Mivel Stöki megint el van maradva a munkájával (nem jött be a paksi látogatás, azt remélte, hogy szuperhőssé változik, vagy legalább sugárzó jó fejjé, de nem, minden maradt a régiben), megint alibi retró van, de ha minden igaz, az ilyenkor megszokott emlék- és kommentcunami is jön majd. A minap elgondolkoztam azon, hogy fejlődő játékosként (vagyis gyerekként) mi mindenről álmodoztam, hogy hű, remélem, tíz év múlva már annyival előrébb lesz a gamer technológia, hogy megvalósul a...

1. Kontroller nélküli irányítás

Nos, ez igazából már többször, több formában is megvalósult azóta, bár a teljes kontroller nélküliséget a Microsoft Kinectje érte el. Ettől függetlenül gyerekkorom minden álma volt a Nintendo Power Glove-ja, vagy a Sega Activatorje, szerencsére akkoriban nem álltunk úgy (sem az ország, sem a család), pedig azért elég jól hangzik, hogy hadonászol meg rugdalsz a levegőben, cserében a játékban ugyanez történik, picit talán szebben kivitelezve. A furcsa az egészben az, hogy bár az álom végül valóra vált, nagyon úgy fest, hogy a fejlesztők nem tudnak mit kezdeni a hirtelen támadt szabadsággal - a milliárdos hardvereladások még összejönnek, de mintha nem állnánk térdig a speciális technológiát maradandó élménnyé konvertáló játékokban. Ráadásul az is kiderült, hogy nem akkora baj, ha mégiscsak akad pár gomb a közelben, mert mi van, ha valaki nem képes felugrani, körbepörgőrúgni, majd egy darabban talajt fogni.

2. Tökéletesen szabad játékmenet

Mindig azt mondom, hogy majd akkor kezdek MMO-zni, ha lehet olyat, hogy favágó/bárpultos/bútorasztalos vagyok az adott világban, és pont annyi küldetés vár rám, mintha harcos vagy varázsló karaktert indítok. Az eredeti ötlet huszonkét évvel ezelőtt azonban nem ez volt (sajnos, mert ha akkor megjósolom az MMOG-k előretörését, ma talán enyém az egész világ), hanem hogy milyen jó lenne már egy olyan autós játék, amiben a szülővárosom helyszíneit járhatnám be (van ott egy olajfinomító meg egy hőerőmű, szóval lenne látnivaló bőven), méghozzá könnyfakasztóan élethű grafika mellett. Így utólag már nem látom az ötlet zsenialitását, de tény, hogy ehhez hasonló játékokkal a pokol minden folyóját meg lehetne rekeszteni: egyrészt a Test Drive-sorozat szépen lassan eljutott oda, amit ÉN kitaláltam, másrészt ma már egy jó szerveren komplett háborúkat vívhatunk meg tetszőleges három betűs rövidítésekben (FPS, TPS, RTS, TBS), és ha elég perverzek vagyunk, a bandaháborúzás mellett beállhatunk földközeli légiirányítónak is, bár erről szerintem csak potenciális sorozatgyilkosok ábrándoznak gyerekként.

3. Tökéletes, életszerű grafika

Na, ez bizonyos szempontból kakukktojás, hiszen nagyjából négyévente megjelenik A Játék, Ami Tökéletesen Életszerű, de ha visszatekintünk, nem értjük, hogy alkohol nélkül hogy gondolhattuk szépnek a Doomot. Vagy a Tomb Raider. Vagy a Quake. Pedig a maguk idejében ezek a címek mind-mind a monitor köré gyűjtötték a haverokat meg a családot, főleg a 3D-s gyorsítók megjelenésekor volt nagy "vábazmeg, ez már olyan, mintha a tévében néznéd", de sosem felejtem el, hogy a szüleim szerint már az NHL '94 is megszólalásig utánozta a közvetítéseket (amúgy tényleg megszólalásig, mert a hangeffektek már akkor nagyon ültek: Ciccarelli, a Red Wings jobbszélsőjének lecsúszott korongja tompa puffanással fejbe nyomja a vonalbírót, a közönség vadul őrjöng). Pont itt a blogon kaptam meg, hogy a hazai videojáték-újságírás elkoptatta a fotorealisztikus jelzőt, pedig az elmúlt 15 évben egyik ámulatból estünk a másikba - egy játékkal kapcsolatban általában kétszer, öt év csúszással: egyszer azért esett le az állunk, mert gyönyörű volt, egyszer meg azért, mert rájöttünk, hogy bumfordian rusnya kockák pattogtak a képernyőn, és ez annak idején mégiscsak tetszett. Ettől függetlenül ma már tényleg egészen megdöbbentő eredmények születnek, és mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy ma már nem azt mondjuk, hogy nem tetszik, hanem hogy nem tetszik a karakterek mimikája.

+1: VR-sisak

Másfél órás sort álltam ki (szerintem sok olvasóval együtt) 90-valahányban a Compfairen (vagy IFABO-n, fene tudja már) csak azért, hogy három percig részese lehessek a Virtuális Valóságnak - atyaég, mekkora pillanat volt, ahogy a fejemre húzott sisakban, futurisztikus kesztyűben átléptem a tegnap és a holnap közti határt... Így utólag már inkább a külső szemlélők nézőpontjából mesélem a dolgot, hiszen ritka ostobán néztünk ki egy bilivel a fejünkön, határozatlan, részeg bokszolóként kalimpálva. Ráadásul egy óvatlan pillanatban a technika világa is átlépett a VR-sisak, meg úgy általában az egész virtuális valóság felett: ma már az Augmented, vagyis kiterjesztett valóság a divat, és az aktuális alkalmazások alapján (a Nintendo 3DS, a Sony féle EyeToy, illetve az okostelefonok különböző, válogatottan ostobácska játékai) talán nem túlzó a megállapítás, hogy pont ott tartunk, mint a kilencvenes években, csak Compfair nincs már.