A játékiparban, mint minden más iparágban, sok nagy istenbarma is megfordul. Olykor ezekből csak egyszerű tesztelő lesz, olykor a regionális kommunikációs vezetőségig viszik, de akadnak olyanok is, akik igazán magasra jutnak. Ahol persze jobban kitűnik, hogy mekkora nagy suttyók. A tíz legnagyobbat összegyűjtöttük nektek, szörnyülködjetek. (Jack Thompson nem játszik, mert nem iparági szereplő, vegyük úgy, hogy ő a honorable mention.)

10. Kutaragi Ken, az elszállt

A Sony videojátékos részlegének vezetője volt pár évvel ezelőttig, a japánok a megtisztelő „a PlayStation atyja” címet aggatták rá. Épphogy felfért a toplistára, mert Kutaragi inkább csak elszállt bullshitgyáros, mint igazi suttyó: olyan aranyköpéseket és nyilvánvaló hülyeségeket képes ontani magából, hogy az ember csak fogja a fejét. Például a PS3 indulásakor azt nyilatkozta, hogy őt nem érdekli a verseny a Microsofttal és a Nintendóval. És amikor újságírók megkérdezték, miért olyan drága a PS3, azt találta mondani, hogy szerinte túl olcsó, sőt: „Ha úgy tekintesz a PlayStation 3-ra, mint egy játékra, akkor igen, ez egy drága játék. Azonban ez több, mint játék. Ez egy PlayStation 3. És az egyetlen, igazi PlayStation 3. Remélem, hogy azok, akik ezt megértik, boldogan fizetnek majd érte.” És hogy mi a PS3? Nos, a Kutaragi fejében dolgozó bullshitgenerátor szerint: „Nem egy játékgép, soha nem neveztük annak. A PS3-ban összehoztuk egy szuperszámítógép számolási teljesítményét az otthoni szórakoztatással.” De már a PS2-nél elszaladt vele a ló, arról ilyesmiket mondott: „Egy új kibervárossal kommunikálhatsz, a PS2 ideális otthoni szerver lesz. Láttad a Mátrixot? Ugyanaz az interfész. Ugyanaz a koncepció.” És hogy mi a véleménye a konkurenciáról? „A Microsoft a Holdra akar menni. A Sony a Napra.” További röhejforrások itt és itt.

9. Jamaucsi Hirosi, az udvariatlan

A tiszteletreméltó japán nagymester, aki több mint ötven évig (1949-től 2002-ig) volt a Nintendo elnöke, aki jelenleg Japán harmadik leggazdagabb embere (de világviszonylatban is az első 250-ben van), és akinek sok-sok érdemét tudnánk még felsorolni, azzal kerülhetett a listára, hogy nem nagyon van diplomáciai érzéke, ennek következtében néha érdekesen nyilatkozgat. „Depressziós játékosok, akik szeretnek egyedül ülni sötét szobáikban és lassú játékokkal játszani” – ezt például 1999-ben mondta azokról, akik hajlandóak számítógépes szerepjátékhoz nyúlni. A GameCube premierje előtt, 2000-ben meg a Microsoftnak szólt be eléggé kioktató módon – konkrétan azt, hogy semmit nem értenek a játékokhoz – hogy aztán pofára essen a következő években (az első generációs Xboxból többet adtak el, mint a GameCube-ból). Jamaucsi híres arról is, hogy könyörtelen az üzleti életben: amikor már sejteni lehetett, hogy a cég későbbi szégyenfoltja, a Virtual Boy nem lesz nagy siker, akkor megalkotóját, Jokoi Gunpejt kizavarta egy kiállítás eldugott sarkába, hogy demózza a kütyüt – ami azért nem volt fair, mert Gunpej nem akarta úgy kiadni a Virtual Boyt, csak a Nintendo nem adott neki több pénzt a fejlesztésre. (Gunpej egyébként csomó zseniális cuccot is alkotott, például a híres kvarcjátékokat, a Game Boyt, a Metroidot, és mellesleg felfedezte Mijamoto Sigerut.) Azt is érdemes megemlíteni, hogy amikor Jamaucsit felvették a céghez, kirúgatta az unokatestvérét, állítólag azért, hogy ő legyen az egyetlen családtag a Nitnendónál. Ja, és büszkén szokta mondogatni, hogy még életében nem játszott videojátékkal.

8. Vince Desiderio, a kretén

Egyetlen szó: Postal. Amit még elviseltünk volna, de amellett már nem megyünk el szó nélkül, hogy egy cég kizárólag öncélúan primitív játékokra alapozza üzleti tervét. Mert a jelek szerint a Running with Scissors – és a céget vezető Vince Desi – mást nem tud gyártani, csak Postal-folytatásokat, esetleg még obszcén flashjátékokat és videókat. Az első részbe még akár társadalomkritikát is bele lehetett volna magyarázni (igen-igen erőltetetten, persze), de a második rész és annak küldetéslemeze már önfeledt tapicskolás volt abban a mocsokban, amit kábé a Móricka és a Morbid című vicclapok szellemisége képvisel itthon. Desi és tettestársai most éppen a Postal 3-on dolgoznak. Egy pirospontot viszont kap, mert a jelek szerint a sok perverzió mellé önirónia is szorult belé: amikor Uwe Boll – ki más? – filmet készített a Postalból, Desi vállalt benne egy kis cameót Krotchy, a pénisz szerepében. A lenti videón nem ez látható, hanem egy részlet a filmből, ami a játék egyik ötletét dolgozza fel – a hangtompító szerepében a macska.

7. Billy Mitchell, aki nem tud veszíteni

Legyen egy játékos is a listában, és ki lehetne más, mint Mitchell, Kong királya (illetve egykori királya)? Billy Mitchell félelmetesen jó játékos, ez tény: játéktermekben nőtt fel, és ő hozott össze először tökéletes pontszámot a Pac-Manben (3333360 pont, ami úgy jön össze, ha a játék 256 pályáján minden bogyót, gyümölcsöt és szellemet megeszel, és nem veszítesz életet). És ő volt az, aki Donkey Kong rekordját beállította 1982-ben 874300 ponttal. Aztán az MTV 2007-ben The King of Kong címmel csinált egy dokumentumfilmet róla és bizonyos Steve Wiebe-ról – ez utóbbi elhatározta, hogy megdönti Mitchell rekordját. A film Mitchellt egy arrogáns, nagyarcú suttyónak festi le, olyan jelenetekkel, amiket nem lehet a vágástechnikára fogni. Például egy ízben Wiebe odaköszön neki, de ő le se szarja. Wiebe-nek sikerült egyébként a rekorddöntés (1006600 pont), de ekkor Mitchell csalást kiáltott, mert kiderült, hogy a gép egyes alkatrészeit, amin Wiebe játszott, Mitchell egy régi haragosa szállította. Erre Wiebe elutazott Mitchellhez és kihívta Donkey Kong-párbajra, de emberünk ezt elutasította. A film rendezője szerint egyébként Mitchell élőben sokkal kiállhatatlanabb figura, a filmben sokat szépítettek. De mint mondtam, játszani, azt tud: a film premierjén azért csak bizonyított, 1050200 ponttal lett Kong királya. Egészen idén februárig, amikor egy queensi plasztikai sebész, Hank Chien meg nem döntötte a rekordot 1061700 ponttal. Wiebe gratulált neki, Mitchell nem.

6. Stefan Eriksson, az aljas

A svéd Eriksson nemcsak suttyó, hanem igazi nehézsúlyú bűnöző, az uppsalai maffia feje volt. Uzsorás, behajtó, zsaroló, a kilencvenes években tíz évre ítélték, amiből ötöt le is ült (a koronatanút később kétszer pokolgépes merényletben próbálták megölni valakik).

Egy autóbalesete is híressé tette: 2006. február 21-én 261 kilométer per órás sebességgel csattant egy póznának Kaliforniában. Autója, egy kétmillió dolláros Ferrari Enzo kettészakadt, de ő karcolásokkal megúszta a balesetet. Később kiderült, hogy az Enzót és még több másik autót illegálisan vitték az országba. Eriksson most újra svéd börtönben ül: tavaly nyáron másfél évre ítélték ügyes-bajos dolgaiért.

De erre a listára azzal került fel, mert a játékosok ellen is elkövetett egy komoly bűnt: pénzt tolt a híres-hírhedt kézikonzolt, a Gizmondót kiadó cég alá (nincs köze a remek techblog Gizmodóhoz), és így lehetővé tette, hogy ez a hulladék megjelenjen. A konzol 2005 márciusában debütált, és következő februárra már leállították a gyártását. Tehát még egy évig sem tudott megmaradni a piacon – ezalatt kemény 14 darab játék jelent meg rá.

5. Derek Smart, a hisztis

Mit érdemel az a túlfejlett egójú bűnös, aki a játékait ért, esetleg negatív kritikákra személyesen, arrogáns és hosszas fórumbejegyzésekben válaszol, de egyébként is szívesen nekimegy a játékosoknak, mert bevallottan imád trollkodni, miközben a legemlékezetesebb játék, amit készített, a Battlecruiser 3000 AD, amit legfeljebb középszerűnek nevezhetünk? Mondjuk egy ötödik helyet a toplistánkon. Amihez az is hozzájárult, hogy Smartnak néha olyan sztárallűrjei vannak, mint Courtney Love-nak. Szeret például bekamuzni mindenféle jól hangzó címeket – hazudta már azt, hogy van PhD-je és azt, hogy Mensa-tag –, amikor pedig egy Take Two megbeszélésen ideges lett, lezúzott egy kólaautomatát. Itt és itt két oldal, ami összegyűjti további viselt dolgait. Egy pirospont viszont neki is jár, Smart ugyanis elhivatott harcosa a szabad szoftvernek – ami talán hozzájárult a benne felgyűlt frusztrációhoz.

4. Larry Probst, az elnyomó

A corporate-létet a Johnson & Johnsonnál és a Cloroxnál kitanuló Probst 1991 és 2007 között volt az Electronic Arts vezérigazgatója (vagy hogy kell a CEO-t fordítani), és aki játékpiac-történelemben valamennyire járatos, ennyiből már tudja is, hogy mi az ő bűne. Igen, Probst irányítása alatt emésztett meg az EA olyan kreatív fejlesztőstúdiókat, mint az Origin, a Bullfrog és a Westwood Studios. Felvásárolta, majd tömegtermelésre fogta ezeket a csapatokat és nem támogatta az igazán kreatív, akár évekig készülő játékokat, aminek egyenes következménye volt, hogy a kulcsemberek elhúztak a brébe, a stúdiók pedig egy idő után megszűntek. Peter Molyneux 1996-ban állt fel a Bullfrogtól, Richard Garriott 2000-ben ment el az Origintől, a westwoodosok egy része pedig megcsinálta a Petroglyph Gamest.

Probst utódja, John Riccitiello – aki 2004-ben felmondott, és csak akkor jött vissza, amikor már CEO-nak hívták – 2008-ban a DICE-on beismerte, hogy elkúrták a dolgot a Bullfroggal meg a többiekkel. Riccitello azóta ezt kezdi jóvátenni, a BioWare-rel meg a Pandemickel való együttműködésük szép példája annak, hogy el lehet érni üzleti sikereket a kreativitás megfojtása nélkül is. Probst szerencsére már nem folyik bele az operatív munkába: 2008-ban az Amerikai Olimpiai Bizottság elnökévé választották, így mostanában a sport köti le. De persze még mindig főrészvényes az EA-nél.

3. Steve Bovis, Tim Croucher és Laurence Francis, a három tolvaj

Ez a triumvirátus ugyanoda kerül majd a pokolba, mégpedig abba a bugyorba, ahol azok a művészek szenvednek az örökkévalóságig, akik ötlettelenségüket és tehetségtelenségüket lopással próbálták palástolni.

A Bovisék által 1993-ban alapított Majestic Studio első és utolsó játéka 14 év után, 2007-ben jelent meg Limbo of the Lost néven. Idejétmúlt, nehezen játszható point-n-click kaland volt, el is tűnt volna pillanatok alatt a süllyesztőben, ha a GamePlasma nevű szakportálnak nem tűnik fel néhány ismerős helyszín, amit a készítők az Oblivionból „kölcsönöztek”. Ezután egyre-másra tűntek fel a hasonlóságok másoknak is, míg kiderült, hogy Bovisék gyakorlatilag az egész játékot összelopkodták más játékokból és filmekből – innen egy hátteret, onnan egy dialógust, amonnan egy egész szobát. Kétségtelen, hogy a Limbo of the Lost volt a játékipar legpofátlanabb plágiuma, a botrány hatására 2008-ban több országban is levették a boltok polcairól. A játéknak saját wikije van, ahol összegyűjtötték a lopásokat, érdemes belenézni.

2. Tim Langdell, a védjegytroll

A védjegytroll (Trollus patentus) emlős, de gerinctelen állat, szellemi sötétségben bujkálva folytat éjszakai életmódot – nem sok minden választja el a dögevőktől. Keresetekkel és bírósági határozatokkal táplálkozik, ezekre vadászva állít csapdát a mit sem sejtő zsákmánycégeknek. Ennek az állatfajnak szép példánya Tim Langdell, a legendás Edge Games alapítója.

Hogy micsoda? Hogy életetekben nem hallottatok még az Edge Gamesről? Nos, nem is a játékai tették legendássá a céget, hanem Langdell aljassága. A jó Tim ugyanis nekimegy mindennek és mindenkinek, aki és ami az „Edge” szót használja a nevében. A gond ezzel csak az, hogy az „edge” értelmes angol szó (jelentése szél, szegély, perem), szóval annyira komoly Tim minden akciója, mintha a Puma sportcég perelné védjegybitorlásért mondjuk egy pumákról szóló könyv íróját. A szomorú az – és sokat elárul az amerikai szabadalmi jogrendszer idiótaságáról –, hogy Langdell mégis sokszor eléri célját.

Az Edge Games (eredetileg Softek néven futott) a nyolcvanas években összehozott pár nem túl emlékezetes, de üzletileg sikeres játékot, aztán elapadt a pénzcsap, és a jó Tim ekkortájt kattant meg. Akkorra már ismerős volt a bíróságokon, 1990-ben cége két volt programozója pert nyert ellene – azért mentek perre, mert Langdell egyszerűen nem fizette ki a munkájukat. Az Edge Games nagyjából ekkor költözött Londonból Los Angelesbe, és megpróbálta régi sikereit új platformokon is elsütni. És persze perelt és fenyegetett, ha tudott. 2001-ben például emberünk a Namcót támadta be, Soul Edge című játékukért (a Soul Calibur elődje). A Japánban az eredeti címen megjelent játék így Európában és Amerikában végül Soul Blade néven jött ki, hála Timnek. Planet's Edge, Cutting Edge, Double Edge, Over the Edge – mindegyik játék megjelenése körül ott kellemetlenkedett Langdell.

Legnagyobb port felvert trollkodása azonban egy iPhone-os alkalmazás körül zajlott 2009-ben. A Eurogamer remek riportot közölt a témában, érdemes elolvasni, de dióhéjban a lényeg: a pár lelkes és tehetséges fejlesztőből álló Mobigame cég elkövette azt a hibát, hogy Edge néven készített egy logikai játékot, Tim pedig természetesen megkereste őket. Na nem azonnal: megvárta, amíg a 2008 decemberében megjelent játék szépen befut, mindenféle díjakat nyer, és elterjed. Amikor már bajosan lehetett volna könnyen és nagyobb veszteség nélkül átnevezni a játékot (mondjuk a korábbi munkacímre, a Cube-ra), na, Tim akkor csapott le. 2009 áprilisában levelet írt a Mobigame vezetőjének, David Papaziannak, és értesítette a jogsértésről.

Szürreális levelezés bontakozott ki kettejük között, amiből Papazian készséggel idézett az Eurogamernek. Langdell például azzal érvelt, hogy ha a játék neve Activision lenne, akkor az Activision is perelne – az nem nagyon hatotta meg, hogy az Activision nem értelmes szó. Később a sorok között azzal is megvádolta Papaziant, hogy az Edge játék nyúlta az Edge Games 1986-os „hatalmas sikerét”, a Bobby Bearinget. A BB egy izometrikus nézetű akció-kalandjáték, a műfajban tucatszám jelentek meg ilyenek, csak éppen nem a középszerű Bobby Bearing lett emlékezetes, hanem például a zseniális Head Over Heels. Mindenesetre, mivel a Mobigame játéka is izometrikus nézetet használ, Langdell ezt a kártyát is kijátszotta. Fent egy kép a Bobbay Bearingből, lent egy videó az iPhone-os Edge-ből.

Végül a jó Tim két választási lehetőséget kínált fel Papaziannak: megváltoztatja a játék címét, és minden addigi bevétel 25 százalékát átutalja az Edge Gamesnek vagy megvásárolja az „Edge” szó licencjogait (nyilván több mint 25 százalékért), és a játéknak a „Tisztelgés Bobby Bearing előtt” alcímet adja. Papazian persze egyiket sem fogadta el, és ezzel olyan huzavona kezdődött, ami eléggé betett a Mobigame-nek. 2009 májusában az Edge lekerült az AppStore kínálatából, majd júniusban visszakerült, júliusban pedig, egy héttel azután, hogy az Apple beválogatta az Edget a legjobb 30 iPhone-os játékba, a játékot megint levették az AppStore-ból. Papazian közben kitalálta, hogy átnevezné a játékot Edgy-re, de Langdell ebbe nem ment bele. Októberben megint visszakerült a játék az AppStore-ba „Edge by Mobigame” néven, de novemberben megint kitették. Decemberben Edgy néven került vissza. Két héttel ezelőtt Edge néven lett megint elérhető, ki tudja, meddig.

A továbbiak csak címszavakban, mert ha Langdell teljes bűnlajstromát felsorolnánk, kiszaladnánk a blog.hu-ból. Az Eurogamer megkereste Langdellt, aki össze-vissza kamuzott, majd a cikk megjelenése után kiadott egy közleményt, hogy a cikknek a fele sem igaz. Az Electronic Arts 2009 szeptemberében az Electronic Arts kérvényezte az amerikai szabadalmi hivatalnál az Edge bejegyzésének törléséért. Az EA nagy játékos, általában nem törődik ilyen piszlicsáré idiótákkal, de az felhúzta, hogy Langdell a Mirror's Edge megjelenésekor is próbálkozott (persze az túl nagy falat volt neki). A jó Tim tavaly egyébként bejegyezte az „Edge of Twilight” nevet is – ezen a címen készül egy steampunk játék, úgy tűnik, az alkotói elkövették azt a hibát, hogy nem jegyezték be a nevet Langdell előtt. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, talán más, de a játékfejlesztők nemzetközi szövetségének, az IDGA-nak 2009 júliusában már annyira kínossá vált emberünk ámokfutása, hogy elkezdtek aláírást gyűjteni Langdell elmozdítására – aki egyébként márciustól az IDGA vezetőségének tagja volt. A petícióhoz annyian csatlakoztak, hogy augusztus végén Langdell inkább lemondott.

Az Edge Games honlapján jelenleg 756 játék található, valójában ez nagyjából 70 cím, csak minden platformot külön soroltak fel. A játékok többsége régi Edge-játék portolása újabb platformra. Eredeti játékot 1994 óta nem készítettek.

1. Robert Kotick, a gátlástalan

Amikor elkezdtük készíteni ezt a válogatást, az ő neve jutott eszünkbe azonnal, ő az a főnök, akihez képest még Larry Probst is kispályás. Bob Kotickot, az Activision Blizzard CEO-ját annyi mindenért lehet utálni, hogy felsorolni is fárasztó. Például ő volt az, aki az Activision-Blizzard összeolvadásnál leállította egy csomó játék, például a zseniális Brütal Legend fejlesztését. Ezt még lehetne szakmai indokokkal magyarázni, de azt már kevésbé, hogy amikor a játékot tavaly felkarolta az Electronic Arts, és úgy tűnt, hogy sikeres lesz, Kotick beperelte a programot fejlesztő Double Fine stúdiót, és 15 millió dollárt követelt, mondván a játék kiadására még mindig az Activisionnek van érvényes szerződése. A Double Fine erre válaszul viszontperelt, és a fejlesztőcsapat vezetője, a kalandjáték-atyaúristen Tim Schafer elkezdte teregetni a szennyest – a legnagyobb felhördülést az váltotta ki, amikor elárulta, hogy Kotick megpróbált egy ikszedik Guitar Herót csinálni a Brütal Legendből. A felek végül peren kívül megegyeztek, még éppen időben ahhoz, hogy a remek játék terv szerint karácsony előtt megjelenjen (sajnos így sem lett átütő siker).

Kotick azzal sem lopta be magát a játékosok szívébe, hogy többször hangoztatta: üzletpolitikájával a hosszú távon jövedelmező franchise-okra koncentrál, amikről jó sok rókabőrt le lehet húzni, lehetőleg minél több konzolon. Akkor sem sikerült megszerettetnie magát, amikor tavaly a cég második negyedéves eredményének sajtótájékoztatóján megkérdezték tőle, nem tartja-e kicsit magasnak a különleges kontrollert igénylő játékok (Guitar Herók, DJ Hero, Tony Hawk: Ride) árait. Kotick azt válaszolta, hogy ha rajta múlna, még drágábban adna mindent. És még nincs vége. Szintén tavaly, egy konferencián fejtette ki, hogy igyekszik a cégében pesszimista és félelemmel teli légkört kialakítani, mert a depresszióba süllyedt emberek a munkára koncentrálnak, és nem másra. Legutóbb a Guitar Hero-fejlesztők leépítése és az Infinity Ward-balhé jól mutatta, mennyire lehet jó ilyen munkahelyen dolgozni.

Zárjuk az egészet egy bennfentes pletykával: a jó Bobby és a játékosok között akkora szakadék tátong, hogy az állítólag már Activision legnagyobb forgalmazóit is zavarja. Az Ars Technica szerkesztője így beszélt róla: „Kotick nem játszik a játékokkal, amit kiad – és ez meg is látszik rajta.”