támadt, bottal hadonászó nindzsák és egy zöld szumós, de ők folyton újratermelődtek, mert a játék igazi célja egy húszképernyős labirintus végigjárása volt. Mind a húsz képernyőt különös gonoszsággal tervezték meg, a fejlesztőknek bizonyára vásárlói kedvezményük volt az Azonnal Ölő Csapdák Boltjában. Karók, aknák, elektromos padlók nehezítették a derék Bruce dolgát, bár néhányat kikapcsolhatott azzal, hogy összegyűjtötte a pályákon található lámpásokat (csak így lehetett továbbjutni), a többit meg átugrálta. A huszadik képernyőn pedig ott várt a Vörös Mágus, aki valószínűleg a legkönnyebben legyőzhető főellenség, amit videojátékban alkottak – csak el kellett rohanni előtte, mire annyit mondott, hogy okébocs, én most inkább felrobbanok, itt van minden kincsem a szomszéd szobában. Külön móka volt a már említett kooperatív módban eljutni idáig. Egyik játékos Bruce-t irányította, másik a zöld szumóst, de egy-egy eltévedt pofon után máris nem volt olyan kooperatív az a mód (akárcsak a Wizard of Worban).

Az akkortájt gyakran előforduló, csak örökélettel végigjátszható programok között a Bruce Lee nem volt nehéz játék, könnyű volt kimasterelni (mai szavunk nyelvnáci olvasóinknak), megtanulni a húsz képernyő fortélyait, és eljutni a végére. Talán ezért is szerették annyira a játékosok és a szaksajtó nagy része (a CVG 35 pontot adott rá 40-ből, a Zzap! 92%-ot, a Crash 91-et), de volt olyan lap is (a Your Sinclair), ami azért kritizálta, hogy túl könnyű. Akárhogy is, a játék elég nagy siker lett – pontos számot nem tudtam előásni, de 1986-ban bekerült az egyik They Sold a Million válogatásba, ami csak azoknak a játékoknak adatott meg, amik a különféle verzióikkal összesen összehoztak egymillió eladott példányt (ez a nyolcvanas évek közepén baromi soknak számított).

A Bruce Lee diadalmenete viszont nem mentette meg a Datasoftot. A többi játékuk nem volt annyira kiemelkedő, és a filmes-tévés brandek sem jöttek be. A cég 1987 tájékára be is csődölt, és bár a vezetői IntelliCreations néven még megpróbáltak új életet lehelni bele, 1988-ban kénytelenek voltak végleg bezárni a kaput.

Ronald J. Fortier nagyjából 2000-ig a játékiparban maradt, már egyre kevésbé fejlesztőként, inkább projektvezetőként, majd producerként. A LinkedInen akadtam rá, a profilja szerint 2000-től már nem játékokkal foglalkozott, most éppen SEO menedzser. Kelly Day a kilencvenes évek elejéig, John Fitzpatrick nagyjából a Datasoft kinyúlásáig maradt a játékiparban, de hogy utána mit csináltak, nem tudtam kideríteni. Vigaszul a fenti lejátszóban a Bruce Lee zenéjének pár remixe az RKO gyűjteményéből.

Aki kipróbálná a játékot, itt találja a C64-es verziót (emulátorok itt), de inkább a remake-eket javaslom, több kiváló is készült. Ez például egy, az eredetihez teljesen hű verzió, a csúcsok csúcsa viszont az Ultimate Bruce Lee nevű remake. Ebben az eredeti mellett új játékmódok találhatók szebb vagy idétlenebb grafikával, van például firkaverzió, de Tron-hangulatú játékmód is (a fenti kép ebből). Csak ajánlani tudom, engem napokra lekötött. És még mindig nincs vége: lelkes rajongók elkészítették idén pc-re a második részt. Aranyos ez is, de nekem kicsit sok volt benne a pixelpontos ugrás. És akkor szavazás most nincs, mert jövő héten Archon verünk benneteket.