Van még egy komoly adósságunk tavalyról: rátettük a kezünk egy Kinectre és kipróbáltuk, csak a karácsony előtti pörgésben valahogy nem volt időnk rendesen megírni a posztot. Pedig ha a Move-ról írtunk, akkor erről a kütyüről is illik – tanulságos lesz, hogy mennyire más reakciókat hozott ki, a házigazda például azonnal rajongó lett, volt, mások kevésbé.
A kezdeti játékfelhozatalból négy játékot próbáltunk ki: Kinect Adventures!, Kinect Sports, Dance Central és Kinectimals. Egy szombati napon öten feldúltuk Nándi (alias DC) barátunk lakását, ahol a Move-ot is teszteltük. Nagyon köszönjük DC-nek a lehetőséget és azt, hogy a Kinect kedvéért hajlandó volt átrendezni a szobáját. És akkor lássuk, ki hogy élte meg a tesztet:
Hancu:
Amikor nyáron kipróbáltam a Kinectet, az volt a demó tanulsága, hogy a technológia lenyűgöző, de a játékok egyelőre nagyon gyengék hozzá. A nagy konkurens PS3 Move szeptemberben erre annyit tudott rákontrázni, hogy a technológia ugyan alig tud többet a 4 éves Wii-nél, viszont már induláskor volt olyan játék rá, amit nem akar az ember tíz perc után kikapcsolni, és onnantól kizárólag söralátétként használni a lemezét. Na ezek után a Kinect megjelenés utáni, éles tesztjében a kérdés az volt, vajon tudtak-e a microsoftosok augusztus óta értékelhető játéko(ka)t pakolni a továbbra is lehengerlő mozgásérzékelős technológia mögé. Mert ha nem, ott ette meg a fene az egész Kinectet, úgy ahogy van, 500 milliós reklámkampány ide vagy oda.
Jelentem: tudtak. Egyet. A Dance Central konkrétan A Tökéletes Partijáték, mostantól minden geek (és nemannyirageek) házibuli kötelező kelléke, a Guitar Herókat meg Rock Bandeket lehet feltenni a szekrény tetejére porosodni, vagy még most gyorsan elajándékozni. A teljes testet 3D-ben követő mozgásérzékelőt erre találták ki, nem kisállatsimogatós meg gumicsónakbanugrálós marhaságokra. És nemcsak játszani szórakoztató, hanem nézni is, hogy más hogy próbál moonwalkolni meg szombatestiláz-figurákat bemutatni vele. A másik három játék, amit kipróbáltunk, csak ballaszt, az Adventures kimondottan gagyi, a Sportsnál sokkal jobb ugyanennek a Move-os riválisa, a Kinectimalst pedig nem hinném, hogy 8 év felett bárki képes lenne hosszú távon anélkül tolerálni, hogy ne akarná jól megrugdosni az édibédi-tüncibünci leopárdkölyköt.
Bónusz infó: a Kinect használatához meglepően sok hely kell, ezt mindenképpen érdemes észben tartani, mielőtt esetleg vásárlásra adnánk a fejünket. Ami az egy szál Dance Centralért egyelőre nem biztos hogy megéri, de ha lesz még 2-3 hasonlóképpen jól kitalált, és nem a koncepcióba beleerőszakolt játék, simán újra lehet tárgyalni ezt a kérdést.
Stöki:
A legfontosabb: a Kinectet nem az átlag magyar lakótelepi szobákba találták ki. Egy játékosnál is kb. 1,8 méter helyet igényel a tévé előtt, kettőnél 2,5-öt. A teszt egy pontján leszereltük DC homokzsákját, amin edzeni szokott, és minden bútort áttoltunk a szoba másik sarkába, és így éppen elég volt a hely. Szóval vásárlás előtt mindenképpen mérlegelni – és méricskélni – kell, hogy van-e elég hely a kényelmes kinectezéshez.
Ha van, akkor viszont korábban csak scifikben látott élményben lesz része a játékosnak. Már a játékok menüjének irányítása is a Minority Reportot idézi meg, főleg, ha kicsit ráérez az ember: a levegőt simítgatva váltogathatunk az egyes menüpontok között. Félelmetes lehetőségek rejlenek a hardverben (ezt szépen meg is mutatják a gombamód szaporodó Kinect hackek), de egyelőre nem mindegyik játék használja ezt ki.
A Guitar Hero és Rock Band révén ismertté vált Harmonix fejlesztette Dance Central az erőnyerő, ez nem vitás: a ritmusjátékban táncmozdulatokat kell utánozni, a Kinect az egész testet figyeli – ilyesmire találták ki a kütyüt. A feleségem eddig életében nem játszott semmilyen játékkal, a Dance Centralra viszont úgy rákattant, hogy azóta saját avatárja van, amivel szorgosan gyűjtögeti az acsikat.
A Kinect Adventures a kötelező minijáték-gyűjtemény (ezt csomagolják a Kinecthez), nem hagyott mély nyomokat bennem, de a Wii és a PS3 hasonló játékaival is így voltam. A Kinect Sports ugyanez a kazuárság pepitában, bár a focis rész bejött: egész jól megoldották, hogy pár négyzetméteren passzolgatva hogyan lehet lejátszani egy meccset. A frizbizés viszont jó példa arra, hogy vannak sportjátékok, amiket a Move-val jobban meg lehet oldani: a Move-os frizbijátékban ugyanis sokkal jobban lehetett irányítani, hogy milyen szögben dobja el a játékos a frizbit, és mivel a Move-nak gombja is van, az eldobás pillanatát sem egy szoftver számolta ki.
Végül, a tamagocsis-minijátékos Kinectimals nagyon cuki, és el tudom képzelni, hogy egy kisgyerek – természetesen egy angolul jól beszélő kisgyerek, mert a játék nem lett magyarítva – délutánokat tud eltölteni vele. Mi nem voltunk célközönség, amit az is mutat, hogy Black &White-os reflexeink működésbe léptek, és rögtön pofozni akartuk az állatkánkat (ez nem sikerült, viszont az egyik minijátékban katartikus másodperceket okozott, amikor végre elütöttük egy kisautóval). Összefoglalva: a Kinect igen komoly és előremutató cucc, de az első játékok többsége egyelőre nem használja ki úgy istenigazából.
Harlek:
A Microsoft gesztusvezérlést lehetővé tévő kütyüje már akkor megragadta a képzeletemet, amikor még Project Natal néven először demózták (és az afro-amerikaiak hiába ugráltak előtte). DC-nél először kétkedve figyeltem, aztán kipróbáltam a Kinect Adventurest, azon belül is a Reflex Ridge-et. Ebben egy folyamatosan haladó platformon állunk és a minden irányból érkező akadályokat kell kikerülnünk ugrással, guggolással, illetve balra-jobbra ellépéssel. Ez nem jelentett túl nagy kihívást, viszont azt nagyon tudtam értékelni, hogy úgy sikerült bekapcsolódnom a játékba, hogy nem kellett előtte fél óráig tanulmányoznom a kontrollert, hol van ez vagy az a gomb. (Anno kölcsönkaptam egy PS2-t, a God of War quick-time eventjeinél csomószor elhasaltam, mert nem tudtam hol van épp a háromszög vagy a négyzet.)
A Kinect kezelését tehát nem nehéz megtanklni, bár az „Állj így, hogy előhozd a menüt!” pozíciót véletlenül sikerült kitapasztalni, ugyanis jó néhány alkalommal önkéntelenül hoztuk elő a menüt, amiért aztán hibáztattuk a környéken ólálkodó macskát, a Kinect mellett heverő kontrollert és a szocikat is, de aztán kiderült, hogy csak nem olvastuk el rendesen a játék üzeneteit, és hogy van egy menüre hangolt testhelyzet. A menühasználat egyébként szintén pillanatok alatt elsajátítható, a menüpontokra „klikkeléshez” az adott gomb fölött kell tartani a kezünket pár másodpercig.
A Kinect Adventures nagyon egyszerű és ennél fogva egy rétegnek nagyon szórakoztató. Persze volt olyan is, aminél értetlenül néztük a tévét és hiába kalimpáltunk, nem igazán alakultak úgy a dolgok, ahogy akartuk (például abban a minijátékban, amiben nulla gravitációban kellett buborékokat kidurrantani), de az ember ezekkel is simán el tud lenni órákig, ha van kivel összemérni a képességeit.
A Kinect Sports szinte ugyanolyan játék, mint az Adventures, de hogy az egyszeri játékos ne érezze úgy, hogy lehúzták, a készítők sportnak álcázták a minijátékokat. Ezek egy része egész szórakoztató (például a boksz, a foci és a röplabda), egy része baromi fárasztó (az atlétikát végigizzadtuk DC-vel, a többiek meg végigröhögték), a maradékot meg ki se próbáltuk, mert valahogy senkit sem tudott lázba hozni mondjuk a virtuális tekézés. Szerintem nem éri meg a pénzét, de én egyébként se szeretem a sportjátékokat. Az Adventuresben egyébként is változatosabb volt a mozgás, mint a Sportsban, leginkább azért, mert amíg a sportoknál megvannak a bevett mozgások és szabályok, addig az Adventures játékaiban nem volt ilyen megkötés.
A Dance Central a felhozatal legszínvonalasabb játéka, ráadásul nem is drága, ha azt vesszük, hogy az ilyen ritmusjátékok általában plusz saját kontrollert igényelnek. A játékban zenére kell táncolni és követni a képernyőn díszelgő táncos (és két segítőtársa) mozdulatait. A tévé jobb szélén szépen mutatja a játék, hogy mit kell csinálni, illetve hogy feltételezhetően mit fogunk csinálni, ha követjük a játék utasításait. Bénázás esetén egyébként a játék pirossal körvonalazza a rosszul tartott végtagokat, úgyhogy legalább tudjuk, hogy mi nem stimmel. Viszont mivel az emberrel szemben állnak a lemásolandó táncosok, néha belezavarodtam, hogy akkor most melyik karomat milyen irányba is kéne lóbálnom. A zenei felhozatal elég változatos, de mivel ezekre a zenékre táncolni kell, senki ne számítson mondjuk Nirvana- vagy Slayer-dalokra. Viszont a korábbi játékokkal ellentétben itt többjátékos módban (Dance Battle) se volt lehetőség egyszerre táncikálni, hanem kénytelenek voltunk helyet cserélgetni a „tánctéren”. (Nekem erről eszembe jutottak azok a régi szép idők, amikor a körökre osztott stratégiáknál úgy játszottunk egymás ellen, hogy mindig más ült a számítógép előtt.)
A Kinectimals kimondottan kis lurkóknak készült, a játékban ugyanis egy aranyos kis szigeten aranyos kis hajótörést követően aranyos kis (nagy)macskákat kell pátyolgatni és játszani velük, miközben felfedezzük az aranyos kis szigetet. (Izé, lehet, hogy az aranyos kis repülőnk zuhan le, valahogy nem maradt meg bennem a cselekmény.) Az egészben egy aranyos kis repülő patkány lesz a segítségünkre, ami valószínűleg nem patkány, csak épp nem tudtam eldönteni, hogy milyen állat és baromira idegesített az aranyos kis selypegésével. A játék egyébként szintén valahol a techdemók környékén van, azaz kihasználja a Kinect alapvető képességeit, megmutatja, hogy milyen szép képet tud a tévénkre varázsolni az Xbox360, ééééés... ennyi! Legnagyobb előnye talán az, hogy nyugodtan a tévé előtt lehet hagyni a kisebb gyerekeket, akik így nemcsak bámulják a Teletubbiest, hanem a játék mozgásra ösztönzi őket.
És valahol ez a siker titka. Végre nem mondhatják azt a szülők, hogy a kölyök csak ül és bámulja azt a rohadt monitort/tévét, hanem a csemete aktívan pattogni fog és remélhetőleg kisebb eséllyel viszi el majd szívroham vagy alakul ki kettes típusú diabétesz. A Kinect tehát nem csak a Microsoftnak fog jelentős bevételt termelni, hanem hosszú távon akár pozitív befolyással is lehet a játékosok egészségi állapotára. Ha röviden össze kellene foglalnom a tesztet, annyit mondanék, hogy a Kinect nagyon szórakoztató volt, annyira, hogy hardcore pc-buziként is felmerült bennem, hogy esetleg veszek magamnak egy Xbox 360-at Kinecttel. Ráadásul sikerült némi izomlázat is összeugrálnom magamnak, pedig rendszeresen, heti két alkalommal járok edzeni.
DC:
Ég és föld a különbség a Kinect és a PS3 Move között. Az Xbox360 kiegészítője győzött nálam a tesztek után, meg is vettem a konzolcsomagot. A kontroller nélküli irányítás a legjobb. Heló, szevasz, viszlát! A kezemmel irányítok, jobbra-balra sasszézok és lengetek. És elfáradok Dance Centralban Cascada Evacuate the dancefloor című számának gyakorlása közben. Kinect, I like it!
Laci (és Beus):
Először szkeptikusan fogadtam ezt a te-vagy-a-kontroller dolgot, szerintem az embernek kell, hogy legyen valami a kezében játék közben. Ezt a próba után sem gondolom másképp, de a Kinect ettől függetlenül nagyon nagy jóság.
A Kinect Adventures nem rossz darab ahhoz képest, hogy a játékhoz csomagolva adják, bár egy-két gagyibb is becsúszott a minijátékok közé. A Kinect Sports egy hd-s Wii Sports – ez volt az első ami eszembe jutott, amikor kicsit alaposabban belemélyedtünk. Annyira nem fogott meg (és nem azért mert bokszban a csajom első körben háromszor is kiütött körülbelül egy perc alatt), inkább csak néztem, ahogy a többiek sportpályát csinálnak a szobából. Az alsó szomszédok bizonyára örültek, amikor helyben kellett futni vagy épp ugrálni a strandröplabda vagy a gátugrás miatt.
A Dance Central viszont telitalálat, még így is élvezetes volt, hogy mindenféle tutorial vagy bemutató videó nélkül vágtunk bele rögtön az egymás elleni táncba (esetemben ütemtelen vonaglásba) medium fokozaton. Lady Gaga Pokerface című szerzeménye alatt váltogattuk egymást barátnőmmel (a program felváltva kéri, hogy mikor ki lépjen be táncolni), a végére egész csúfos 80 ezer ponttal zártam Beus 210 ezres gyűjteménye ellenében. Az biztos, hogy igazi házibulijáték lehet ez is. Szép, élvezetes, hangulatos. A Kinectimalsba éppen csak belenéztünk, aztán le kellett lépnünk. Virtuális szőrös macskafajták tutujgatása szép, színes környezetben – ennyi jött le belőle a rövid idő alatt.
Konklúzió: Szerintem a technológia, ami a kis fekete dobozkában rejlik, iszonyatosan durva, és nagyon sok jóságra lehet használni majd játékok közben. Az ilyen casual cuccokra tökéletes, viszont nagyon örülnék neki, ha kiegészítene majd más célközönségnek szánt stílusokat is. Például hogy egy gombot lenyomva és az egyik kezemet előrelendítve tudjak gránátot hajítani, esetleg egy jó kis varázslós cuccot, ahol egy-két dolgot a kezünkkel kell hadonászni, hogy odapörköljünk másoknak. Ja és természetesen kitörő örömmel fogadnék egy jó kis lézerkardos Star Wars játékot (egy ilyenben például a Force Push-t milyen menő lenne a kezünkkel nyomni a tévé felé). Szóval a Kinect mint hardver nálam jelesre vizsgázott (lag és funfactor szinten is), és ez az első kiegészítő, amire csajom egyből rávágta, hogy nekünk biza kell egy ilyen. Viszont nem tudok elmenni a nagy helyigénye mellett. Ha egyedül van az ember, nem vészes, viszont ha ketten szeretnének játszani egyszerre, oda bizony kell hely neki rendesen, szóval ki kell találnom, hogy fogom tudni átrendezni majd a szobámat, hogy jó legyen. Aki teheti, próbálja ki, mert az ÉLMÉNY tényleg nagyon ott van – csak aztán tudják a fejlesztők kihasználni.
Utolsó kommentek