Régóta tervezek írni a Polybiusról, és most az Eurogamer remek cikke, illetve egy éppen futó Kickstarter-projekt jó apropót adott. És hogy kicsoda Polybius? Hogy nem ismeritek? Ó, őt igazán senki sem ismeri. Hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Egy rövid ideig forgalomba helyezett játékgép. Vagy egy titkos kormányprojekt. Vagy egy gyerekeket károsító eszköz. Vagy egyik sem, mert soha nem is létezett. Százszázalékos bizonyossággal csak az mondható ma ki, hogy a Polybius a játékipar egyik legnagyobb legendája.

A legenda 1981-ben kezdődik, amikor állítólag az oregoni Portland több játéktermébe is új játékgépet üzemeltek be, Polybius néven. Aztán a következő napokban, hetekben többen is fejfájásra panaszkodtak, volt, aki rosszul lett, sőt meg is halt nem sokkal azután, hogy a játékkal játszott. Hát persze, mert a játék nem is játék volt, hanem a CIA/FBI agymosó gépe, amit ott teszteltek. Nemnem, nem is agymosó gép volt, hanem olyan játék, amivel az ígéretes katonákat próbálták kiszűrni és toborozni, mint Az utolsó csillagharcosban. Nemnem, igazából az egész csak a Tempest egy korai verziója volt, minden más csak hozzáköltés. Nagyjából ezek a motívumok keringenek a titokzatos Polybius körül.

A sztori persze ezer sebből vérzik, mindenekelőtt gyanúsan nem dokumentált a dolog. Az állítólagos 1981-es gépről az első említés egy 1998-as fórumbejegyzés a CoinOpon, aminek elkövetője azt állította, nála van a játék ROM-fájlja, és hogy a Polybius egy furcsa látványvilágú, gyors akciójáték pár logikai elemmel. Ezután többen is emlékezni véltek arra, hogy játszottak a géppel, valahogy a portlandi rosszullétek is belekeveredtek az FBI-jal, aztán 2003-ban a GamePro felkapta a sztorit, és onnantól önjáróan terjedt a titokzatos gép története. 2006-ban pedig szintén a CoinOpra írt egy Steven Roach nevű ember, aki azt állította, részt vett egy Polybiushoz hasonló játék készítésében. Na de akkor is: miért nem írt erről 1998 előtt 17 évig senki?

Az elmúlt években még több helyen vált támadhatóvá ez a hangzatos konteó, és nagyon úgy fest, hogy egy szép nagy hoax az egész, amiben több, egymástól független elem keveredik. Itt jön képbe a fent említett Kickstarter-projekt, amit dokumentumfilmesek – Todd Luoto, Jon Frechette és Dylan Reiff – indítottak. Ők eredetileg egy kis költségvetésű sci-fit akartak forgatni, de anyaggyűjtés közben belefutottak a Polybiusba, és úgy döntöttek, inkább megpróbálják felderíteni a történet hátterét. (Százezer dollárt kérnek, 35 ezer van meg, és még 15 nap van hátra a kampányból – egyelőre nem tűnik úgy, hogy összejön a pénz.)

A készítők sok kutatómunkát végeztek, illetve felhasználták a korábban előbányászott konteógyilkos információkat is, és ezekről is beszéltek az Eurogamernek. Elmondták, hogy Portlandben tényleg volt egy hét, amikor több gyerek is rosszul lett a játéktermekben, és részben tényleg játszottak a Polybius-mítoszban is előkerülő Tempesttel is. Érdekes a 12 éves Brian Mauro esete, aki a leghosszabb Asteroids-játék rekordját akarta megdönteni, és 28 óra után lett rosszul. Egy héttel később a 18 éves Jeff Dailey szívrohamot kapott, amikor a Berzerk rekordját akarta hasonló módon megdönteni. Nyilván ha egy gyerek 28 órát ül gép előtt, és rosszul lesz, nem feltétlenül valamelyik titkosügynökséget kell az okok között keresni, de ha a véletlen úgy hozza, hogy rövid időn belül több ilyen eset történik, az jó táptalaja lehet egy összeesküvés-elméletnek.

Főleg, hogy az FBI-szálban is van igazság. A szervezet ugyanis tényleg figyelte a portlandi játéktermeket a nyolcvanas évek elején. Ennek pedig egyszerű oka volt: a játéktermek nem voltak éppen biztonságos helyek akkoriban, a drog- és a szerencsejáték-maffia jeles képviselői is megfordultak a gépek előtt. Az FBI pedig razziázott is – azokban a játéktermekben is, ahol a gyerekek rosszul lettek –, rejtett kamerákkal figyelték a játékosokat, sőt a játékok toplistáit is monitorozták.

A kormányzati támogatással végzett agymosás sem teljes hülyeség. A második világháború végén ugye volt a Gemkapocs-hadművelet, amiben náci tudósokat menekítettek át Amerikába – nos, ezeknek a tudósoknak egy része később az MKUltra nevű CIA-programon dolgozott (valószínűleg illegálisan), ami azt kutatta, hogyan lehet embereken agymosást vagy tudatirányítást végrehajtani, többek között elektronikai eszközökkel. De ez bőven a nyolcvanas évek előtt volt, így a játéktermi szál itt elég könnyen cáfolható. Illetve a fentebb említett Steven Roach is itt jön a képbe, ugyanis 2006-os bejegyzésében azt állította, hogy egy Sinnelöschen nevű német cégnek dolgozott a Polybiuson. Ilyen szót viszont nem nagyon ismer a német nyelv, viszont pont olyan, mintha egy angol találta volna ki a „sensory removed” (kb. érzékelés törlése) tükörfordításával.

És magára a Polybius névre is érdemes figyelni, ez ugyanis egy ókori történetíró neve, akit mi Polübioszként ismerünk. Az eredeti, 1998-as posztot író júzer más bejegyzései alapján egy ugratásokra, szívatásokra hajlamos ember volt, és könnyen lehet, hogy az egész Polybius-sztori alapja az ő kitalációja volt, amit az ironikus névválasztással koronázott meg. Polübiosz alapelve ugyanis az volt, hogy mendemondákra nem adott, első kézből szerzett információk alapján írta meg történeteit.

És ami a legnagyobb rés a Polybius-legenda pajzsán: hol a gép? Hol a játék? Ha tényleg létezett, akkor mostanra csak elő kellett volna már kerülnie belőle valami alkatrésznek. Persze van címképernyő, meg gameplay is a YouTube-on, de ezek hitelessége nullaszázalékos.

Szóval ha összejön a pénz a dokumentumfilmre, a filmesek a fentiek alapján valószínűleg arra fognak jutni, hogy lelepleznek egy nagy hoaxot. De ezzel sincs bajuk, szerintük ha a legendának annyi, akkor is legalább annyira érdekes történet az, hogy miként alakulhatott ki és tarthatta magát sokáig a mítosz, ami olyan erőssé vált, hogy a Simpsonstól a Batman-képregényekig úton-útfélen belefuthatunk popkulturális utalások formájában.