Egészen egyedülálló játék múlt heti szavazásotok választottja, a The Neverhood (Japánban Klaymen Klaymen néven ismerik). Pedig műfaját tekintve egyszerű kis point-n-click kaland, nem nagyon emlékeznénk rá, ha nem lett volna nagyon vicces és az alkotói nem gyurmából készítik el. Igen, gyurmából. Hangulatalapozónak következzen egy félelmetes akciójelenet:

A claymation, azaz a gyurmafilmes animáció és a pc-s játékok egymásra találását egy Doug TenNapel nevű, amerikai fickónak köszönhetjük.

TenNapel már hétéves korában rajzfilmeket készített úgy, hogy vastag noteszekbe rajzolt animációs fázisokat, amik a notesz végigpörgetésével megmozdultak. Ez a szenvedélye később is megmaradt, pedig nem animátornak indult: egy időben díszletmesterként dolgozott egy San Diego-i ócenáriumban. Aztán egy álláshirdetés útján bekerült a játékiparba, ahol hamarosan felfigyeltek rá: a Jurassic Park genesises verziójának már ő volt a művészeti vezetője, többek között az eredeti film egyik raptormodelljét kellett megmozgatnia. Ismerősebb lehet azonban Earthworm Jim neve – ezt a kattant játékhőst is TenNapel találta ki és alkotta meg, mindkét Earthworm Jim-játék készítésében oroszlánrésze volt (ő volt például Jim hangja is). És ha az Earthworm Jim játékokra jellemző humort felidézzük, máris nagyjából a Neverhoodnál vagyunk

Az Earthworm Jimek után TenNapel saját fejlesztőcéget akart alapítani, ezt bejelentette az éppen aktuális E3-on, és szinte rögtön jött egy álommegrendelés a DreamWorkstől – a filmstúdió akkoriban akart betörni a játékiparba. TenNapel akkor már gyurmában gondolkodott, a producereknek pedig bejött az ötlet, és megalakult a játékról elnevezett The Neverhood Inc., aminek tagjai egy kaliforniai raktárépületben építették fel a játék világát falemezekből, latexből, akrilfestékből és persze több mázsa gyurmából. És leforgattak egy gyurmafilmet, vagyis a játék történetét, storyboardról, stop motion technikával, ahogy kell – TenNapel egy későbbi werkfilmben azt mondta, ezek voltak élete legkreatívabb napjai.

A játék világa, Neverhood valaha édenkert volt, legalábbis az alkotója, Hoborg szépnek és jónak teremtette, csak aztán megjött Klogg, az ügyeletes főgonosz. Klogg örök álomba dermesztette Hoborgot, aztán saját ízlésére – kopár és nyomasztó vidékké – formálta Neverhoodot. Ezen kellett a játék főhősének, Klaymennek változtatnia vagy úgy, hogy felébresztette Hoborgot, vagy úgy, hogy Klogg helyére ült (a játék végén két befejezés volt). Persze ehhez egy rakás fejtörőt kellett megoldani, ezek bonyolultságban leginkább a Myst rejtvényeire emlékeztettek (szóval nem a hagyományos, „használd A tárgyat B helyen” megmozdulásokkal találkozott a játékos).

Nehéz lenne vitatni, hogy a Neverhood egyes játékelemei elég gyengék voltak, nagyon hiányzott egy Ron Gilbert, aki helyrepofozta volna a projektet. TenNapel ugyanis inkább animátor volt, mint játéktervező, és a hirtelen összegründolt cégében sem sokan értettek egyáltalán a játékiparhoz (sőt, többeknek a gyurmafilm is új volt). Így eshetett meg, hogy sok üresjárat került a Neverhoodba, az egyes helyszínek közötti mászkálás például indokolatlanul sok időt vitt el. Sokak (például a játékot 4,9 pontra leértékelő Gamespot) szerint pedig a fejtörők voltak túl nehezek és kevés támpont volt a megoldásukhoz. Emlékszem, annak idején én is éreztem ezeket a hibákat, de a játék sajátos humora, a sok vicces gyurmafilmbetét elég jól feledtette ezeket. Igaz, többeknek éppen ez a – helyenként kicsit egyszerű – humor nem jött be, sokat kritizált jelenet például a fenti, egy 67 másodperces böfögéssel (lent pedig a játék első pár perce látható).

Akárhogy is, a Neverhood kultjáték lett, de mint minden obskúrus kultjáték, előtte bukott egy jó nagyot: 1996 decemberében jelent meg, amikor kalandjátékok népszerűsége éppen hatalmasat zuhant. 42 ezer példányt adtak el belőle. Ennek ellenére Skullmonkeys címmel készült hozzá egy folytatás 1998-ban, ami csak PlayStationre jött ki, és már nem kalandjáték volt, hanem sima platformjáték. Annak sem volt túl erős, így ebből is leginkább az átvezető vicces animációk maradtak emlékezetesek. A kudarcok el is vették TenNapel kedvét a játékoktól, a Skullmonkeys után a képregények felé fordult, ahol szép sikereket ért el (nyert Eisner-díjat is). Illetve a filmezés felé: 2007-ben a Variety megszellőztette, hogy Neverhood-film készül, ami az IMDB szerint jövőre debütál a mozikban, de baljós jel, hogy TenNapel nem nagyon ír erről a honlapján.

Beszélni kell még a játék zenéjéről is, vagy inkább meghallgatni belőle pár számot a fenti lejátszóban – ezek ugyanis nagyon sokat hozzátettek a Neverhood bizarr hangulatához. Az elkövető, Terry Scott Taylor hol jazzből, hol dixielandből, hol őrült motyogásból merített ihletet, és ebből a játékiparban páratlanul egyedi zenei aláfestés született. A Neverhood Theme kötelező darab, az a tézist pedig sokadmagammal igazoltuk, hogy házibuliban remekül lehet ugrálni rá.

Búcsúzóul szokás szerint linkcsokor, szavazás, borítók, ebben a sorrendben. A pc-s eredeti demóját innen lehet letölteni, .iso-ban torrenten kering a teljes verzió (bár én hétvégén nem tudtam életet lehelni bele, pedig a neten XP-s patch is van hozzá – szóval aki tud XP-n biztosan működő verziót, ne habozzon megírni, hol találom), térkép itt, TenNapel honlapja itt, ez egy interjú, többek között vele (abból az időből, amikor a Skullmonkeyst csinálták), az említett – egyébként nagyon vicces – werkfilm első és második része itt és itt, ezek pedig rajongói honlapok: egy, kettő, három, négy. A szavazásban most visszatérünk pár 8-bites klasszikushoz.