A videojáték-szakértő halott, halálra zabálta magát. Ezzel a mondattal kezdődik a Bitmob remek cikke, ami arról szól, hogy eltűnnek a régivágású játékguruk az újságírásból. A folyamat már persze jó ideje zajlik, és más téren sok hasonlót tapasztalhattunk már a történelemben. Például akkor, amikor eltűntek a polihisztorok, az olyanok, mint Galilei és Descartes, akik több tudományágban is kiválóak voltak – ahogy nőtt az emberiség tudása, ahogy egyre több tudományág jelent meg és a tudósok, kutatók egyre több ismeretet halmoztak fel, úgy vált lehetetlenné, hogy valaki több tudományágban is otthon legyen.
Valami hasonló történt a videojátékos médiában is: egy idő után annyi játék jelent meg, hogy képtelenség lett követni a sok új címet és képben lenni a játékipar EGÉSZÉT illetően. Lásd a lenti ábrán a kék grafikont, ami az évenkénti játékmegjelenést ábrázolja a MobyGames játékadatbázis alapján. Eszerint 1976-ban 5 darab játék jelent meg, de a nyolcvanas évek elején már több száz, a kilencvenes években már ezernél több, a rekord pedig 2008, amikor 2840 játék jelent meg. Ráadásul ezek a számok pár tucat kivétellel csak a hagyományos játékokat fedik le, a mobiljátékokat és a flashjátékokat nem.
Tehát irgalmatlan sok játék jelenik meg. A C64-es és a korai pc-s időkben még nagyjából meg lehetett csinálni, hogy az ember minden fontosabb játékot kipróbált, vagy legalábbis mindent, ami jó eséllyel tetszett neki, de ma már ez lehetetlen. És akkor ebből megélni is lehetetlen, vagyis a teljes játékpiacot átlátó szakértők, kritikusok korának leáldozott.
Ebből következik, hogy a szaksajtó átalakulóban van. A cikk szerzője szerint három út közül választhatnak az újságírók. Specializálódnak, vagyis lesznek (vannak) csak egy-egy platformmal, játékműfajjal, vagy akár játékkal foglalkozó zsurnaliszták; PS3-as szakírók, japánszerepjáték-szakértők, WoW-tudósítók. A másik lehetőség az elitizmus: az újságíró az éves nagy játékáradatból csak a legfontosabb egy-két tucatot választja ki, ezekről magas színvonalú kritikákat ír, és kiemelt véleményformálóvá válik (a filmes sajtóban vannak ilyenek, például Roger Ebert). A harmadik út pedig az, hogy emberünk hanyagolja a játékkritikákat, rááll az üzleti vonatkozásra, vásárlói szokásokra, és piacelemzővé válik.
Persze ez az egész nem mostanában kezdődött, a játéklapok évek óta szenvednek a fenti problémával, miközben a rajongói réteg is beszivárog a hagyományos játékújságírásba – jó példa erre a végigjátszás mint játéksajtóműfaj, amit a GameFAQ-n nyomuló lelkes amatőrök egyszerűen elloptak az újságíróktól. És abban sem vagyok biztos, hogy a Bitmob három útja mindent lefed – mert hova kerül akkor például az IDDQD? (Ha már választani kell, persze az elsőbe, a specializálódás iránya pedig a játékvilág wtf-jei.) De azért jó kis gondolatébresztő cikk ez, izgalmas időket él a játékújságírás.
Utolsó kommentek