Kevés olyan aljas játék született C64-re, mint a legutóbbi szavazás nyertese, az Aztec Challenge. Ez a program nem is játék, hanem válogatott kínzások sorozata. Ha a játékos bírja a gyűrődést a dárdák között, egyszer csak zuhanó kövek közé kerül. Ha azt is túléli, piranhák közé vetik. És így tovább. Ma már teljesen érthetetlen, hogyan bírtam annak idején végigjátszani – még ha csak alapfokozaton is, de – örökélet nélkül. Aljassága viszont kétségtelenül olyan emlékezetessé tette, hogy helye van a rovatban.

A kínzómester amerikai, Paul Normannak hívják, és érdekes életpályája van: profi zenészként kezdte karrierjét. Már jó 15 éve gitározgatott, sessionzenész volt, amikor jött a diszkó, és alávágott a gitárbiznisznek. Normannak valamilyen kiegészítő munka után kellett néznie, ha nem akarta, hogy felkopjon az álla. 1982 nyarán így talált rá a számítógépre, amivel először egy hangszerboltban találkozott. Ez egy VIC-20-as gép volt, Norman ezen tanult meg basicben programozni, és készített néhány, mára már feledésbe merült programot. A Synchro nevű kis cégnél kapott munkát, ahol azt hazudta, hogy tud gépi kódban programozni – másnap a cég vezetője egy C64-es elé ültette, hogy akkor erre kérünk szépen egy íjászos-lövöldözős játékot. Norman nem esett kétségbe, kitanulgatta gépi kódot is, és elkezdte fejleszteni a kért programot. 1983 derekára kész is lett a korához képest több forradalmi megoldást (például parallax scrollt és a játék történéseitől függő zenét) felvonultató Forbidden Forest. Közben viszont tönkrement a Synchro, ezért a játék már a Cosmi nevű vállalatnál jelent meg. (Isteni sztori: a Cosmi eredetileg a becsődölt cég irodabútorait akarta csak megvenni, de amikor a fejesek megjelentek a Synchrónál, meglátták, hogy Norman mivel foglalatoskodik, megnézték a félkész játékot, és az asztalokkal, szekrényekkel együtt megvették emberünket is.)

A Forbidden Forest megmutatta, milyenek lesznek a Norman-játékok: jelenetekre bontott, ebből következően kicsit filmszerű játékmenet, változatos akadályok, amelyek véletlenszerűen bukkannak fel (ebből következően nem lehetett betanulni a pályákat), véres elhalálozások. Norman következő programja már az 1984-es Aztec Challenge volt, és hasonló recept szerint készült: egy azték harcosnak kellett mindenféle próbákon átmennie, mint arra már utaltam. A feladat nem volt egyszerű, mert nem lehetett menteni, és ha harcosunk az utolsó métereken bukott el egy próbát, akkor kezdhette elölről. Ez a bosszantó kihívásban gazdag játékmenet sokaknak nem jött be, szóval teljesen megértem például, hogy a Rossz PC játékok sorozatban is helyet kapott (a játékról készült szakértő videót itt nézhetitek meg). Bennem inkább felpiszkálta a küzdőszellemet: addig gyötörtem, amíg végig nem jutottam a pályákon – ez azért volt szép teljesítmény, mert örökélet nélküli verzió volt meg nekem, de így is várnom kellett, amíg színes tévét vettünk, a fekete-fehéren ugyanis nem látszottak a piranhák a vízben, így az a pálya biztos halált jelentett. Szóval végigtoltam a játékot, és akkor derült ki, hogy csak az első fokozatot játszottam végig, ugyanis minden kínpróba kezdődött elölről, csak gyorsabban. Na, akkor mondtam, hogy Paul Norman elmegy a francba.

Egyébként – és ezt kevesen tudják – az Aztec Challenge valójában nem is Paul Norman játéka. A Cosmi egy másik programozója, Robert Tegel Bonifacio készítette el Apple II-re és Atarira, ezt kellett volna Normannak portolnia C64-re, de portolás közben gyakorlatilag teljesen átírta. Bonifacio programja egyszerű scrollozós platformjáték volt, amit Norman unalmasnak talált, ezért – mitológiákra épülő B-filmes élményei alapján – az alapoktól csinált egy kínkamrákra jelenetekre bontott új játékot. A fenti videón Norman játéka, alant pedig az eredeti, hát tényleg zongorázni lehetne a különbséget.

Apropó, zongora. Mindenképpen ki kell emelni a játék zenéjét. Norman profi zenészként eleve remek dallamokat tudott komponálni, de az Aztec Challenge-hez különösen jó, feszültséggel teli zenét készített, ami pályánként váltott kicsit, és bár egy idő után ismétlődött, folyamatosan szinten tartotta a játékos adrenalinszintjét – már a röpködő dárdák mellett, persze. Hallgassuk is meg a zene egy nagyszerű remixét, utána pedig azt, hogyan szól a mű a Press Play On Tape előadásában (a fuvolánál Ben Daglish, az első The Last Ninja zeneszerzője).

Hogy a játékból mennyit adtak el, nem sikerült kiderítenem, de Norman nem habozik kihangsúlyozni az interjúiban, hogy a Cosmi rengeteget kaszált a programjain. Bár a fejlesztő is kapott tisztességes fizetést, utólag eléggé bánja, hogy üzletembernek pocsék volt, és hagyta, hogy a főnökei tegyék zsebre a nagy pénzeket.

Norman később készített még C64-játékokat (Caverns of Khafka, Super Huey, a Forbidden Forest folytatása), de az elmúlt években inkább a zenéléshez tért vissza, multimédiás cégeknek dolgozott, illetve egy online színészügynökség indításával is próbálkozott. Azért a kínzómester néha még előbújik belőle: pár éve Azteca Queen néven készített egy böngészőben játszható Aztec Challenge-változatot, csak erős idegzetűeknek ajánlom. Aki az eredetit próbálná ki, itt találja (C64-emulátorokat pedig itt és itt). Készült egy egész jó remake is a játékból, lásd itt. És szavazzatok, mi lesz a következő Heti retro témája.