Újra rendhagyó retro következik rengeteg képpel és néhány magyarázattal. Múlt héten a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Tanulmánytárában jártam, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. Elképesztő dolgokat lehet ott látni, néhányat megpróbálok átadni pár béna fotóban (sajnos nem lett jobb gépem a legutóbbi poszt óta), de egyszer nézzétek majd meg a saját szemetekkel, érdemes. Ez például egy csodás formatervezésű műszer a hatvanas évekből. Én először rádiónak néztem, de mint kiderült nem az, hanem egy kábelazonosító műszer.

Ő Képes Gábor, a Tanulmánytár számítástechnikai gyűjteményének kurátora, az ő meghívására mentem el megnézni az alábbiakban következő csodákat. Gábor egyébként lelkes IDDQD-olvasó és az Űrhódító - a számítógépes játék (r)evolúciója című időszaki kiállítás (erről írtam megnyitásakor az Indexre) szervezője. A lenti képen a walkie-talkie és a mobiltelefonok egyik ősével látható. Egészen pontosan egy Motorola SCR-536-tel, ilyen rádió-adóvevőt használtak az amerikai csapatok a második világháború alatt.

A Tanulmánytárban akadnak gőzgépek és mindenféle régi hajtányok, járművek, motorok is. Az egyik szint olyan, ahogyan konkrétan a steampunk mennyországot képzelem.

Csonka János és Bánki Donát találmánya, a porlasztó, illetve annak prototípusa egy korabeli motorba építve.

Ez pedig a Jedlik Ányos által felfedezett öngerjesztés elve alapján készült első magyar dinamó. („- Anyu, anyu, feltaláltam a dinamót! - Tudom, Ányos.”)

Na de mégiscsak azért mentem oda, hogy régi számítógépeket és játékgépeket nézzek meg. Ezt a csodát úgy hívják, hogy MESz-1, azaz Műegyetemi Számológép-1. Oktatási célokra készült a BME-n 1958-ban Kozma László professzor vezetésében. Szegény professzor sok meghurcoltatást átélt, raboskodott a mauthauseni lágerben, a Rákosi-éra alatt koholt vádak alapján bebörtönözték, de ötvenhat után lehetőséget kapott arra, hogy azzal foglalkozzon, amihez ért. Meg is alkotta az első magyar digitális, elektromechanikus számítógépet. A négy szekrény mindegyike 650-650 jelfogót rejt, ezek töltik be a számoló- és vezérlőmű, a tároló és a programolvasó egységek feladatait.

A vezérlőasztalon egy méretes lyukkártyás programolvasó található, az output pedig egy írógépen jött, aminek a billentyűit alulról rángatják a relék. A tápegység 60 voltot biztosít a gép működéséhez, a szörnyeteg fogyasztása 600-800 watt.

A "printer" közelebbről. Egy Mercedes Elektra villamos írógép, amit a célnak megfelelően átalakítottak. Az írógép 1927-es, tehát már a gép készülésekor is antik darab volt.

Az M3, vagyis az első magyar elektronikus számítógép mágnesdobja (sajnos a gép több része 1968-ban megsemmisült, amikor Szegeden alkatrészbányának használták fel). A dob kapacitása egy kiloszó (vagyis ezer szó, körülbelül 3,8 kilobájt), másodpercenként nagyjából ötven szót tudott a memóriából kiolvasni. A gépet 1957 és 1959 között építette az MTA Kibernetikai Kutatócsoportja, a logikai áramköröket a Szovjetuniótól kapták meg. A gép így is legalább felerészt magyar fejlesztés. Egyébként rajta ellenőrizték az épülő Erzsébet-híd statikai számításait.

Ez már egy jóval modernebb cucc, az Apple Lisa egyenesen 1983-ból. Az elsők között alkalmazta a teljesen grafikus oprendszert, úttörő típus volt annak idején, a fiatal Kevin Costnerrel reklámozták. A későbbi Macintosh XL a Lisa házába került. A múzeum Lisája még 5.25-ös flopit használt: ez az első variáns ma már nagyon ritka.

Ez a bumfordi jószág az Számítástechnikai Koordinációs Intézetben (SzKI) 1982-ben tervezett Proper. A Proper első változata még CP/M operációs rendszert használt, a későbbi modellek már DOS-kompatibilisek voltak, és ezzel ez a gép nyitotta a pc-korszakot Magyarországon. Sokak szerint a világ legrondább számítógépe volt akkoriban, Gábor szerint viszont ez minden idők egyik legszebb retró számítógépe.

Alant a Pro/Primo, vagyis az olcsó, magyar boltban megvásárolható, otthoni számítógépnek szánt Primo utódjának prototípusa, ami 1985-86-ban készült. Nem volt rossz gép, de szoftverellátottságban nem tudott versenyezni a Commodore-okkal. (Egy személyes megjegyzés: a gép szoftverének egyik tervezője, Tick József különösen kedves nekem, ő volt ugyanis a kandós szakdolgozatom konzulense, az államvizsgámon pedig nagyon elnéző volt.)

Egy igazi ritkaság, az esztergomi Labor Műszeripari Művek által 1984-ben fejlesztett pc-klón, a LabSys-80. Intel 8080 vezérlő volt benne, de inkább a dizájnja miatt híres: az elismert gépipari formatervező Németh Aladár tervezte a burkolatot.

Az első magyar grafikus megjelenítő, a GD-71. 1971-ben fejlesztették az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében, korának egyik CAD-eszköze volt. Számítógépekhez kapcsolva használták tervezésben és szimulációs feladatok megoldásában, a vektorgrafikás kijelző körül beépített szögmérő segített az eligazodásban.

A GD-71 legszebb alkatrésze: a fafelületbe alumíniumkerettel illesztett vörös trackball. Egyébként fényceruzát is lehetett használni a géppel.

Ez a csoda az első magyar robotállat, a pavlovi reflexeket modellező szegedi Katicabogár másolata. Követi a zseblámpa fényét, hallja a füttyszót, érzékeli a simogatást és képes tanulni (ha füttyögnek neki lámpázás közben, összeköti a két ingert és utána már a füttyszót is követi). Az ötvenes években építette meg dr. Muszka Dániel matematikus, aki éppen idén volt nyolcvanéves. Születésnapját a Tanulmánytárban ünnepelte tisztelői körében.

A katica fénykövetéséről van egy videónk is:

Na, ez egy szörnyű találmány, minden diák réme, a feleltetőgép (legalábbis annak a központi kijelzője). Már a neve - Didaktomat - is olyan, mintha egy ötvenes évekbeli scifi főgonosza lenne. A parlamenti szavazógépekhez hasonlóan működött, a diákok tesztlehetőségek közül választhattak (minden diákhoz egy zöld és egy piros lámpa tartozott). A tanár feltett egy kérdést, a diákok nyomtak, és a tanár rögtön látta, ki nem tanult. Két piarista tanár, Kovács Mihály és Terényi Lajos készítette a hatvanas években a "tudásellenőrző villamos logikai készüléket".

Szintén az első magyar középiskolai számtech tanár, Kovács Mihály nevét dicséri ez a kibernetikus játék, szintén a hatvanas évekből. A gépelt lapra vannak írva a játékszabályok: a játékos és a gép felváltva lépett, balról indulva legalább egy, legfeljebb három égőt lehetett felkapcsolni, az győzött, aki az utolsót felkapcsolta. Aki kicsit konyít a játékelmélethez, az tudja, hogy ilyen szabályokra pofonegyszerű tuti győztes stratégiát építeni. Ezt Kovács ki is használta, vagyis a gép mindig győzött.

Gondolom, a blog legtöbb olvasójának már semmit nem mond a lyukkártya. Ők talán nehezen képzelik el, hogy egykor a digitális információt nem mágneslemezeken tárolták, hanem kartonpapírból vágott és kilyuggatott fecniken (illetve a lyukkártyát elsősorban nem adattárolásra, hanem adatbevitelre használták, de akkor is). És hogy mennyire elterjedt volt ez a módszer (főleg a hatvanas években), arra bizonyíték az IBM lyukkártya-ellenőrző gépe - ezt a példányt a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat használta adatfeldolgozó állomásán.

Ez pedig nem varrógép, bár egy varrógépgyár, a Remington készítette. Bizony ez egy lyukkártya-szortírozó gép, a Magyar Posta Gépi Adatfeldolgozó Üzeme használta. Jócskán a második világháború előttről való.

Az előbbi gép közelebbről. A gép osztályozta a kártyákat a lyukasztásuk szerint, mechanikus léptetőrendszere volt 13 tárolóval.

Egy ritka konzol a végére: az 1982-es Vectrex (Európába csak 1983-ban érkezett meg). Beépített játékkal adták (a Minestorm nevű Asteroids-klónnal), ez indul el, ha bekapcsoljuk a kütyüt.

1 kilobájt RAM, 8 kilobájt ROM - nem volt egy erőgép, viszont az elsők között használt analóg joysticket a kontrollerében. Hogy jobban látszódjon a kijelző vektorgrafikás mivolta, Gábor feltekerte a kedvemért a fényerőt.

És az utolsó darab, amiről több kép is lesz: az Ural-2. Gyönyörködjünk egy kicsit ebben a cirilbetűs feliratban.

Jellemző a gép méreteire, hogy elmentem mellette, mert nem gondoltam, hogy ez számítógép, inkább valami központi kapcsolótáblának néztem. Mondjuk Gábor is ügyesen vezetett végig a tárlaton, először a géppel szemközti tárgyakat mutatta meg, aztán a hátam mögé mutatott: „és ez az Ural-2”. Én meg elájultam.

Amikor magamhoz tértem, lefényképeztem a kapcsolótáblát, ami elárulja, hogy nyolcas számrendszerben programozták a gépet. 

Az Ural-2-t az ötvenes évek második felében fejlesztették, de ez a példány a hatvanas években épült. Nagyon kevés maradt meg belőle, ez az Építésügyi Minisztériumból menekült meg. Másodpercenként 12 ezer lebegőpontos műveletet végzett, ami akkoriban rengeteg volt - igaz, ezért meg kellett szenvedni, mert külön hűtőládái voltak, amibe hordani kellett a jeget. Így is gyakran elromlott, szinte naponta, és egy ekkora monstrumnál a hiba okának megtalálása is órákig tarthatott. Újabb vicces részlet lent, egy analóg óra a műszerfalban.

Egyébként az Ural-2 volt az első számítógép, amin Charles Simonyi programozott, még kamaszként. Simonyi el is látogatott a tanulmánytárba, amikor egyszer Magyarországon járt, Gábor szerint néma áhítattal állt hosszan a szovjet informatikai csoda előtt. A gép nevét egyébként a BME egyik szervere is őrzi. Lent látható a gép bemeneti egysége, mágnesszalagról olvasta be az adatokat (amúgy hagyományos mágnesdobos merevlemeze is volt).

Zárásul pedig az első magyar számítógépes pornóképek egyike. A nőcit az M3 telex gépadója nyomtatta ki, el lehet képzelni mennyit kellett szenvedni ezért az élményért akkor, amikor még kijelzője sem volt a számítógépeknek.

Jövő héten megint játékos heti retro lesz (ahogy láttam a szavazásnál, az Alone in the Dark következik). Addig is nézzétek meg a cikk elején linkelt kiállítást vagy a Tanulmánytárat, nem fogjátok megbánni.