IDDQD

Nem, még mindig nem Alyx Vance (főleg amúgy azért nem, mert nem találok róla megfelelően pornográf képeket, anélkül ügye meg nincs értelme), hanem Elika, a 2008-as Prince of Persia női főszereplője.

Hosszú idő óta ez volt az első alcím nélküli PoP, a Ubisoft a sötét hangulatot a végén már kicsit talán túlságosan bátran használó Sands of time - Warrior within - Two thrones hármas után megpróbált egy jó oktávnyival vidámabb hangot megütni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, nagyjából két részre oszlott a rajongói tábor: volt, aki szerette a cel-shadinges világmentést, mások meg hülyét kaptak attól, hogy se fekete bőrpáncélos emóvá változni, se meghalni nem lehet. Elika volt az, aki talán megállt valahol középen.

Zseniális videó következik arról, ahogy az új Call of Duty játék, a Black Ops újraértelmezei a casual gaming fogalmát. Az fps első, kubai pályája látható „hardened”, azaz nehezített fokozaton játszva. A játékos gyakorlatilag lövés nélkül tolja végig a pályát, mert a szkriptelt csapattársak szépen kinyírnak mindenkit, akit kell. Emberünk kellemesen elkocog a starttól a pálya végéig, kétszer kell csak lőnie, mindkétszer szkriptelt jelenet miatt. És nem bírom megállni, hogy ne mutassam be az ultimate fityiszt a CoD-rajongóknak: na ez az, ami a Halo sorozatban soha nem történhetne meg.

Én ugyan megkockáztattam az az épületes kijelentésnek egy kérdőjelet, de eredetiben bizony kijelentés volt, Billy Bob Thornton, közepesen ismert, viszont Oscar-díjas hollywoodi színész-rendező-forgatókönyvíró-angelinajolievoltpasija mondta a Daily Telegraphnak adott interjújában. A gondolatmenet a következő:

"We’re living in a time when we’re making — in my humble opinion — the worst movies in history. They’re geared toward the video game-playing generation. And these video games, which I’m on my son about constantly, these games are people killing for fun, and I think traditionally in movies, there’s always been some kind of lesson in the violent movies."

Vagyis azért szarok a filmek, mert a videojátékokon felnőtt generációnak szólnak, azok meg megszokták, hogy a játékokban csak úgy, az élmény kedvéért lövöldözünk meg ölünk, míg a filmekben az erőszaknak tanulsága van. Mit mondjak, nagy szavak egy olyan embertől, akinek a legnagyobb sikerű filmje az Armageddon volt, ami még Michael Bay-mércével mérve is fájdalmasan buta darab. Ez 1998-ban volt, mondjuk azt nem tudjuk, hogy az már a régi szép időknek számít-e, amikor nem a hülye gémereknek készültek a filmek, és ezért tele voltak magas művészettel.

Lazán kapcsolódó hír, hogy úgy néz ki, a készülő Uncharted-filmben Joe Pesci és Robert de Niro is játszani fognak a főszereplő Mark Wahlberg mellett. Hm, és ha már Wahlberg, tessék mondani, ha a játékok miatt rosszak a filmek, hogy lehet az, hogy a Max Payne, ami játékban két részben is zseniálisan hangulatos tudott lenni, filmben akkora hulladék lett, hogy a fal adja a másikat?

(A tisztánlátás végett: nem mondom, hogy a videojáték a filmmel egyenrangú művészet lenne, mert nem igazán összehasonlítható a kettő. Viszont amit Billy Bob mond az agyatlan játékokról, az egy buta sztereotípia. Vannak és mindig is voltak agyatlan játékok, ahogy agyatlan filmek is, egymástól tök függetlenül.)

Amikor két hete megszavaztátok a Barbariant eheti játéknak, volt egy kis bizonytalanság a kommentekben arról, hogy melyik Barbarianról van szó. 1987-ben ugyanis két játék is megjelent ezzel a címmel, egyik a Palace Software-től, másik a Psygnosistól. Az utóbbi nem különösebben volt emlékezetes (hacsak nem rettenetes irányítása miatt), tizenkettő-egy-tucat akciójáték volt, a Psygnosis egy időben ontotta ezeket, és nem a Barbarian emelkedett ki közülük (hanem például a Beast széria). A Palace Software Barbarianja ezzel szemben élénken él mindenkiben, aki találkozott a játékkal (ha más nem, a fejlevágás és Maria Whittaker mellei). Így az alábbiakban természetesen a Palace-féle Barbarianról lesz szó. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a játéknak volt egy alcíme is (The Ultimate Warrior), hogy a másik programtól meg lehessen különböztetni. Hasonló okok miatt Amerikában Death Sword néven jelent meg a játék (a folytatás pedig Axe of Rage címmel).

Sztorink 1983-ban kezdődik Londonban, ekkor és itt alapította ugyanis a Palace Software-t két fiatal, Peter Stone és Richard Leinfellner (ma már mindketten nagypályások, Stone a Konaminál, Leinfellner az Electronic Artsnál). Ők ketten a The Video Palace nevű videotékában ismerkedtek meg, mindketten ott dolgoztak nagyjából akkor, amikor a bolt filmek mellett elkezdett játékokat is árulni. Stone és Leinfellner kitalálták, milyen jó lenne saját játékokkal is belépni az érezhetően növekvő piacra, és sikeresen eladták az ötletet a Video Palace tulajdonosának. Megalapították hát a Palace Software-t, és 1984-ben ki is jöttek első C64-játékukkal, az Evil Dead című film játékváltozatával. Borzalmasan rossz volt, Leinfellner programozott, Stone a grafikával foglalkozott, de mivel mindketten először csináltak ilyet, katasztrofális lett a végeredmény. Ebből tanulva felvették Steve Brown designert és Stanley Schembri programozót, és elkezdtek profibb játékokat csinálni.

Van Pekingben egy pláza (igazából inkább egy sétálóutca, amit befedtek, mert mi az nekik), a neve The Place, ennek a plafonján van a világ egyik legnagyobb lcd kijelzője, kicsit nagyobb, mint egy standard focipálya, laza 7500 négyzetméter, 250*30 méter, vagyis ha jól számolom, a képátlója kicsivel 3000 inch felett van, persze extrém szélesvásznú a cucc, általában reklámok mennek rajta.

Na ezt a cuccot bérelte ki egy szent őrült kínai gémer 100 ezer jüanért (kb. 3 millió forint), hogy tíz percet játsszon rajta egy - számomra teljesen ismeretlen - távol-keleti MMO-val. Persze a kijelző alakja miatt valójában a kép (ami hősünk laptopjáról wifin át ment fel a plafonra) megsokszorozva látszott a szuperkijelzőn. És hogy mi értelme volt az egésznek? Semmi (vagy opcionálisan valójában a játék marketingje volt az egész). 10 perc hírnév 3 millióért, nagyobb marhaságot is látott más a világ. Mindenesetre van egy videónk is a műsorról:

Kezdődött az egész a Metallicával: a príma zenét játszó, de a médiát és a digitális izéket nem túl szerencsésen kezelő együttes 2007-ben beperelte az Activisiont mondván, jogellenesen használták fel a számaikat a Guitar Herókhoz. Aztán a The Romatics is perre ment, amiért a Guitar Hero Encore: Rocks the ’80s-ben szereplő számuk túlságosan hasonlított az eredetire. A Guitar Hero 5 környékén Courtney Love fenyegetőzött, hogy a játékbeli Kurt Cobain miatt perre fog menni (végül nem tette), majd tavaly novemberben a No Doubt perelt a Band Hero miatt, amiért a játék No Doubt-avatárjaival nem csak a zenekar számait lehetett lejátszani. Ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel, mivel az Activision természetesen kifizette a jogdíjat a számok és az avatárok használatáért és megfelelő szerződésekkel bevédte magát. A Metallica próbálkozását az Activision ügyvédje „completely batshit insane”-nek nevezte, és nagyjából a többi ügyben is ez volt a cég hozzáállása.

Most újabb zenész hülyült meg: a Guns N’ Roses énekese, Axl Rose a Guitar Hero III miatt perel. A Hollywood Reporter megszerezte a benyújtott keresetet, eszerint Axl azt kifogásolja, hogy a Welcome to the Jungle-t a Guns N’ Roses egykori gitárosa, Slash adja elő a játékban. A zenész szerint külön megegyezés volt arról, hogy sem Slash, sem bandája, a Velvet Revolver nem fog GNR-számok közelébe kerülni a játékban, és az Activision ezt a megegyezést megsértette. Ráadásul a kiadó a Guitar Hero III reklámjában a Sweet Child O’Mine című számot is használta, pedig arról állítólag csak a GH II-re írtak alá szerződést. Axlt annyira megviselték a történtek, hogy csak húszmillió dollárért hajlandó elfelejteni, ami történt.

Az Activision egyelőre nem kommentálta a történteket. Rózsi akciója mindenesetre önmagában is nevetséges kicsit, mivel a Guitar Hero III egy 2007-es játék, tehát a szebb napokat látott énekesnek három évig tartott, amíg felszívta magát az állítólagos jogsértésen.

Házassági geekségről már írtunk itt a blogban (arról a játékfejlesztőről, aki videojátékban kérte meg barátnője kezét), de tudunk olyan nördökről is, akik a Portalból merítettek ihletet esküvői meghívójukhoz. A lenti videó viszont mindent visz esküvő + geekség témakörben. Nem mai darab, négy éve töltötték fel a YouTube-ra, de akkor még nem volt IDDQD, ezért most írunk róla (meg azért, mert csak most találtuk meg).

Történt, hogy egy játékfejlesztő, bizonyos Gregg Tavares barátja házasodni készült, Tavares (aki dolgozott a két Loco Rocón is) pedig elhatározta, hogy személyre szabott videojátékot ad nászajándékul az ifjú párnak. A videón egyrészt a játék látható, másrészt az, hogy a pár hogyan fogadta a nem mindennapi ajándékot. A játékban Donkey Kong ellopja a jegygyűrűt, és Wario Ware-szerű minijátékokkal kell eljutni a majomhoz, majd visszaszerezni tőle az ékszert. A játékok persze tele vannak belsős poénokkal, és mind a vőlegénynek, mind az arának meg kell dolgoznia a sikerért, az utolsó pályán pedig jön a könnyen kitalálható kooperatív mód. Engem teljesen lenyűgözött a videó, az első perctől az utolsóig. Aki kulisszatitkokra kíváncsi, Tavares blogjában olvashat arról, hogyan készült a játék, illetve arról, hogy melyik pálya miért volt poén a párnak.

(via Nintendo Life)

A játékiparban kering néhány, Stephen King-regénybe illő hátborzongató legenda, ezek közül a Madden-átok a legismertebb (ami szerint rossz dolgok történnek azokkal a sportolókkal, akik a Madden sorozat játékainak borítóin szerepelnek). De létezik Hancu-átok is, csak hogy közelebbit említsek. És most itt egy újabb bulvárgyöngyszem, a Higasihara-átok.

Higasihara Aki első blikkre csinos japán hölgy, S+, ahogy egy átlagos Velvet-kommentelő írná. Azonban a nő kísérői a balszerencse és a pusztulás, blogja pedig – aminek ő maga adta a Halálblog nevet a Death Note című népszerű manga után – felér egy halállistával.

Higasihara volt például a Dreamcast egyik reklámarca – a konzolt hamarosan elverte a PlayStation 2. A DIC nevű, kölcsönökkel foglalkozó céget is reklámozta – a cég tönkrement. Randizott a világ akkori legjobb dzsúdósával, Inoue Koseivel – a sportoló a következő, 2004-es olimpián csak ötödik lett, következő januárban lesérült. Higasihara nagy lóversenyrajongó, de eddig minden ló veszített, amire fogadott. 2007 májusában három kedvenc lovát is megtette – mindhárom csontját törte. A nőnek kezdett híre menni, ezért két hónappal később egy zsoké megkérte, hogy tegyen bármelyik lóra, csak az övére ne. Higasihara válaszul többször leírta a zsoké nevét a halálblogban – két hónappal később a zsoké leesett a lóról, bordája tört, tüdeje átlyukadt. Később a hölgy azzal viccelődött, hogy minden versenyló nevét le fogja írni a blogjában, kivéve a kedvencéét, a Vodka nevű állatét – lóinfluenza tört ki a japán lóversenyszövetség istállóiban, egy évre minden versenyt töröltek. Vodka nem kapta el a betegséget, de bedagadtak a bokái, így ő sem tudott versenyezni. 2007-ben Higasihara elkezdett szerepelni a Super Keiba nevű lóversenyes tévéshow-ban – a húsz éve tartó műsor három hónappal később megszűnt. 2008-ban hozzáment a dzsúdóshoz egy hotelben – a szállodában tűz ütött ki. 2008-ban menüt evett egy McDonald’s gyorsbüfében – másnap ott parazitákat találtak a hamburgerekben. Idén januárban egy 800 éves páfrányfenyőről posztolt – két hónappal később a fa kidőlt.

Higasihara blogja a japán netes folklór egyik nagy kedvence, úgyhogy most elég sok japán Nintendo-rajongó esett kétségbe – a halálblogban ugyanis megjelent a Wii. A nő arról írt, hogy az új Mario játékkal játszik, és az új Wii Remote Plus kontrollerről is feltett egy képet. Mindezt akkor, amikor a Wii eladásai elkezdtek drasztikusan esni. Véletlen? Aligha.

(via Kotaku és nejinoki)

Sokat lehet tanulni a játékokból, nyelvet például mindenképp, vagy ezt-azt a második világháborúról, de egyet jegyezzünk meg jól: a földrajz nem minden fejlesztő erőssége.

Ezen a képen az Assassin's Creed: Brotherhoodból láthatunk egy részletet, egyrészt a játékból, másrészt a külföldi földrajzoktatás pillanatnyi állásából.

Súlyos videót találtam a Kotakun (ők meg a Nico Nico Douga nevű japán videómegosztón): egy japán ember katanával (illetve nem is igazi katanával, hanem wakizashival, abból is gyakorlókarddal) hadonászva játszik a Rhythm Heaven című, 2006-os Gameboy Advance játékkal DS-en. A programban több kisebb ritmusjáték játszható, ezek egyikében egy szamuráj vág ketté több hullámban érkező szörnyeket. Emberünk megoldotta, hogy ezt igazi szamurájkarddal lehessen irányítani. Kellett hozzá egy fotodiódára irányuló lézer és egy kütyü, ami műanyagujjal nyomogatja a kézikonzol megfelelő gombját. Amikor a játékos karjával megszakítja a lézerfényt, a kütyü megnyomja a gombot, és a játékbeli szamuráj is nyisszant egyet. Valahogy így:

Nem hiszem, hogy volna menőbb módja annak, hogy egy GBA-s kis minijátékkal játsszon az ember. Aki kíváncsi arra, hogy közben mi történik a képernyőn, a lenti videóban megtekintheti.

A Felicia Day-poszt sikerén felbuzdulva most sem olyan játékcsaj jön, aki virtuális melleivel került be a játékosok nedves álmaiba, hanem egy hús-vér nő. A múlt heti pornós körkép okozta sokkot enyhítendő ezúttal egy agyban erős hölgyet választottunk, Jeri Ellsworthöt. Aki egy örökifjú, helyes kiscsajnak tűnik (amúgy 74-es évjárat), viszont projektjeivel a legelvetemültebb geekek és nördök, sőt hackerek panteonjában is helyet érdemel.

Jeri a C64 DTV-vel kapcsolódik a játékokhoz (ugye, pont ilyet nyert egy szerencsés olvasónk az egyik nyereményjátékunkon), illetve a CommodoreOne (aka. C-One) nevű hardver révén. Ellsworth többnyire autodidakta módon szedte fel programozói és mérnöki tudását – járt ugyan egy főiskolára, ahol áramkörtervezést tanult, de egy év után otthagyta „kulturális különbözőségek” miatt. 2000 óta foglalkozott azzal, hogy a C64-et valamilyen hardveres formában újraélessze, ebben később Jens Schönfeld nevű barátja is segítségére volt. A C-One a következő években készült el – ez nem olyan kompakt kis kütyü volt, mint a C64 DTV, hanem egy hobbimérnököknek szánt alaplapféleség, igen rugalmas képességekkel. Az FPGA csipes gép könnyen átkonfigurálható, a megfelelő (főleg szoftveres) módosításokkal ugyanaz a C-One tud C64-et, de akár ZX Spectrumot is emulálni – sőt, akár teljesen új, saját architektúrát is ki lehet alakítani vele.

A nagy kinectezés, move-ozás, retrózás közben ne felejtsük el, hogy ma indul be igazán az OnLive nevű on demand játékszolgáltatás, ami egyes szakértők szerint az egész játékipar jövőjét meghatározhatja.

A rendszert másfél éve mutatták be egy fejlesztői konferencián, és idén júniusban már pc-n elérhető volt. De az elmúlt pár hónap tesztüzemként is felfogható, Amerikában ugyanis ma jelenik meg a szolgáltatáshoz kapcsolódó mikrokonzol, és az OnLive készítői ettől várnak nagy áttörést. A mobiltelefonnál nem nagyobb kütyüt tévére kell dugni, a kütyübe meg egy szélessávú netet, és már lehet is jó pénzért játszani. A mikrokonzol és egy kontroller együtt 99 dollár, ami elég jó ár, ráadásul a vevők most 50 dollár levásárolható kreditet (tehát gyakorlatilag egy új játékot) is kapnak mellé. Az eredeti tervek szerint az OnLive-nak lett volna (és pár hónapig volt is) előfizetési díja, de erről a készítők letettek, már ingyenes a szolgáltatás.

Az OnLive lényege ugye az, hogy a végfelhasználónak nem kell költenie nagy teljesítményű hardverre, nincs megkarcolódott dvd, nincsenek patchek és update-ek, mert a játékok az OnLive szerverparkjaiban futnak. A júzer csak a képet kapja meg, állítólag 1,5 megabites netkapcsolattal szaggatás nélkül meg a játék alacsonyabb felbontásban, és hd minőséghez is elég 5 megabit.

Az ötlet tök jó, de hogy hogyan sül el, az erősen kétséges. Vannak, akik szerint ez a jövő, más elemzők erősen szkeptikusok. Én az utóbbi tábort erősítem. Egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy az évtizedekig konzolhoz-pécéhez szokott játékosokban megvan már a fogadókészség egy ilyen szolgáltatáshoz. Másrészt ne felejtsük el, hogy ez nem egy videostream, itt folyamatos interakció van, aminek függvényében elő kell állítani a valós időben változó, lagmentes, 3D-s, csillivilli képet. Ez rengeteg erőforrás, és ha mondjuk egyszerre százezer júzer akar játszani, ahhoz irgalmatlan nagy szerverpark kell – lehet, hogy az OnLive alkotói akkor lesznek igazán bajban, ha sikeres lesz a szolgáltatásuk.

(via Kotaku)

Ahogy ez már lenni szokott, ha nem Stöki jegyzi a heti retrót, akkor valami alibi jön - most például egy emailben készített interjú Hoilddal, alias Belánszky Istvánnal, aki az elmúlt másfél évtizedben a Newcomert fejlesztette. Bizony, azt a Newcomert, ami eredetileg 1994-ben jelent meg C64-re, nagyjából utolsó magyar játéként erre a platformra. Viszont nem emiatt emlékezetes sokunknak a cím: korát jóval megelőző játékmenete volt, nem lineáris, hardcore RPG - akkoriban ilyesmi mutatóban sem nagyon volt, függetlenül attól, hogy milyen platformra keresünk példát. A játékot 2001-ben újra kiadták, ahhoz képest a mostanában aktuálissá váló eresztés szinte minden szempontból tökéletes, hiszen nemcsak a hibákat gereblyézték ki a készítők, de lett egy-két újdonság is. Az alábbi interjúban sok mindre fény derül múlttal, jelennel és közeljövővel kapcsolatban, ráadásul (amennyire tudom) exkluzív képanyaggal is szolgálhatunk az érdeklődő tömegeknek. Mega-Newcomer-interjú, felkészülni, vigyázz...

Gondolom, Uwe Bollt senkinek nem kell bemutatni. Korunk Ed Woodja ő, a gyötrelmesen szar filmek Fellinije, Harvey Weinsteinje és Győzikéje egy személyben. A játékosok különösen mérgesek rá, mert a művész ráállt a videojátékokból készült vállalhatatlan filmekre. House of the Dead, Alone in the Dark, Postal, Dungeon Siege, Far Cry – e játékok rajongói mind kaptak egy-egy bollshitet. És Uwe mesterben még mindig ég a tűz: most éppen a második Dungeon Siege-mozit készíti elő, miközben már játsszák a Bloodrayne: The Third Reich című újabb förmedvényét.

A Bloodrayne jó kis játék volt, de ma már inkább arra emlékeznek a játékosok, hogy Boll 2005-ben milyen rettenetet forgatott belőle (Ben Kingsley és Michael Madsen azóta is radírozzák a CV-jükből a film címét, a Bloodrayne-t játszó Kristanna Lokennek már mindegy volt a Terminator 3 után). Két évvel később Boll egy második Bloodrayne-filmet is készített (olyan jó volt, hogy csak dvd-re jelent meg), most pedig itt a harmadik. A The Third Reichban nácik kergetik a félig ember, félig vámpír Bloodrayne-t hogy vérét vegyék, majd a vérrel beoltsák Hitlert, halhatatlanná téve őt.

Boll most amúgy nácis korszakát éli, Auschwitz című filmjének már az utómunkálatai folynak (már az előzeteséből botrány lett), és hamarosan bemutatják a Blubberellát is. Ez utóbbi önreflektív trashfilmnek ígérkezik, és ezen a terepen biztonságosan mozog a rendező. Nézzük csak meg ezt a művészien kimunkált trailert! Kövér nő! Két sodrófa! Hitler! Gyilkosság egy szendvicsért! Uwe Boll!

...az bizony pont így nézne ki. (Klikk a nagyításhoz.)

(via Kotaku és PikiGeek)